Kelet-Magyarország, 1963. május (23. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-12 / 109. szám

KATONA BÉLA: V

KRÚDY ÉS A NYÍRSÉG

HARMINC ÉVE HALT MEG KRÚDY GYULA

A

z iró és a szülőföld kapcsolata két irányból közelíthető meg az életrajz.és a mű oldaláról. Krúdy esetében eddig csak az előbbire terjedt ki inkább a vizsgálódás.

Nem mondhatjuk el ugyanezt a probléma másik oldaláról. Arról, hogy mit jelentett a Nyírség Krúdy művészetében még inkább csak általánosságokig jutott el a Krúdy- irodalom. Olyanfajta megállapításokkal, hogy „a Nyírség nagy álmodója”, „a Nyírség első irodalmi megszólaliatója” stb. gyakran találkozunk a róla szóló írásokban, a kérdés konkrét, Krúdy egész munkásságát felölelő vizsgá latára azonban még kísérlet sem történt.

A feladat átfogó, sokoldalú kidolgozására egy újságcikk keretében természetesen nem vállalkozhatok. Inkább csak azokat a főbb vonalakat szeretném fölvázolni, amelyeken a kutatásnak tovább kell haladnia, hogy felfejthessük mindazokat a szálakat, amelyek Krúdv sajátos művészetét szülőföldjéhez kötik.

A v A ROST-POT,rt A n r rno- DALOM SODRÁBAN (1892—1900)

Krúdy a múlt század kilencvenes éveinek elején kezdte írói működését. Pályájának elsp, kb. 1900-ig terjedő szakaszában az épp akkoriban megerősödő, naturalista színezetű városi polgári irodalom áramába kapcsolódott bele. Legszembetűnőbben témaválasztása igazolja ezt. Hősei többnyire városi kisemberek, hivatalnokok és kereskedők voltak, sőt itt-ott már a proletár sors is felvillant egy- egy elbeszélésében.

Nyírségi témákat ebben az első korszakában aránylag ritkán találunk nála.

Szembetűnőbben jelentkeztek a nyírségi vonatkozások néhány ifjúkori kisregényében. Ilyen például az Ifjúság, a Hamu és a Pál apostol levelei. Az Ifjúság fiatal íróhősének történetében lényegében

Krúdy saját vívódásaira ismerhetünk, s különös varázsát éppen az a bensőséges líra adja meg, amellyel a nyíri tájat ábrázolja. A Hamu című kisregény az első kísérlet családi emlékeinek feldolgozására. Alakjait szinte kivétel nélkül saját családjának tagjairól mintázta, s ha a cselekmény színhelyéül választott kisvárost nem is nevezi meg, abban nem nehéz fölismerni az író szülővárosát. A pontos környezetrajz és a régi nyíregyházi utcanevek, pl. a Krú- dynál később is gyakran előforduló Angyalzug, félreismerhetetlenül erről tanúskodnak.

A Pál apostol levelei kevesebb önéletrajzi vonatkozást tartalmaz, az események színtere azonban itt is a szülőföld. Ebben a művében ábrázolta Krúdy először a dzsentri-világot. s így ez a regénye már át is vezet bennünket írói pályájának második szaIts

A NYÍRSÉGI riZSENTRl- VILÁG RAJZA (1900—1910).

1900 táján , változás történt Krúdy pályáján. A naturalista színezetű városi—polgári irodalom vonzásából Mikszáth irányába kanyarodott el. Érdeklődése a dzsentri-világ felé fordult. Körülbelül tíz évig tartott ez a kitérő Krúdy művészetében, amelyet általában a Mikszáth-hatás korának

szoktunk nevezni. Ez a hatás kétségtelenül kilendítette őt eredeti irányából, és nagy kerülőre kényszerítette, azonban ekkor sem vált mesterének Szolgai utánzójává. Nem lett belőle epigon. Mikszáth irányán belül Is meg tudta őrizni önállóságát. Legtöbb ekkori novellájában a hétszilvafás nyírségi kurtanemesek életét mutatta be. Az álmok hőse, A pajkos Gaálék, A szakállszá- rítón, a Nyíri csend, a Hét szilvafa című kötelek elbeszélései szinte kizárólag ezt a világot ábrázolják.

Bármennyire Mikszáth jegyében fogantak is azonban ezek a novellák, Krúdy dzsentri-szemlélete ellenségesebb, sö- létebb, mint a Mikszáthé. Az irónia mögött is ott ouikálo mikszáthi derű szinte teljesen hiányzik belőle. Ö a dzsentri- réteget már végzetes dekadenciájának állapotában ábrázolja, abban az állapotban, amelyben a régi, középnemesi múltnak többé a leghalványabb visszfénye sem látható. Hősei leggyakrabban különös, bogaras emberek, akik nem saját koruk valóságában, hanem rég elmúlt vagy talán soha nem is volt világban élnek. {Az aranysarkantyús vitéz legendája, A lord, Hét szilvafa, Az ősök). Gyakoriak novelláiban a legendás kincseket kereső hóbortos figurák, különcök, mániákusok, babonás családi legendák szövögetői és ápolói. (Regény a zöld házról, A ravasz Herepi, A legnagyobb bolond, A babonás ing). De ábrázolta a megye nyakán élősködő, hivatalnokká kopott dzsentrit, s a jó házasságban reménykedő hozományvadász szélhámosokat is. (A szurdoki szélkakas, öreg írnokok szobájából. A híres Goál-kisasz- szonyok), s még ezeken kívül is sok más típusát mutatta be ennek a pusztuló kisnemesi világnak, amely talán éppen a Nyírségben maradt fenn legtovább. Bármelyik típusát is nézzük azonban, nyomasztó és dekadens világ tárul szemünk elé. Dzsentri-hősei szinte kivétel nélkül a kikerülhetetlen pusztulás jegyeit viselik magukon. Azok közé tartozott, akik a legjelentősebb szerepet játszották a dzsentri-ill'izió.t szétrombolásában.

A novellák mellett megpróbálkozott a dzsentri-világ átfogóbb ábrázolásával is. Ezt láthatjuk például az András- csik örököse című regényében A cselekmény színhelye a régi, akkor még megyeszékhely Nagykálló, s az események egy váratlan örökség körül bonyolódnak. A hirtelen nagy vagyon birtokába jutó And- ráscsik Zsuzsika mágnesként vonzza a hozományvadász kalandorokat. Ngmcsak a környékbeli dzsentri-gavallérok fenik fogukat az Andráscsik- milliókra, hanem még az ország távoli vidékeiről is jönnek a vagyonszomjas fiatalemberek az „aranytollú madár” meghódítására. A szép örökösnő azonban sorra kikosarazza őket, s végül egy becsületes polgárnak lesz a felesége. S ha a dzsentri-gavallérok hopponmaradása nem is olyan drámaian átütő erejű, mint a Noszty fiú végén, a regény így is jelentős alkotás, hiteles rajza egy züllő, önmagát túlélt. már csak csodákban reménykedő, mesebeli örökségekről. és hozományokról álmodozó réteg feltartóztathatatlan hanyatlásának.

Ezekben a dzsentri témájú művekben jutott Krúdy a legközelebb ahhoz, hogy igazi kritikai realistává váljék. Sőt egyes írásaiban ezt el is érte, S ezek a társadalombíráló művei jól illeszkednek irodalmunk Mikszáthtól Móriczig húzódó vonulatéba. Pályájának következő szakaszában azonban művészete nem ebben az irányban fejlődött tovább.

SZINDBAD NYÍRSÉGI

UTAZÁSAI (1910—1933.)

1910 körül ismét valami új kezdődött nála. Tulajdonképpen ekkor találta meg a maga egyéni hangját, ekkor fejlődött ki annyira jellegzetes, senki mással össze nem téveszthető stílusa. írói pályájának ebben a harmadik szakaszában alkotta legismertebb, legnépszerűbb műveit, többek

között a Szindbád-ciklust és A vörös postakocsit, s lényegeben ezekben az írásokban bontakozott ki igazán Krúdy sajátos világa. Ezek a művek azonban már nem a realizmus jegyében fogantak, sokkal inkább a romantika kék virágának késői hajtásai. Az eltűnt időt kereste és álmodta vissza, egy sajátos félmúlt énekese lett. A szűkös valóság helyett egy varázslatos álomvilágot teremtett "magának, de ezt az álomvilágot különös módon a valóság elemeiből építette fel. Sajátos világának térképén a régi Pest, a Tabán, Óbuda és a gyermekkori Po- dolin szerepelnek leggyakrabban, de mindvégig ott él írásaiban a Nyírség is. E korszakában is több kifejezetten nyírségi témájú műve született, de sok helyi vonatkozást találhatunk más jellegű írásaiban is. Szindbád, a romantikus hajós nemcsak a behavazott szepességi kisvárosokba utazgat, gyakran ellátogat a Nyírségbe is. Alvinczi Eduárd szimbolikus vörös postakocsija nemcsak a pesti belváros utcáin dübörög végig, a szülőföld tájain is gyakran átrobog.

A Szindbád ifjúsága és A vörös postakocsi még nem kimondottan nyírségi regények, de már ezeket is át meg átszövik a nyíregyházi diákévek s az ifjúkori szerelmi kalandok emlékei. Az N. N., Az utolsó gavallér és a Valakit elvisz az ördög című művek cselekménye pedig mindvégig Nyíregyházán és a Nyírségben játszódik. Az N. N. regényes önéletrajz, az író talán leglíraibb alkotása. Gyermekkorának legmélyebb rétegeibe ás le benne, s itt vall legőszintebben családjáról, származásáról. Az utolsó gavallér cselekményének keretét, hátterét a régi borbányai szüretek hangulatos rajza alkotja. A legjelentősebb nyírségi témájú műve utolsó éveiből azonban kétségtelenül a Valakit elvisz az ördög. Ez á regény sajátos módon egyesíti a második korszakában ábrázolt nyírségi dzsentri-világot és A vörös postakocsi világát. Utolsó nagy leszámolása ez a dzsentri-ab- rándokkal. s ugyanakkor erőteljes kritikája a két világháború közötti kornak is, amely illuzionista módon igyekezett feltámasztani és konzerválni egy rég anakronisztikussá vált világot.

Pályájának ebből a vázlatos föltérképezéséből is kiderül talán, hogy mennyire állandóan visszatérő motívuma Krúdy műveinek a szülőföld, Nyíregyháza és a Nyírség. Azok közé az írók közé tartozik, akiknél a születési hely nem pusztán életrajzi adat. hanem egész művészetük legjelentősebb kulcsa is. Bár c sak gyermek és ifjúkorát töltötte szülőföldjén, a szülőváros és a nyíri táj képe sohasem mosódott el benne. Sőt, minél távolabb került szűkebb hazájától, annál erősebben vonzódott hozzá. A Nyírség és Nyíregyháza írója volt. mint Juhász Gyula Szegedé vagy Tamási a Székelyföldé. Egy sajátos arcú tájegységet szólaltatott meg, de ez sohasem sred- mér"'ezett nála valami szűk keblű provincializmust, sohasem vált kispolgári lokálpatriótává. Szülőföldje iránti sze- rolete nem elzári-. elválasztja a haza más tájaitól, hanem még erősebben, még elszakít- hatatlanabb szálakkal fűzi az ppösz országhoz.

ö maga így vallott szülővárosához való viszonyéról egyik 1928-ban írt levelében: ..Ennek a városnak voltam az íróia. ennek azóta, mióta első regényeimet, elbeszéléseimet írni kezdtem. Az én olvasóim sohasem kérdezték: hol születtem? Minden írásomból kitűnik. hoav nyíregyházi vagyok, aki büszke származására "íCftnvv^irn pnnRn lígv

p rési Nvíresvhá*-,5+. mint, akér o város múzeumai”.

Akkor ő emlegette büszkén Nyíregyházát, ma a szülőváros büszke halhatatlan fiára. Ezért tisztelgünk most, halálának

30. évfordulóján szeretettel és meghatóttan emléke előtt.

A régi Nyíregyháza

„Azon a helyen, ahol manapság az ötvenezret meghaladó lakosságú Nyíregyháza. áll: száz esztendő előtt

még nem volt egyéb, mint néhány jobbágytanya, vadvíz, erdő, meg „nyír” — az a bús, reménytelennek látszó nyírségi pusztaság, ahol őszidőben megáll a világ a sarak, vizek, pocsolyák, országútak hiánya miatt. A nádasokban futóbetyár meg farkas lappangott. Emberlaíkta hely legfeljebb a csárda, ahol a megyei csendbiztos faggatózik útonállók felöl. A debreceni, miskolci vásárosok keresztet vetve húzódtak keresztül szekereikkel e vadregényes tájon, nagyon szerettek minői hamarabb túllenni az ököri-tavon

(Magyar tájak. 59. 1.)

HAGYOMÁNY

„Egy német újság egyszer azt kérte tőlem, hogy egy levelezőlap hátára írjam le a szülővárosomat. Ezt írtam:

Észak felől erdőket ültetett az a Károlyi gróf, akit a .város alapítójának tisztelnek. A fák már százesztendősek, a tölgyeknek nagy szakálluk nőtt, még az akácok is meghaladják a rövid emberéletet. A hideg széltől és futó- homoktól védett város ma már bizonyos történelmi múltra pillant vissza. A lu- ínránusok tornya, amely az észak felől érkező idegennek élőször mutatja a nyíregyházi határt: egy szorgalmas, józanul kereskedő város cserepes házte'ői közül emelkedik fel, míg a dél felől robogó vónat már egy óra járásnyira az állomástól nyíregyházi földekre ér, a nádas, fekete földes, császárszállási domíniumra, ahol a városgazda nevéíi híres gulyáit, méneseit és körül a messzi földre terjedő tanyák, ahol verejtékező munkában tölti .életét a tirpák és gyönyörű lovain, cifra öltözetben, asz- szonya selyemben és bársonyban a városba látogat, mintha a százesztendős történelemből, a város alapításának korából nyargalna vissza ősi erkölcsében, öregségre sem hajló egészségében. Ennek a városnak gazdagsága a hagyományokon épül.”

(Nyíri emlék. Nyíregyháza az

örökváltság századik évében.

11. 1.)

BUJTOS

„A mai emberek nem is igen emlékeznek arra a regényes, sőt vadregényes Nyíregyházára, amelyet már az

eszlári per alatt leírtak Eötvös Károlyék és társai, amilyen Nyíregyházának ma már nyomát sem találjuk. Eltűnt a Bujtos, diákoknak, varrólányoknak és halálos párbajoknak találkozóhelye. A Bujtos, amely a város alatt terült el gyümölcsöskertjeivel, ráké tás szüreteivel, dzsungel- re emlékeztető vadonjával és titkos sétautaival, a régi Nyíregyháza sok szerelmét látta. Ide szökdöstek ki a kisasz- szonykák és régen porrá vallott gavallérjaik, hogy nevük kezdőbetűit a padba, vagy a hársfa kéregjébe bevéssék. A lehempergett fűben tanultak a diákok, akik mostanság kopaszfejű, mély émberek. Ország bölcsei, város vezetői. De halálos párbaj is történt a Bujtoson. jobb erről ma már nem beszélni.

Ki emlékszik ma már a Csárdára? Arra a vadrucás, gímes tóra, amely a régi nyírvizekből maradott meg az oro- sd szőlők alatt a város határában.. A Csárda-tó nevezetes volt arról, hogy szép nyíregyházi lányok, asszonyok fü- rösztötték benne bájaikat. Gyalog, talyigán, az orosi szőlőkből víg szüretről jövet, meglátogatták a Csárda-tót a nyíregyháziak, sarkig érő ingben fürödtek a Mária-képű

tirpáklányok, nagy bajúszu csizmadiák, jókedvű diákok. Messzire a nádak között Gaál Ede levéltáros dupla puskája dörrent. vitte haza a mindennapi vadat, piros orrú vadjé- cét, vagy szürke nyulat. Itt

is szerelem volt, mert hisz a városban vigyáztak az erkölcsre.”

(Régi nyíregyházi bfisSk, Nyíregyházi öregdiákok emlékkönyv* 230. 1.)

TÜCSÖK

„A városban még nádasházak voltak, amelyekben kis ablakok mögött epedő fiatal nők, mániákus vénasszonyak, bogarászó, eígondolgozó öregembereit laktak. S bár köztük éltem, sohasem tudhattam meg, hogy mit csinálnak b vályogfalak mögött... A sarki fűszeres ajtóján csörgött néha a csengő, mint a mesz- sze kalandozó élet. Az ablakok le voltak függönyözve, soha egyetlen lámpavilágot nem láttam a házakban, midőn éjszaka néha egymagámban bolyongtam. Sehol egy hang. sehol egy panasz, se sírás, se nevetés... Itt mindenki aludt, tán mert mindenki boldog volt? Istenem, hányszor jártam éjféltájban a kisvárosi utcákat, és sohasem találkoztam senkivel! Á lépéseim kopogását egyedül hallgattam, fütyörészésemre nem felelt senki, a vágyaim felé nem nyúl ki fehér leánykéz az ablakocskából, kisajtó nem nyikordul a kerten, hogy lopott csókkal megajándékozzon valaki. Magamban voltam, magamnak gondoltam mindenféle gyönyöröket, szív- ringatókat, el andalítókat. Én voltam a tücsök. És mindenki tücsök volt körülöttem, mert mindenki magának élt.”

(N. N. 94. 1.)

cAz äieq alm

„Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamely kacér vadászkastélyhoz hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok együtt jártak lum- polni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró Pistáért, a rajztanárért és költőért, szívesen föláldozta volna az életét bármelyik diák.”

(A vörös postakocsi. 140. 1.)

„Hogy író lettem, azt neki köszönhetem. Az első álmokat, ábrándokat ő ojtotta belém, ő nevelte fel. . . És ma is gyakorta, ha megírtam valamit, amihez kedvem és hangulatom volt, midőn leteszem a pennát, magamban úgy gondolom: — Vajon fog-e tetszeni az öreg Porubszkynak? És rajtakapom magam, hogy néha csak azért szeretném kivágni a rezet írásaimban, hogy az öreg Porubszky ott Nyíregyházán meg legyen velem elégedve.”

„Leffler Sámuelről, a legderekabb és nagyszerűbb tanárról' akartam írni, aki először adta kezembe a csodálatos Dickenst és hű barátommá tette a sánta lordot és a • többieket, akiket nem ismertem addig, mert azt vélte, hogy későbbi pályámon szükségem lesz néhány mesterfogás megtanulására. Még senki sem tudta, magam sem, hogy valaha abból tengetem életemet, hogy kis betűkben sok-sok hazugságot egymás mellé írkálok a könyvkiadóm muatságára, de Leffler Sá-‘ muel már esténként sétálni vitt a régi szélmalom tájékára, mintha későbbi életemet példázná az üresen forgó malomkerekek mozgásával. S csupán arra kért, hogy kedves klasszikusait ne felejtsem el.”

(Az öreg Porubszky. Pesti (Roboz Imre: Az irodalom Napló. 1908. január 1.) boudoírjában. 37—38. 1.)

TVfTTTTTmTTTfVTrfTTVTTTT»fTTTTYfT?TTTTTTff»TTVTTyTyyTTT( »•▼▼▼▼▼▼

V

égigkocsiztunk a nyírségi országutakon,

amelyek lomhán, re- zignáltan kanyarognak m.ndig ugyanazon akácok alatt. Ahol szőlők vannak. Oros felé, onnan sárgarigó kiáltott a bricskára a kéklő, jó szagokkal teli gyümölcsösökből. A nagyfejű, bámész napraforgók táján seregélycsapat röppent fel a földekről. Az árkok felett szarkamadár lappangott ingujjában. A határkocsma környékén rengeteg' veréb csipogva beszélte el. amit az utasoktól hallott. Az agará- szok már hazafe’é mentek a fáradtan utánuk nézegető mezőkről őrgébics k áltott ránk éles hangján egy száraz fáról: hóvá mentek? És a napraforgók nagy bolond fejüket csóválni látszottak. amint együtt láttnk bennünket Juliskával, a kis kocsi sárga ülésében.

(N. N. 151. l.|

(-4 yónyórű volt ez a régi y sóstói erdő Még alig vágtak benne fát és a százesztendős tölgyek templomi ívei alatt keskeny gyaNyíri tájak, nyíri emberek

logosvén.vek kanyarogta*,

amely ösvényeken legfeljebb a szerelmesek és a nyulak, rókák fordultak meg. A kocsi - nyom mérföldn.vi távolságban haladt, mint valami homályos alagúton, összcborult tölgyek alatt, de az alagút végén, az erdő végén az égboltozat világoskék kapuja mutatkozott a messziségben, mintha ott kezdődne a paradicsom.

(Magyar tajak. 41. 1.)

\ Nyírség az a hely. ahol a legtovább volt agaruk és vizs akutyá- juk a tönkrement gavalléroknak, és ahol mindig-m.ndig emlékeztek a régi urasága. elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a múltjából akart mégélni. Abból,

hogy valamikor volt valami az apja vagy nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő, vir- tus*odó Magyarország itt hor- tyogott. ásítozott, unatkozott, dologtalankodott, nyomorgóit legtovább. Máshol már beletörődtek az emberek, hogy vége a régi világnak, dolgozni, tanulni, igyekezni kell, hogy megélhessünk. A Nyírségben még mindig a követválasztást várták, a takarékpénztár körül sompolyogtak értéktelen váltókkal, az öregek a fiák házasságaié' remélték sorsuk jobbrafordulását. vagv egy százesztendős családi por el- dőltétöl. A fantasztikus tervek, légvárak, szépen kicír- kslrriazott remények, édesded ábrándok jel kifejlődtek ezen a mocsaras, ködös, szegényes, kidőlt-bedőlt tájon M ntha mindenkinek reskontó lett volna a párnája a lat" amelyet egyszer okvetlenü kihúznak. Alig jutott eszébe valakinek, hogy dolgozni is kellene.

(N. N. 93. L)