Kelet-Magyarország, 1963. április (23. évfolyam, 80-99. szám)

1963-04-09 / 82. szám

Obasónk írja: Az üzemi demokráciát is tanítani kell Szorosabb kapcsolat vezetők és beosztottak között Hogy mienk-e a gazda­tág? — Mit tudom én. In- nem kell megélni... — mond­ja zavart tétovázással a fo- gatos. Látszik rajta, hogy ilyen gondolatokkal aligha foglalkozott eddig. Pedig tíz esztendeje elmúlt, hogy a Nyírlugosi Állami Gazdaság munkása. — Ügy csinálom én, mint a magamét, mert ha nem jól sikerül, ráfizethet az ember — így vélekedik egy idős do­hánytermelő. Elmondják a melegágyi munkások, hogy egy hónap határidővel vál­lalták a nyolcvan hold do­hány ágyának elkészítését, s már a tizenehetedik-tizen- nyolcadik napon a magot is elvetették. Megfeszített mun­kával felére csökkentették a határidőt — Csak aztán fizessék is ki — aggályoskodik egy fia­tal munkás. — Ha az ember sokat dolgozik, lecsípnek a pénzből... — Ne szólj szám, nem fáj fejem... Ez a legjobb — állítja az egyik építőmunkás. Meghökkentő ez a sok rossz vélemény. Valóban ilyen ál­lapotok lennének a nyírlugosi gazdaságban? Lehetetlen! Ez az üzem tavaly a legjobbak között gazdálkodott: a terve­zettnél kilencmillió forinttal volt több a nyeresége. Ered­ményeik — különösen a gyü­mölcstermelésben — példá­sak. Az éremnek ez az olda­la nem csupán a termelés eredményeit mutatja. Nyolc szocialista brigádjelölt 138 tagja serénykedett tavaly a kitüntető cím elnyeréséért. Elég sikeresen. Már ez is mutatja, hogy nem lehet általános az a helyzet, amelyet az előző vé­lemények alapján le lehetne szűrni. De mégiscsak lehet mögötte valami... Hovánszki Jánosnak, a gaz­daság szb. titkárának az a véleménye, hogy nem kézzel­foghatóak — vagy csak na­gyon ritka esetben — az ilyen dolgok. — Volt eset, amikor az egyik üzemegység­vezető azt mondta a dolgozó­nak: „Ne okoskodjon. Jobban akarja tudni mint én? Meg­látja, nem szerződöm le mégegyszer." — Tudomást szereztünk a dologról, s ter­mészetesen nem az üzemegy- ségvezetö „keménykezűsége” győzött. Bércsonkítások lud- tunkkal nem voltak. Egy két­ségtelen: az igazgatóval leg­több kérdésben egyetértünk, de a területi szakvezetőkkel vannak nehézségeink. Puskás Béla igazgatótól és néhány szakvezetőtől a párt­szervezet elvi irányító, a ter­melést ellenőrző munkájáról érdeklődünk. A pártvezetőség rendszeresen beszámoltatja a szakvezetőket végzett mun­kájukról, s minden fontos dologban közösen döntenek. A beszámoltatások alkalmával a pártvezetőség igyekszik se­gítséget adni, ezt meg is te- szi szűkebb körben, de átfo­gó kérdésekbe már kevésbé tud beleszólni. A közösségi tudat kialaku­lásával kapcsolatban egysé­ges a párt-, gazdasági- és szakszervezeti vezetők véle­ménye: van egy réteg, első­sorban a szocialista brigá­dok tagjai, akik a legjobb párttagokkal egyvonalban állnak a népi tulajdon meg­védése, a közösségi élet, a ter­melés területén, viszont a dolgozók többsége valóban közömbös a gazdaság élete iránt. Tömeg-tanácskozáso­kon az egyszerű dolgozók nem élnek megfelelően javaslatté­teli lehetőségükkel. Alkalmi kisebb beszélgetéseken mond­ják el inkább javaslataikat’. — Tudjuk, belátjuk, hogy a tsz-tag jobban beleszól a termelésbe mint a gazdaság dolgozója — mondja az igaz­gató. — Nálunk csak kis ré­sze ilyen a dolgozóknak. A többi: elvégzi a napi mun­kát, úgy érezve, hogy meg­dolgozott a keresetért, aztán kész. Ottjártunk alkalmával üze­mi tanácsülést tartottak, ame­lyen a nyereségrészesedés kérdését vitatták meg. Még egyik-másik üzemi tanácstag sem értette meg, hogy az a brigád érdemelheti meg a ma­gasabb nyereséget, amely a tervét túlteljesítette. Ez a je­lenség is azt mutatia, hogy elsősorban a pártszervezet nevelő tevékenységére van igen nagy szükség; megértet­ni a dolgozókkal a legapróbb részletekig a termelési fel­adatokat, a várható eredmé­nyek fontosságát, azt, hogy valóban övék a gazdaság, s egyéni boldogulásuk a kö­zösség előrehaladásában rej­lik. Azok a motívumok, ame­lyek a bizonytalanságot, bi­zalmatlanságot mutatják, ame­lyek a közömbösség útját járatják a dolgozókkal — nagyon károsak. Nem elég az, hogy a szak- szervezeti bizalmiak, pártcso­portvezetők „kiviszik” a ha­tározatokat a dolgozók közé. Arra van szükség, hogy min­den egyes emberben feloldód­janak a kétségek, hogy min­den egyes dolgozó magáénak érezze a gazdaságot — ered­ményeivel, gondjaival együtt. A demokratikus vezetés mind szélesebb körben bon­takozik a gazdaságban. Lét­rehozták a társadalmi bíró­ságot, amely egyes vétségek esetén átveszi az igazgatótól tz igazságtevést. Ez jó. De arra van szükség, hogy va- lan*ennyi dolgozó érezze: 8 is tagja a társadalmi bíróság­nak — ha nem is vesz részt közvetlen annak döntéseiben —, de segíti azáltal, hogy ma­ga példásan él és dolgozik, a közösség ellen vétőket pedig figyelmezteti, megfelelő ese­tekben pedig tájékoztatja e bíróságot a nagyobb hibák­ról. A Nyírlugosi Állami Gaz­daság vezetőinek megvan a törekvésük a demokratikus centralizmus érvényre jutta­tására. Kétségtelen, nehéz a régi szemléletet levetkőzni, amely csak munkaadó és munkás viszonyt ismert, s háttérbe szorította az embe­rek — vezetők és beosztottak — kapcsolatait. Ahhoz vi- szon, hogy az új kapcsolat általánossá váljon, szükség van arra, hogy a dolgozók aktív részeseivé váljanak a gazdaság életének. Ezt ke!) elősegítenie a pártszervezet­nek! Santa András AIMSZANBR MSZÍBOV: fordította: SZATHMÁRI GÁBOR 56. A következő reggelen, ami- kar Aszker a gyárba vitte az igazgatót, Khümetz érdeklő­dött: utrakész állapotban van-e a „Buick.“ — Tegnap, amikor bevit­tem a garázsba a kocsit, fu­tólag megnéztem, igazgató úr. Azt hiszem fel keli majd nyitni a motort és alaposan meg kell némi a hátsó futó­művet. —- Jól van mondta Khümetz. — Csinálja meg, csak igyekezzen vcáe. Majd intézkedem, hogy adjanak maga mellé segítséget. Amint beértek a gyárba, Aszker a külön színbe vitte a kocsit. Azonnal jelentkezett nála a műszerész, akit Krie­ger küldött Otto Stalecker volt az. Gyorsan végigvizsgálta a motort, aztán a koca alá búj­tak. Aszker a hátsó tengely­nél matatott, Otto pedig el­lenőrizte a kormánykerék húzószerkezeteit, s a fékrend­szert. Stalecker kezéből hirte­len kipattant a csavarkulcs, s erősen a kocsi széléhez vágódott, s látták: egy kis repedés támadt a karosszéria szélén. Aszkemek éppen ka­póra jött ez. — Hívja fel Kriegert, — kérte Staleckert. — Mondja meg neki, hogy mi történt, s kérje meg, hogy küldjön egy hegesztőt. A legjobbat. Stalecker kimászott a kocsi alól s a telefonhoz sietett Aszker jól számított. Krie­ger Max Wiesbachot küldte. Wiesbach negyvenöt év kö­rüli, kellemes, nyűt tekintetű férfi volt. Magas homlokát hullámos, őszülő haj keretez­te. Értelem sugárzott a sze­méből. Barátságosan üdvö­zölte Staleckert, akit régóta ismert a gyárból, fejbiccen­téssel köszönt Aszkemek, s a kocsi alá bújt. Tüzetesen megnézte a repedést, s óvato­san kopogtatta a környékét, hogy meggyőződjön, ott nincs-e hiba. — Folytassák a munkát —, mondta aztán. — A műszak vége felé idejövök majd, megmutatom, hová kell vin­ni a kocsit, s ott meghe­gesztjük. Wiesbac elment, Aszker és Stalecker ismét munkához látott. Megtisztí­tották és kimosták a karbu­rátort, meg a szűrőt, megnéz­ték a gyertyákat, az akkumu­látort, megforgatták a kerék­abroncsokat. Wiesbach ót órakor jött vissza. Aszker kivezette a kocsit a színből, s a hegesz- tóműhelyhez hajtott vele. Tíz perc alatt kész voit a javítás. — Köszönöm szépen. — Aszker kezet nyújtott a he­gesztőnek. — Hálából meghí­vom egy pohár sörre. — Egy pohár sörre? — mosolygott el Wiesbach. — Az nem is olyan rossz. Kü­lönösen, ha jó társalgóval issza az ember. — Holnap elutazunk az igazgató úrral. Csak néhány napra. Ha visszajövünk, megkeresem magát. — Jó. Tehát: ha visszajöt­tek. A munkanap végén a fő­bejáratnál várta a kocsi az igazgatót. — Kész a kocsi —, mond­ta Aszker, miközben kitárta az ajtót Khümetz előtt. — Indulhatunk akár azonnal is. — Ha velem beszél, mindig tegye hozzá, hogy „igazgató úr.” — szólt mogorván Khü- metz, bár magában elégedett volt az ügyes, szolgálatkész sofőrrel. TIZENNEGYEDIK FEJEZET Aszker és Khümetz más-; nap elhagyták Ostburgot. Ko­rán reggel indultak, s tíz óra tájban már Berlinbe értek. A hatalmas metropolis ko­mor és kihalt volt. Esett az eső- Az út két oldalán össze­gyűlt piszkos víz — sebesen kavarogva — hulladékot, pa- pírszeletetoet ás a járdáról le­Papp Miklós és Papp Sándor útőrök ßiri—NagylcáHó között és más, környéki útszélcken telepített, mintegy tízezer darab gyümölcsfát permetez társadalmi munkában.- (Foto: Hammel.) Sok felnőU tamil a baktalóránlliáxi járásban Évről évre fokozódik a ta­nulási vágy az idősebb kor­osztályúak körében a baktaló- rántházi járásban, és ez egy­re nagyobb feladatot ró a já­rás pedagógusaira is. A já­rás 17 dolgozók Iskolájában most folynak a vizsgák. Ed­dig 4 osztály 65 tanulója szá­molt be sikerrel a tanult anyagból. Most fejeződött be az ok­tatás a továbbképző iskolá­ban, ahol kétszáznyolcvanan tanultak. Az alapismereti tanfolyam első, második osztályának anyagából ez ideig hatvanket­tőn vizsgáztak jó eredmény­nyel. A felnőttoktatás terén különösen a nyírmadai és a leveleid pedagógusok értek el szép eredményt. A tantes­tület 14 analfabéta oktatását is végezte. Munkájukat segí­tette Gavalla József a köz­ségi tanács elnöke és KapdcS József községi párttitkár is, akik vállalták, hogy megta­nítanak írni, olvasni egy-egy analfabétát. A járás terüle­tén még 150 analfabéta ké­szül vizsgára. Kricsfalassy Béla Veíélytárs~e a tv? EGY KÖRKÉRDÉS TANULSÁGAI A közelmúltban a Mozi­üzemi Vállalat egy pályáza­tot hirdetett. Azt kutatták, hogy az elmúlt évekhez ké­pest máért csökken a mozálá- togatók száma megyénkben. Sokan — a hetvenöt pályázó közül harmincötén — a mo­zi legnagyobb ellenségének a televíziót tartják. Mások pedig szinte fellebbezést nem törően mondták ki, hogy nemcsak a mpeának, de min­den művelődési fórumnak, a könyvnek, a színháznak el­lensége a televízió. Valóbárl igy, lenne? Ügy hisszük, helytelen ezt így kimondani. Maguk a pályá­zók közül is sokan — mint például a kéki moziüzem ve­zetője — kimondják, hogy a televízió sok embert vonz a moziba. Azok, akik eddig még nem jártak filmelőadá- sofcra, most a televízión ke­resztül kedvet kapnak rá. Annál is inkább helytelen a művelődési fórumok ellen­ségének kiáltani a tv-t, mert a statisztika egyedül a mo- züátogatók számában mutat ki csökkenést. Csupán csak az elmúlt két évhez képest csökkent a mozilátogatók száma. Míg 1958-ban csupán négy televízió, volt megyénkben és négymillió 547 ezer ember járt moziba, addig az elmúlt évben 4252 televízió- mellett négymillió 822 ezer ember járt moziba. Nem lehet azt mondani, hogy a tv konku­renciát jelent a könyvnek, a színháznak. 1958-ban 812 ezer könyvtári könyvet olvastak és 79 ezer 476 szabolcsi ült a színházak, opera előadá­sok nézőterén. Ez a szám 1962-re jelentősen megnőtt, hiszen egymillió 227 781 könyvet kölcsönöztek és 119 501-en voltak színházban. Igaz, ha megnézzük az 1960—61-es statisztikát, je­lentős csökkenés van, hi­szen például 1961-ben ötmil­lió 178 ezer ember ült a mozik nézőterén. A televíziós készülékek közül nagyon sok szolgálja a köz szórakoztatá­sát, művelődését. Majd min­den falu művelődési ottho­nában van tv-készülék, ha csak egy készülékre átlag tíz, tizenöt nézőt számítunk, ak­kor már egalizálódik a mo­zilátogatók számának csökke­nése és a tv nézők számá­nak évről évre való növeke­dése. Nem a televízió népsze­rűsítését kivárjuk publikálni mikor kimondjuk azt, hogy konkurencia harcra egyálta­lán nincs szükség. Megint csalt a pályázatra hivatko­zunk. Az egyik pályázó így ír: „Az a tömeg, aki pénzé­ért szórakozni, vagy tanul­ni altar, film helyett serryni- képpen sem igényéi nehezen megfejthető képrejtvényeket. A rossz film először bosszan- kodást okoz, később pedig a néző elveszíti érdeklődését a mozi iránt." Ha a film valóban vissza akarja szerezni az elvesztett közönséget, akkor helyesebb lenne jobb műsorpolitikát összeállítani. Erre különösen vidéken van szükség. A he­lyesen megválasztott, a kö­zönséget érdeklő filmok sok embert csalnának vissza a zsőlyékbe. Az is érthető, hogy az az ember, áld öt-hat­ezer forintot kiad televízióra és havonta fizeti az 50 fo­rintot, pénzét ki akarja hasz­nálni és estéről estére a tv mellett kíván szórakozni. Sajnos a televízióra igen sokszor rámondható, hogy műsorán több éves, inkább filmmúzeumba való műsorok szerepelnek. Ez tehát nem je­lentene komoly konkuren­ciát, ha filmszínházaink mi­nél több új, jó, bőcselékmé- nyű, a mai életet feldolgozd filmeket mutatnának be. Rosszul ítélte meg tehát » mozi, és a többi művelődé­si intézmény kapcsolatát sok pályamű írója. A sokrétű, mindai irái» érdeklődő műveltebb ember­típus kialakítása érdekében a filmnek, a tv-nek, a szín­háznak és a könyvtáraknak kulturális egységfrontot kelj létrehozni, Takats Ferenc hordott egyéb szemeteket so­dort magával a kanálisok fe­lé. Itt is, ott is tető és ablak nélküli házak tűntek elő, ég felé meredező üszkös, romos falak, amelyeket sárosra, piszkosra vert az eső. Asz- keimak úgy tűnt, hogy az emberek, az esőtől behúzott nyakkal védekező, gömyed- ten igyekvő, ázott járókelők is ugyanolyan unottak, komo­rak, színtelenek, mint maga a város. Aszker számára ezt a be­nyomást hozta az út első né­hány órája. De mit tarto­gatnak a következő órák és napok? — Auschwitz!... — Ennek a hitlerista koncentrációs tá­bornok a neve mind gyak­rabban szerepelt a szovjet felderitok jelentéseiben. Asz­ker nagy szerencsének tar­totta, hogy a véletlen révén most jobban körülnézhet a hírhedt halál táborban. Hasz­nát veheti még valamilyen formában. Aztán Wíesbachra terelőd­tek gondolatai. A vele való első találkozás semmit sem hozott. Igaz, Aszker nem is ringatta magát olyan elkép­zelésben, hogy egy néhány percig tartó beszélgetésből tiszta képet kaphat valaki­nek a jelleméről. De valami­féle benyomásnak —, ha még oly felületesnek is — maradnia kellett volna róla. Kutatta magában, árn legna­gyobb meglepetésére kényte­len volt megállapítani: ha megkérdeznék, miféle ember ez a Wiesbach, semmit sem tudna róla mondani... Az igazgató szakította fél­be Aszker gondolatait. A város központja felé hajtson — szólt oda. — Breslauba megyünk. Ott meg is hálunk az éjszaka. Kihagyták Spandaut, aztán Berlin egy másik kerületé­ben Moabátban haladt a ko­csijuk, majd a széles Unter den Lindetnre fordultak rá. Itt lassítandok kellett: katonai teherautók és csapatszállító páncélautók mentek az úton, sűrű Borokban. Nyílván csa­patátcsoportosításról lehet szó —, gondolta Aszker. — Forduljon déli irányba, — rendelkezett az igazgató, amikor áthaladtak a Bran­denburgi Kapu alatt, s el-1 hagyták a Tiergartent és a Reischstagot. — Elmegyünk á tempelhofi repülőtér mel­let, s egy nagyszerű autó­sztráda kezdődik ott. Aszker azt tette, amit Khü­metz parancsolt. Hamarosan kiérteit a városból, s délke­letnek tartott a kocsi. Khümetznek igaza volt. Az út valóban kifogástalan. A nagy betonlapokból épített széles, nyílegyenes útra kivá­lóan ráfeküdtek a kocsi ke­rekei. S Aszker mind na­gyobb sebességgel hajtott. — Nagyszerű autója van, igazgató úr! — mondta Asz­ker, hogy szóval tartsa Khü- metzt. — Sokféle kocsit ve­zettem már, de Buickot még soha. Hadizsákmány, ugye? Khümetz bólintott. — Ezek az amerikaiak tud­nak autót csinálni —, mor­mogta az igazgató. — Ami igaz, az igaz. — Nem, nem! — Aszker elengedte a kormánykereket, s szétnyitott ujjakkal rázta a kezét. — Nem ■ rossz a Buick. de én nem adnék oda egy Mercedest, vagy mond­juk egv Horch ot semmiféle Buickért, vagy Lincolért. A motor, a sebességváltó, a kapcsolási rendszer, mind ég és föld, igazgató úr! — Igen, ez az én vélemé­nyem is —, felelte Khümetz miközben érdeklődéssel né­zett Aszkerra. — Régóta ül volán mellett, Gube? Aszker felnevetett. (Folytatjuk) 2 1963. április 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents