Kelet-Magyarország, 1963. március (23. évfolyam, 50-75. szám)
1963-03-03 / 52. szám
Gazdag életút TITesteik Vilmos, a Ma- ” gyár Tudományos Akadémia levelező tagja, a mezőgazdasági tudományok doktora, Kossuth-díjas tudós ma ünnepli 80. születésnapját. A nyírségi paraszt talán nem ismeri megyénk nagy öregjének a tudományos címét, de az iránta megnyilvánuló tisztelet „a homoki gazdálkodás atyja” rangot adományozta Westsik Vilmosnak. Ez, és korántsem a hivatalos elismerés az amely gazdag életútján vezérelte: segíteni a mostoha homok mostoha gyermekeit. Ki tudná azt megmondani hegy Westsik Vilmos 34 esztendős szabolcsi tudományos és gyakorlati tevékenysége idején hány emberben csillant fel a remény az 6 eredményei láttán? Hányán tanulták tőle a homoki gazdálkodás mesterfogásait, s mennyi termelőszövetkezetben termékenyítette meg gondolata a homokot? Egyszerű nyíregyházi lakásában a munkaasztalán tu- - dományos könyvek tornyosulnak Westsik Vilmos ma eem pihen: írásaival, cikkeivel ma is buzdít — a homok végleges meghódítására. Számos könyve, tudományos dolgozata, több ezer népszerű cikke igazolja: nemcsak tudós volt, hanem a parasztok nevelője is. Elsárgult régi fénykép: a Pozsony vidéki kisváros tanítóképző intézete van rajta. Innen indult el egy kisgazda és kiskereskedő fiaként, hogy a keszthelyi Georgikon elvégzése, majd a tanári oklevél megszerzése után végképp elkötelezze magát a mezőgazda- sálnak. Tettrekészségét, hatalmas energiáját a háborúban szerzett nagyfokú rokkantsága sem törte meg. Tenni, tenni, segíteni, felemelni a homok népét — ez volt s ma is ez az életcélja. Pedig az Alföldön, a Nyírségben nem mindig ragyogott rá kedvezően a nap, sokszor volt ő is, a tudomány is olyan mostoha- gyermek, mint amilyenek a parasztok voltak. Volt idő, amikor fizetés nélkül, támogatás nélkül, „konvenciós tudósként” végezte nagy munkáját, kísérleteit. Soha nem tudott nem dolgozni! Megalkotta a Nyírségi Homokkísérleti Telepet, amellett Szabolcs és a tokajvi- déki szőlők növényvédelmi felügyelője volt. Már 1936- ban kitört a kísérleti telep szűk parcellái közül, s nagy gazdaságokban gyümölcsöz- tette tudományos kutatásának eredményeit. Társadalmi viharok szá- gulditak el fölötte, s 6 a családi békében és a munkában mindig megnyugvást talált. Életműve itt, Nyíregyházán, a Nvfrségben teljesedett ki. Pályafutásának legszebb évei az itteniek. Az egyszerű parasztok mind nagyobb tisztelete által övezett tudós itt kapta meg a társadalom méltó elismerését is: 1932-ben a Kossuth- díiat, 1954-ben a Munka Vörös Zászló Rendiét, s a magyar parasztság félévszázados neveléséért 1961 -ben a Tessedik Sámuel Érdemrendet. Amikor mi, szabolcsiak, őszinte szívvel kívánunk a 80 esztendős tudósnak a további tudományos munkában is eredményes hosszú életet, ez a vágyunk az ország tudósainak, gyakorlati szakembereinek, a termelőszövetkezeti gazdáknak a jókívánságaival találkozik. ARIK MENTEK ÉS AKIK Egy vendégség és Csegöld igaz Mikor összecsomagolták az ftti batyut, szóltak családos gyermekeinek — vannak azok szépen, hatan —, vigyázzanak a házra, udvarra. Etessék meg majd a jószágokat És a mesz- Bze Csegöldről kora délután már Nyíregyházán volt feleségével együtt Tóth István. Hamar megtalálták D. Papp József sógorékat, akik pár éve hagyták ott a falut Eladták a házat, közösben hagyták a földet, s városba költöztek. Gyengén indult a szövetkezet szekere. Riadoztak: mi lesz? Jobb lenne tán a városban... A vendéglátók kedves örömmel fogadták a falusi sógort, sógorasszonyt Sokáig ölelge- tóztek, csókolóztak, rázták egymás kezét A háziasszony emlékekbe Tévedő tekintettel érdeklődött volt házukról; megvan-e még udvarán a nagy körtefa? Olyan édes körtéket termett, zsákszámra, mint a méz. Férje a Bajcsy-Zsilinszky nevét viselő termelőszövetkezet életéről akart minél többet tudni. Tavaly nyáron a a sógor csak vállát húzogatta: majd meglátják év végével. Elmúlt az év vége, de mi van? Mert nicsak, megint, hogy mosolyog a sógor. És milyen rejtelmesen. Ahogy kérdezi, jár-e még éjjeliőrüs- ködni ahhoz az építő vállalathoz? — mintha in cselkedés lenne. Persze, hogy jár. Hatvanon felüli fejjel csak nem áll be kőművesinasnak... — Azért kérdem sógort, hogy jár-e még éjjeliőrösköd- ni, mert mi nem igen bánjuk, hogy szülőfalunkban maradtunk. Mit gondol sógor, menynyivel zártunk? — kérdezte Tóth István. — Megszokták sógorék a keveset. Hogy jut is, meg nem is — válaszol a házigazda. — Nana! Van sógoroknak együtt tízezer forintjuk? Kapó a kézben? Hitetlen fejcsóválás volt a Válasz, de az is elmaradt, mí- *">r a falusi sógor tovább be- ,zélt Hogy egymaga — hatban három éves léttére — négy- százötven munkaegységet gyűjtött a dohánytermelésnél. Az egységekre nyolcezer forint tiszta pénzt kapott, prémiumba kétezret. A leimé- taeiben kapottak is sokat érnek, plusz az egy hold háztáji termése Kiadás? Ahogy élnek, amit vesznek. Meg se közelíti az egyén ieskedés korát. A maguk külön témáját hagyva, az asszonyok is a „pénz”, meg az „ezrek” szóra kezdtek figyelni. — Mi négyezer forintot tettünk takarékba. Előttem meg a Varga Sándor tizenhárom- ezret — folytatta a hazai híreket Tóth István. Felesége sűrű fejbólintásokkal erősítette közlendőit. — A kondás Varga?.-, Te jó isten! Ti-zen-három-ezer forintot!... — csapta össze kezét a volt falusi asszony. — Hát, hogy?.., — kérdezte, szinte egyszerre férj évek — Jutott ott pénz mindenkinek, aki dolgozott. — Mit csináltatok, testvérem? — nézett kerekre nyílt szemmel a háziasszony. Mindenki odaállt, ami legjobban pászol hozzá. Én például a dohányba. De megmondtuk egymásnak: az akarat nehogy otthon maradjon. Magamról tudtam, hogy minden mázsa első osztályú barna dohány után húsz forintot, világos után harminc forintot kapok prémiumba. A tervig. Azon felül a mázsánkén ti érték felét. Ki bolond így nem jól dolgozni? Kicsit hosszúra nyúlt ez a beszéd, de érdekfeszítőbbet aligha mondhatott volna ott valaki. Negyvenkét forintot ért egy munkaegység, most pedig, ebben az évben, újabb tiz forinttal akarják szaporítani. És mindez Csegöldön, ahol azelőtt a közös gazdaság egyik évről a másikra épp csak átdöcögött. Nagyon jólesett a hozott hír,' s a vendéglátók szinte szomjúhozták az elhagyott otthonból hozott színeket. — Meddig maradnak kedves sógorék? — kérdezte a házigazda. — Három napig, örülünk, hogy addig is láthatjuk sógorékat. Együtt lehetünk. Holnap majd meglátogatjuk gimnazista Katica unokánkat. Kicsit szétnézünk a városban is. — Maradjanak tovább. — Elég a három nap. Jön a tervjóváhagyó közgyűlés. Nézzük a másik oldalt is Kiosztanák a mmkmdeW kislilm-iesztirál dijait Panasz nyomán a kisvárdai kórházban „Három napig feküdtem a kisvárdai régi kórház belgyógyászati osztályán, a kilences szobában s bár gyógyulás elótt elküldték, nem bántam, hogy otthagyom. Sok étteremben nagyobb a tisztaság, mint ott. Poros a gyógyszertartó tálca, nem adnak csészét a betegnek, 8 az ebédet is egy tányérban tálalják, nem lehet elmosni sem, mert nincs melegvíz. Lepjék meg egyszer úgy ebédidőben ezt a kórházat, maguk is ezt tapasztalják.” így panaszkodott szerkesztőségünknek Cs. Pál adminisztrátor. Belgyógyászat. 9-es szoba, ebédidő. Csodálkoznak Cs. Pál még itt lévő betegtársai: „Nem hiába hangoztatta, hogy kitéteti az újságha a kórházat, lám. itt is a riporter.” Valamennyien méltatlankodnak : ugyan kérem, minek fújják fel? Először is a csésze nem igaz, mert mindenki kap, nem lehet a sajátot használni. A tányér-ügy sem áll, mert minden fogást tisztában adnak. És nem poros az orvosságos- tálca sem — hiszen, sajnos, nagy forgalom színhelye — s ők nem tudnak arról az állítólagos vitáról, ami Cs. Pál és az ápolónő között za jlott le. Szegényháznak építették ezt a jelenlegi kórházat, több, mint száz évvel ezelőtt. Vékonyak a falak, s már mínusz 6—7 fokos hidegben is elfagy a vízvezeték, de a kórház személyzete erején felül birkózik a nehézségekkel. Edényekben hordják a meleg vizet a konyhából a tálalóba, de elmossák a tányérokat, csészéket. Nincs központi fűtés, 40 cserépkályhát fűt 4 takarítónő. Invitál a gondnok: nézzünk át a másik, az új kórházba, a szülészeti-nőgyógyászati osztályra s meglátjuk, egyazon vezetőség mit tud elérni a jobb körülmények között örökzöldekkel díszített tiszta folyosó. A radiátorok meleget árasztanak, frissen vasalt fehér köpenyben jámak- kelnek, dolgoznak az orvosok, az ápolónők, de még a takarítók is. (Odaát ezt lehetetlen megtenni, melegen kell öltözni, sűrűn át kell szaladni a hepe-hupás udvaron.) Dr. Stangl József igazgató főorvos ezt mondja: — Reménytelen, elkeseredett próbálkozás a régi kórház mentése. Évente közel félmillió forintot költünk bele, s csak nem szűntek a gondok. A jövő viszont már nem ilyen reménytelen: 1967-ig 76 millió forintért vadonatúj, korszerű kórházat építenek Kis- várdáp, a központi épületrész öt emeletes lesz. Már kijelölték a helyét: még ebben az évben megkezdődik az építés MARADTAK története Akkorra otthon akarunk lenni. Közünk van hozzá. Ott dől el megint sok minden. D. Papp Józsi bácsinak ezen az estén szolgálattételre kellett mennie, hogy őrizze a félben lévő építkezés éltékeit. Mikor indulni akart, a falusi sógorék is készülődtek. Azok moziba mentek. Asztalos Bálint Készül a labda az Árpád úton, a jelenlegi új kórház mellett. Először a gyermekgyógyászati részt alakítják ki, ez a legégetőbb, aztán folyamatosan a többit A mostani 230 helyett 420 ágyas lesz a kisvárdai új kórház. S mi lesz addig? Jövőre már átadják a gyermekosztályt ez is sokat segít. A többire várni kell, de nincs olyan messze az az 1967, hogy a hiányzó időre ne lenne elég türelmük a Kisvárda- kömyékiekiiek. Angyal Sándor Szombaton délben befejeiA- dött a mun ka védelmi kisfiún* fesztivál. A legjobb filmek díjait (seríeg, dísztárgy; oklevél) Gál László, a SZOT titkára adta át. A zsűri döntése alapján a legjobb munkavédelmi film címet a „Mi közöm hozzá?” című kisfiún nyerte (Készítette a Budapesti Filmstúdió.) Kategóriánként is több film kapott helyezést. A zsűri külön jutalomban részesítette a legjobb rendezőt, dr. Varasdy Dezsőt, a Mi közöm hozzá című kisfilm rendezői munkájáért, a legjobb színészt: Garas Dezsőt (Ruha teszi az embert) című filmben nyújtott színészi alakításáért A Ruggyantagyár nyíregyhá zi részlegében készülnek a pettyes labdák. Foto: Zsák—Czékmány Mi lesz Gyurikával?! Az anya ideges — Többet ér a Margitsziget? Ne bízzuk a mostohákra! Törött karú, ziháló, vézna apróságot vitt be az anyja tavaly nyáron a nyírbátori csecsemőotthonba. — Tessenek felvenni, minél gyorsabban, mert még sok a dolgom! A doktornő — Lengyel Eleonóra — meglepetten nézte a fiatalasszonyt. Nem gyakori eset, hogy jó öltözetű anya ennyire szabadulni akar gyermekétől. A tizenegyhónapos fiúcska hamarosan tiszta huzatú kiságyából nézte a többiek játékát. De a gondozónők megfigyelték, hogy mikor föléhajóinak, a szeméhez emeli ép kezét. — Anyja, apja van, s úgy bántak vele, mint mostohával sem szokás. Telefonált a körzeti védőnő, vegyük fel, mert meghal otthon a gyerek. Nem kap rendesen enni, fejletlen, az anyja pedig nem egyszer vágta be az ágyba. Legutóbb úgy, hogy a kis karja is eltört. A doktornő szavai után ment el az újságíró Piricsére. Nem akartam, hogy összekerüljenek... A buszmegálló előtt hosz- szú, cseréptetős ház. A fiatalasszony a járásszékhelyen intézi a dolgát, csak édesapja és sógornője van otthon. Az öreg csendes, béketűrő. — Igaz, hogy ilyen rossi volt itthon a kicsi sorsa? — Nem mondom, a lányom ideges. De megvan az oka. A* ura messze dolgozik és nagyon sokszor változtatja a munkáját. Nem' akar egyhelyben maradni. A lányom meg vágyik utána. De meg is mondtam, nem életrevaló ez a házasság. Nem is akartam, hogy összekerüljenek. Nem lesznek azok együtt soha. A vöm ritkán jön haza, akkor üti a lányomat, összetör mindent. A múltkor is a szomszédasszony avatkozott a dolgukba. Ilyen a gyerek sorsa is. — És hogy tört el a gyerek karja? — Leesett. — Azt mondják, hogy aa anyja bevágta az ágyba... Hallgat. És a gyerek? — A lányom Is Pestne akar menni dolgozni. Szereti a férjét, azt mondja, meghal utána. A sógornő kísér ki. Halkan mondja a kanuban. h<v»v nem szeretik azok a gyereket. Gyurikának jobb lesz az otthonban. Mert úgy fél az anyjától. hegy ha ránéz, már a szeméhez emeli a keztt. Védekezik. Nagyon kegyetlen. Aa ilyennek nem kellene gyerek. De megint terhes. Mit mondanak a tanácsháSzeherényi Lehelt OLAJ Móré tanár büszke volt a maganevelte f ácskára. Most már kezdett a kis jelleme is lombot hajtani. Móré tanárnak kedvére való lombocskát. A kislány egyáltalán nem hasonlított a mai ifjoncokra, kis kortársaira, az apró huligánokra. Nemhiába, Móré tanár hermetikusan elzárta öt a korszellemtől, melytől mint kétségbeejtőtől, valósággal reszketett. Be nem engedett házába semmi olyat, amin csak a szaga is érzett a mai hóbortoknak. Lám — mond a magában Móré tanár elégedetten —, most mutatkozik meg pedagógiai módszerem helyessége. Itt van ez a leány. Példás jellem, kötelességtudó, szorgalmas, jó magavisele- tü. csendes gyerek. S az erkölcseivel se lesz baj, rá se néz a fiúkra. Mindez pedig — folytatta a gondolatot — annak az eredménye, hogy a holmi pártatlan apróságokban" sem engedtem a hetvennyolcból! Hogy az én házamban se szia, se csau nem megy, de még hula- hula se. így nevelték Emőkét négy tömör fal között, légmentesen elzárva a külvilágtól, mint ama egyszeri szülök, kiket a példabeszédből ismerünk, és akik a jóslattól rettegvén, hogy leányukat virágjában magához veszi az Ür, vasajtó mögött vasházban őrizték, melynek még ablaka se veit. Történt azonban, hogy az iskolában, hová Emőke járt, és ahol apja is tanított, farsangi bált rendeztek. Ez alól pedig nem volt kibúvó. Móré tanár kézenfogta hát Emőke lányát, s kivezette a négy fal közül — a bálba. Hanem még ilyen lányt ki látott? Ez bizony nem táncolt az égadta világon senkivel. Csak ült az apja nadrágja mellett feszesen, a rakott szoknyácskában, és csattal a nyakig érő hajában. Igaz, a fiúk se igen mertek odajönni, hogy felkérjék. Már maga a tanárpapa is riasztóan hatott, mintha madárijesztőnek szúrták volna a féltett kukoricacső mellé, mely aranysárgán virít rá a szemtelen madarakra. Egy csönadrágos emberke mégis kísérletet tett. Amolyan rockisan odacsellengett, s a lány felé hajította a kezét. — Csau! — vihogott; az egészséges fogazatát, melynek sűrű bokrában úgylehet még tejfogak is kerülköztek, mind kiterítette a leányra. S Emőke — apja. nagy rő- könyödtére — amolyan birgi- vugis közönnyel vémgmérte a legér.ykét, mutatóujjával blúzocskája anyagát Takargatva a válla táján, mint ki azt a portól tisztogatja, ekként szólt cseresznye szájának csücskéből: — Kopj le. Majd, hogy a legényke még tétovázott a vigyori fogazatával, tett egy elbocsátó legyintést is e szó kíséretében: — Olaj. A fiú távozott, s az apa ott ült, mint egy összeszaladt harmonika. zán? — Feiiött a múltkoriban, a azzal dicsekedett, hogy ha a Margitszigeten végigsétál, nem adja az egész faluért lA védőnő már nem bírta nézni a helyzetet. Telefonált, az otthonban gyorsan helyet adtak Gyurikának. 1962-ben volt ez, júliusban. Mikor utoljára láttam, aludt. — Hogy van Gyurika? — kérdem most a csecsemőotthon doktoménijét, mire szomorú a válasz. Meg sem kérdeztek minket— — Hallom, újra rosszul. Nálunk már rendbejött, elmúltak a fulladásos rohamai. A törött karjával is megtanult enni, s már nem takarta el a szemét. De az anyja nemrégiben értejött. A gyámhatóság papírját hozta, hazavitte a kicsit. Meg sem kérdettek minket, jó-e a gyereknek, ha visszamegy a régi környezetbe? A védőnő újra telefonált: a közben megszületett kisebbik gyerek egészségi állapota is veszélyes. — A kicsit már nem hagyjuk otthon — mondja a doktornő, s kér, írjük meg, hogy legyen ez az eset is tanulság a felelőtlenül döntő gyámhatóság, a könnyelmű, gyermekeiket veszélyeztető szülök számára. Kopka Jánoa 1R3. március &
