Kelet-Magyarország, 1963. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-06 / 4. szám
Az első vakáció Beszélgetés egy igen fiatal tanárnővel Ki másra gondolhatna az ember az első vakáció hallatán, mint egy féiszeg kis első osztályos általános iskolásra, aki nemsokára izgatottan várja az első félévi bizonyítványát Pedig akiről szó van, egyáltalán nem félszeg, sőt eléggé magabiztos. (— Ha nem nő lenne, viselkedése alapján azt mondhatnánk, hogy azóta bizony már megélt néhány vakációt.) Ilyen adatokról azonban nem illik kérdezni a nyíregyházi Vasvári Pál gimnázium új tanárnőjét, Nyúl Irént — Sajnos, nem tehetek szenzációs megállapításokat, ha őszinte akarok lenni. Nem érzek ugyanis semmi lényeges különbséget a még csak tegnapi, diákköri és a mostani tanári vakáció között. Amikor a gyerekek elkezdték a táblán a Vakáció felírását legalább annyira magával ragadott a láz, mint őket. — De tartalmában mégiscsak más ez a vakáció. — Mit vár a diák a szünidőtől elsősorban? A szabadságot, a pihenést. Ha nagyot és hangzatosat akarnék mondani, akkor azt mondanám, hogy nekünk pedagógusoknak saját önképzésünkre kell felhasználnunk ezt az időt Az igazság azonban az, hogy ránkfér egy kis pihenés a félévi munka után, meg aztán itt voltak az ünnepek is. Én például csak most tudtam meglátogatni a nagymamámat, mint egyetlen unokája. — Mégis valami halaszthatatlan dolog nem maradt a szünidőre? — Dehogynem! öt osztály dolgozatfüzete, úgy kétszáz körül. Négy-öt oldalas fogalmazások. Azt hiszem, nem irigyeli senki Nem a rossz diák példáját követem, de még csak most látok hozzá a javításhoz. Kezdő vagyok (kevés gyakorlattal), de azt hiszem, más magyar szakos kartársam is így van vele, mint én: szeretne az ember többet adni, mint amennyit a tanterv megkövetel. Ehhez pedig minél többet kell olvasni. Bevallom, elég sok könyv szerepel még a hiánylistámon. Hogyan értékeli az első félévet? — Amikor ismerőseim megtudták, hogy fiúgimnáziumba kerülök, előre szánakoztak rajtam. Ha most találkoznék velük, biztos kétkedve fogadnák a beszámolómat. Nagyon kellemesen csalódtam. Rendesek a gyerekek. Ügy érzem, hogy egy kicsit többet jelentek számukra a tanárnál. Sokszor olyan intim, egyéni dolgokat is elmondanak, olyan kérdésekben is kikérik a véleményemet, hogy ez már az embernek, a fiatalnak is szól. Hiszen valóban kicsi a korkülönbség köztünk (legalábbis ami a nagyobb diákokat illeti.) — Es a kartársak? — Talán furcsának tűnik de az igazság az, hogy én még egyetemi éveim alatt sem gondoltam arra, hogy tanítani fogok, hiába a magyar-német szakra jártam. Egy félév után állíthatom, hogy itt Nyíregyházán szerettem meg a tanítást és ebben nem kis részük van a kartársaimnak. A mi pályánk nem csak abból áll, hogy megtartja mindennap az ember az óráját. A legtöbb kartársamhoz ilyen rövid idő alatt emberileg is egészen közel tudtam kerülni, úgy hiszem. És ha a diák akkor érzi jól magát az iskolában, az osztályban, ha ott jó barátai vannak, jő a közösségi szellem, akkor szerintem ez ránk is vonatkozik. Hogy nehezen várom-e már a tanítást? Az egyik diák azt mondja; alig várja már, hogy ismét beüljön az iskolapadba a másik nem bánná, ha még hónapokig tartana a vakáció. En azt hiszem, esv kicsitarért mindnyájan várjuk a munkát, mert tanulni, tanítani egyaránt munka. Szén munka! íme eov középiskolai ta-A~ első vakációja. GB. SZÍNHELY: a tíszakanyári Havasi Gyopár Tsz irodája. Asztal, székek, szekrény, a sarokban duruzsoló kályha, a fal mellett színeshuzatú re- kamié. SZEREPLŐK: a tsz volt elnökei, Kiss József, Nyirkos András, Juszku Ferenc, Nagy László és a legújabb elnök: Balogh László. Randevú Az utóbbi ül az íróasztalnál és fogadja az érkezőket. — Randevút adtunk egymásnak? — néz körül a kis társaságon a legkésőbb érkező Nyirkos András, és mosolyog. — Mintha megszervezték volna ezt a találkozót — így Nagy László és kényelembe helyezi magát a széken. — Csak Szimku Béla és Sós Ernő hiányzik, s akkor teljes lenne a létszám — mondja Juszku. Valóban. Csak más az asz- ‘al előtt, vagy mögött ülni. Elnöknek lenni, vagy beosztottnak. Próbálták valahá- nyan. Hat volt tsz-elnök egy helyen. Kettő elment, négyen maradtak. Kiss József a növénytermelési brigádban találta meg a helyét. Nyirkos András most elnökhelvettes és párttitkár. Nagy László anyas. raktáros, Juszku Ferenc állat- gondozó. Egyszerű emberek. Volt nincstelenek vagy kisparasz- tok, akik végig kűzdöóték az átállást. Főszereplői voltak. Bajlódtak emberekkel, birkóztak a vezetés nehézségeivel. S legtöbbször eredménytelenül. Akaratban talán egyiknél sem volt hiány. Mégis le kellett mondaniok. Mikor Balogh Lászlót, a jelenlegi elnököt 1962 februárjában megválasztották az emberek, Kiss József a léköszönő elnök volt az első, aki odalépett hozzá és ezt mondta: — Gratulálok Sok szerencsét. Én már így gondoltam az első választás alkalmával is — s ezt szívből mondta. De akkor még másképpen vélekedett a nép. — Jobban szerettem volna már akkor is, ha ő kerül a2 én helyembe — vallja mindenki előtt Kiss József. A tiszakanyáriak bíztak Kissben, a vallásos emberben, s azt hangoztatták: „nem kellenek kommunisták a vezetőségbe, tudunk nü nélkülük is irányítani.” Nem tudtak. Az évek összemosódnak. Ki tudná már most utólag megállapítani, ki meddig is volt elnöke a Havasi Gyopárnak? Egy azonban biztos. A sok elnökcsere megtépázta a szövetkezetei, nőtt a bizalmatlanság és főleg az adósság. Fáj azért — Most valóban nincs semmi baj a vezetéssel — vélekedik Juszku Ferenc, akkoriban még a kis tsz-nek a volt elnöke. — Nehéz lenne utólag az embernek szembe nézni magával, s megállapítani, hol is követtük el a hibát. Most azon igyekszünk, hogy jobb legyen, mint volt. Mert eddig bizony — néz a többiekre — nem lehet értékelni a munkát 1961-ig mérieghiá- nyos volt a tsz. Az első esztendő a mostani, amikor már oszthatunk is. Ha jól tudom, meg lesz a betervezett 22,60 né" az elnökre. Balogh László bizonyítja. — Nem itt, de a disznótorban, ahonnan hívtak, megmondtam — folytatja Juszku. — Most komoly kezekben van a vezetés. Mi tagadás, ha meg is leltük a helyünket, fáj azért no... Lassan azért megbékélünk. Ha az ember a lépcsőről leesik, nem könnyen felejti. — Akad még most is, aki visszafelé akarja húzni a szekeret — szól közbe Kiss József. Szálka — Bizony — bólint rá Nyirkos. — S hogy én mi/yen hibát követtem — kapcsolódik be a vitába — magam sem tudom. Én úgy érzem, most utólag is, hogy minden erőmet bele adtam... Talán megtorpantam, meg bele is fáradtam, mert nem értettek meg az emberek. No meg az az igazság, hogy nem tudtam átfogni egy ilyen nagy gazdaság vezetését. — Nem is akarja az ember elhinni — néz maga ele Kiss, — hogy a saját hibájából olyan sok probléma adódott. Én megláttam a niás szemében a szálkát, de a magaméban nem. Juszku szól újra. — Fegyelmezetlen volt a társaság, a fejétől a lábáig. — Én csak ideiglenesen voltam elnök — fűzi tovább a beszéd fonalát — Nagy László. — Akkor mégis eredményesen gazdálkodtunk. Talán ő az egyetlen, aki még mindig azt érzi, hogy jogtalanul mellőzve lett. Lehet. hogy ezért is iszik? Egy és több A volt elnökök többsége becsülettel helyt áll a munkában. Példamutatóan dolgoznak. S elismerik: Balogh Lászlóban megtalálta a tagság azt az embert, aki helyes úton vezeti a Havasi Gyopárt. Ha szükséges, esetenként most is összedugják a fejüket, segítenek Balogh Lászlónak. Mert ha ők már le is köszöntek, sok tapasztalatot szereztek el- nökösködésük alatt. — Ügy érzem jól indulunk a jövőnek — vélekedik az új elnök. A többiek helyeselnek. S mint amilyen kedélyesen érkeztek, ugyanígy távoztak. Magára marad az irodában az elnök. De úgy érzi, mégsem magányos. Farkas Kalmár. A tavaszi kerítési sorsom ban nagy keletje van országszerte a képen látható újításnak. A tüskésfauzal-te- kercselő Lukács Ödönnek, az IKV nyíregyházi, 11-es vasbolt helyettes vezetőjének ex újítása. Előnye, hogy a szúrós drótot nem kell hosszan kihúzni, kis helyen elvege»- hetik a mérést; egy fordulat a gépen másfél méter. Az újítást országosan is bevezették a vas boltokban. A tízezredik szerfás épület A termelőszövetkezetek gazdaságos és gyors építkezéseit már az elmúlt években is nagymértékben segítették az erdő- gazdaságok előre szabott faanyagok szállításával Eddig mintegy hétezer sertésíiaztató, juhhodály, borjúnevelő, magtár és más gazdasági épület készült el az erdészek által kitermelt szerfábóL . 1963-ban már a tízezredik szerfás épület faanyagát adják át a termelőszövetkezeteknek. A tervek szerint ugyanis az idén körülbelül háromezer garnitúra kitermelésére kerül sor. Ebből kétezernyolcszázra már beadták az igényüket a közös gazdaságok. A korábbi tapasztalatok alapján leginkább a sertésfiaz taták faanyagát vártáról iák. Harminckilenc évi közszolgálat után nyugdíjbavomult Mokos Sándor, a Felső-Tisza- vidéki Vízügyi Igazgatóság főmérnöke. Három és fél évtizedet töltött a Nyírségben, amelynek vízügyi helyzete szemeláttára, s részben az ő tevékenysége nyomán is formálódott, változott. Csónakon Tokaiból Kemecsére Saját kérelmére nyugdíjazták. A szakmától és területtói azonban nem válik meg. Már régen foglalkozik azzal a gondolattal, hogy összegyűjti a megye vízügyével kapcsolatos dokumentumokat, terveket, műszaki rajzokat, leírásokat. Megszólaltatja azokat az idősebb dolgozókat, akik saját élményeik vagy hiteles források alapján még el tudják mondani az ötven-száz évvé! ezelőtt történt eseményeket is. Mint a létesítendő vízügyi múzeum szervezője, feldolgozza a megye vízgadólko- dásának történetét. A tanulmány, amellett, hogy érdekes, mindén bizonnyal hasznos is lesz az utókor skámára. Kevesen tudják például, hogy a kemecsei templom építéséhez a követ Tokajból csónakon szállították. És volt idő, amikor a tiszai vízár Kótajig feljött. A megbecsült, köztiszteletben álló és gazdag tapasztalatokkal rendelkező szakember tanácsaira voít munkatársai továbbra is számítanak. 70 ezer hold víz alatt Saját munkájáról nem nyilatkozik. Szerinte az nem volt érdekes. Szívesen elmond viszont néhány jelem ősebb eseményt a három és fél évtized történetéből. Ezekben természetesen közvetve, vagy közvetlenül maga is részt vett Az 1920-as évek végén és 30-as évek elején a Tisza Sza- bolcsveresmart és VencseJlő közötti szakaszán nagyarányú gátépítési munkálatokat végeztek. Kiemelkedő vízügyi műszaki intézkedéseket igényeltek az 1941—42-es ismert „vizes” évék. A megyében mintegy 70 ezer hold került víz alá. A védekezés nagyságát mutatja az a körülmény, hogy a tiszaberceli átemelőgépek három és fél hónapon át üzemeltek megszakítás nélkül. Az 1944-es hadműveleti események következtében különösen Dombrád és Ven csellő között erősen megrongálódtak a tiszai töltések. Alig hallgattak el a fegyverek, máris megkezdték helyreállítását. Ez az egyetlen eset, amikor ingyenes közerőt vettek igénybe erre a munkára, de az akkori viszonyok között ez szükségszerű intézkedés volt. 1945- ben megkezdték a kisvasúti hidak, köztük a sóstói felüljáró újjáépítését. Munkaerőhiányában a vasutasok termelték ki a fát és ácsolták a hidat, hogy mielőbb kenyérkeresethez jussanak. Háromnegyed év e teltével a kisvasúton ismét megindult a forgalom. Ezután a vasúti és közúti hidak újjáépítése következett. 1947. szilveszter éjszakáján a megárad: Tisza Tivadarnál elszakította a gátat. Ezt megelőzően a Bátor folyón is gátszakadás történt. Az árvíz a Tisza mindkét oldalán nagy károkat okozott. Ezután kezdődtek meg a Tisza felső szakaszán a több évig tartó gát- erősítési munkák Jellemző erre, hogy kb. két és fél millió köbméter földet mozgattak meg. A víz megszelídül 1948-ban a vízügyi szolgálat is állami kezelésbe került. Ez országos és megyei viszonylatban egyaránt gyökeres változást jelentett a vízgazdálkodás területén. Míg az egymástól csaknem elszigetelten működő ármentesitő társulatok tevékenysége inkább a védekezésre és a károk helyreállítására szorítkozott, az államosítás után megkezdődtek a vízhasznosítási munkák előkészületei is. Az 1950-es évek elején felépítették a tiszalöki vízi erőművet és a Keleti Főcsatornát Az elmúlt évek eseményei már ismeretesek. A védekezési munkák és egyéb tevékenység mellett, egyre nagyobb területre terjesztették ki a vízhasznosítási, elsősorban az öntözéses gazdálkodást. A vízügyi munkálatokat nagymértékben elősegítették a különböző átszervezési, műszaki fejlesztési intézkedések, a gépesítés, előregyártási, újítási munkák. Elkészítették a távlati vízgazdálkodási tervet, s ebben olyan célokat tűztek ki, amely 30 évvel ezelőtt még álomnak is szép lett volna. Hódi László — „JUaqo. magyal?..“ Nem tudom, ki hogyan van vele, de én mélységesen gyanakszom, ha valaki kocsmában (ott szokott történni) hozzám fordul és váratlan bizalommal közli állampolgárságát. Tudniillik azt, hogy ő magyar. Közli, sőt hangsúlyozza agresszíven, mintha azt várná, hogy én ezt megcáfolom, és közben bizalmatlanul vizsgálgat, vajon én vagyok-e. Bevallom, az ilyen közlésekben még sohasem kételkedtem, mindig alázatosan beletörődöm, hogy bármily fantasztikus dolog is, de itt Budapesten, Magyarország fővárosában akad egy magyar. A budai Zöld Hordóban nemrégiben hozzám fordult egy pepitainges, 60 év körüli férfiú. „Én magyar fiú vagyok" — mondta mély és kellemesen kirumozott, ■rekedtes hangszálaival. Felnézek az újságból és, bólintok, hogy ez bizony nagyon helyénvaló. De kevés. Kérdez: „Te magyar vagy?" „Igen" — válaszolom, de érzem, hogy kissé bizonytalan a hangom. „Mert én, barátom, igazi magyar vágyóid’ — közli a megmá- sithatalan valóságot. Újból felnézek, bólintok és mosolyommal igyekszem jelezni, hogy egyrészt mód felett örvendek ennek, másrészt számomra milyen fájintos dolog ez, hogy egy ilyen hulla-részeggel egy nemzetiségű lehetek. „Biztos, hogy te. magyar vagy?” Érzem, hogy zavarba jövök. En itt, a Zöld Hordóban Árpádig alig hiszem, hogy igazolni tudom magam. Annál is inkább, mert az ismeretes 1939—1944-es egyéni népszámlálásnál olyasmit is hallottam a családban, hogy egyik ágam Mária Terézia idején vándorolt be Elzász-Lotharingiá- ból. Azért igyekszem határozottan felelni: „De mennyire, hogy az vagyok.” Erre megölel és kér, hogy együtt énekeljük el, hogy Sír a kislány a Balaton partján... Még meghatóbb jelenetnek voltam tanúja az egyik éjszakai kávéházban, a Clubban. Húrom középkorú, egy szemüveges és két szemüvegtelen állampolgártársam ölelgette egymást. Ölelgették és csóko'gatták egymást tiszteletre méltó buzgalommal és folyamatossággal. Ilyeneket mondtak: „Azt szeretem benned, hogy magyar vagy." (Puszi.) Mire a másik; „En is azt szeretem benned.” (Puszi.) „Szeretem a magyar szemed." (Puszi.) Szinte egymás karjaiból szaggatták fej egymást. „Szeretem, hogy nem tagadod meg * magyarságodat." (Puszid És így tovább. Zárórakor fizettek és mentek kifelé. A többi vendég is fizetett és ment kifelé. Ők boldogan ölelgették ekkor is egymást és lenézően pillant- gattak a többiekre. Három magyar a sok angol, német, üzbég, francia, dán ét portugál között. Hiszen Budapesten M- gyunk, érthető. Nemrégen Bécsben voltunk. Szép és józan város. Utolsó este a Westbahnho (pályaudvar) büféjében találkoztunk az első részeg bácsival. Szikár, fáradt ember imbolygóit a pult előtt, kezében krigli. Nagyon el volt ázva. Amikor kifelé jöttünk, hallva a magyar beszédet, odaszól a kolléganőnknek: „Kézit csókolom!" Az meglepődött, viszm* fordult. — Maga magyar? A szikár nem válaszolt, sőt elfordult. Arcára keserű grimasz torzult. A kolléganő megismételte a kérdést. — Maga magyar? — Nem! — válaszolta. Pedig az volt. Ordas Nándor így könnyebb Elnökök, ha találkoznak... e Imikor a tiszai ár Rátáiig jött Négy évtized a gáton t
