Kelet-Magyarország, 1962. szeptember (22. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-20 / 220. szám

Kai földi kiállítások Magyarországról A világ legkülönbözőbb részem számos magyar kiál­lítás számol be hazánk iro­dalmi, művészeti életéről, kulturális fejlődéséről. Moszk­vában a szovjet írószöveiség és a magyar nagykövetség rendez október első hetében Móricz Zsi gmond-em lékestet. Ez alkalomból kiállítás nyílik, amely a nagy magyar író munkás életét és külföldön megjelent számos könyvét tárja a látogató elé. A magyar grafikai művé­szetnek nemcsak itthon, de külföldön is egyre több cso­dál ója akad. Mexikó számos vidéki városában 140 művé­szi grafikából összeállított magyar vándorkiállítást te­kinthetnek meg az érdeklő­dők. Kínában és Vietnamban „A magyar építészet ezer éve” című kiállítás fényképekkel illusztrálja építészetünk tör­ténetét Az év utolsó hónapjában Kubában magyar egészség- ügyi kiállítást rendeznek. Delhiben szeptember végén nyitják meg a „Gyermekek élete" című nemzetközi kiál­lítást. Hazánk gazdag anyag­gal szerepel ezen a kiállítá­son is, a látogatók átfogó ké­pet kapnak gyermekeink éle­téről. tatuírná ArrsSoor nyolc év múltán újra benyitott a gfemnázmrn kapuján, a késéseket ellen­őrző KISZ brigád tagjai meg. állították: — Bejáró vagy? Nagyon váratlanul érte a kérdés. Most mit mondjon? Rábólintott; igen. Tovább en­gedték. Legfeljebb azon cso­dálkoztak, mi mosolyogni va­lót talált ez a lány a kérdé­sen? Néhány perc híján nyolc óra. Az iskola rendje szerint háromnegyed nyolckor min­denkinek el kell foglalnia he­lvét az osztályában. Akik kés­ve érkeznek, azoktól az ügye­letesek elkérik az ellenőrző- könyvecskéjüket. De ha vala­ki bejáró, az más. Késhet a vonat, az autóbusz... Vele is megesett akkori bon, nemegyszer... Kótajból járt be négy éven át mindennap a Zrínyibe. Most újra itt van. Milyen ismeretlen most min­den... Ott az ajtó mögött, va­jon ki ül a helyén a padtoan? Gyorsan röpködnek a gondo­latok. Még néhány lépés és életének egy új fejezete kez­dődik. A folyosón mégegyszer megállították. Az egyik tan­A Jégkalapácsos — Nehéz? — Próbálja meg. Kicsit megmozgatja az izmait, ki- adósabb egy reggeli tornánál, csak vigyázzon, nehogy meg­csókolja a lábát! Jót nevet a heccen, hiszen mar előre tudja, hogy nem ugrik be a riporter. „Pedig tényleg nem ördöngős dolog ez a miniatűr légkalapács”. Ezt' el lehet hinni, hiszen ö „már" három hónapja tá­masztja, egész nap. Fel sem veszi. Egyébként ács, csak úgy hozta a sors. hogy légka­lapácsot kell markolni: szük­ség_ van a felüljáró helyére, ettől is nagyban függ a nyír­egyházi konzervgyár indulása. Építő létére neki most a bon­tás jutott; birkózni a hatal­mas faragott kövekkel, vi­gyázni, nehogy megsértsen egyet is, mert nagy szükség ran minden darabra, lakóhá­zakat alapoznak belőle vala­hol a városban... Serényi Zoltánból nem néz­né ki az ember, hogy ö már úgy bánik a percenként 300, egyenként 32 kilogrammos ütés' mérő légkalapáccsal, mint a falazó a malteros ka­Legnagyobb öröme az, hogy odébb már emelednek az új gyár falai, ahová az eltűnő felüljáró helyén vezet majd a vasúti vágány, ök egyen­getik az útját. Angyal Sándor terem Ifi egy kislány: . — Métjfik oatt* naplóját visaed? — — Ezek után léptem be az osztályba, bogy megtartsam az első matematika órámat KI lehet képzetei, mennyire számíthattam a tekintélyem­re* Mégis, talán ennek a de­rűs epizódnak köszönhettem, hogy szorongásom már az el­ső percek után felengedett. Nagy Irán nevetve emléke­zik a napra, amdror matema­tika—fizika szakos tanárként tért vissza a Zrínyi Ilona leánygimnáziumba, — ahol érettségizett — és társuknak nézték mostani diákjai. — Mindig pedagógus akar­tam lenni. Tanító. Valahogy a kicsik jobban vonzottak-- Hogy mégis tanár lettem, csak azon múlott, hogy rossz a zenei hajtásom. Nem vettek fel a képzőbe. De hát, tulaj­donképpen mindegy! Most- már nem is bánom, hogy így történt Annyira a szívemhez nőttek ezek a nagylányok. Négy éve került ki az egye­temről és eddig a Zalka Má­té leánykollégiumban vett ne­velőtanár. Mint egy nagy csa­ládban, együtt élt tanítvá­nyaival. A hivatásának élő ember belső fűtöttségével be­szél a kollégiumban töltött évekről, a megosztott örömök­ről, a megnyíló leányszívek- nóL A serdülő leánykor ezer­nyi problémájára is a fiatal tanárnőnek kellett megnyug­tató választ, megoldást keres­nie. Segíteni a tanulásban, felügyelni a rendre csak a könnyebbik feladata a kollé­giumi nevelőnek. — A nevelés nem foglal­kozás, hanem hivatás. Ezt éreznie keil minden pedagó­gusnak, különben nem tudja megoldani feladatát. Nekem sokat segítettek tanártársaim is. Különösen Zsűka néni — Urban Erzsébet. Egyébként ő érettségiztetett matematiká­ból és fizikából. 7 sóka néni tanítványa az új tanévben búcsút vett a kollégiumtól és a Zrínyi Ilo­na leánygimnázium I/te-ben 45 lány osztályfőnöke lett. Felberreg a szünetet jelző csengő. Leányhangokkal, zson­gó zajjal telik meg az épü­let. Feláll, készülnie kell. Tíz perc múlva kezdődik a kö­vetkező óra. Kádár Edit Tudományossá tenni a vezetést és több megbecsülést adni a többlétért munkálkodó egyszerű embereknek Besseélgetés Jakab Miklós elvtárssal, az MSZMP kisvárdal járási bizottságának titkárával Pártunk VIIT. kongresszusá­ra a tényleges felkészülés az alapszervezeti küldöttválasztó taggyűlésekkel kezdődött meg. Ezek a fontos tanácskozások megyeszerte a befejezéshez közelednek. A kisvárdai já­rásban 95 pártalapszervezet- bep 200 szavazati és 10 ta­nácskozási joggal rendelkező küldöttet választanak meg a pártértekezletre. A taggyűlé­sek tapasztalatairól és a párt- értekezletre való készülődés­ről beszélgettünk Jakab Mik­lóssal, a járási pártbizottság titkárával. — Hogyan értékeli az ed­dig lezajlott küldöttválasztó taggyűléseket? _— Eddig 90 alapszerveze­tünkben voltak meg a tag­gyűlések. A pártvezetőségi ülésekkel együtt több, mint 200 tanácskozáson vitatták meg a kommunisták a VIII. kongresszus irányelveit és a Szervezeti Szabályzat terveze­tet. Ezek, valamint a veze­tőségválasztó taggyűlések ha­tározatai alapján értékelték a munkát. De, hogy ez még ala­posabb legyen, a járási párt- bizottság 60 kiváló aktivistát küldött a pártszervezetekhez, akik segítettek a beszámolók elkészítésében. — Tapasztalataink szerint legszembetűnőbb eredményt a helyes bíráló légkör kiala­kításában értünk el. Csaknem minden taggyűlésünket ez jel­lemezte. Az emberek gátlá­sok és személyekre való te­kintet nélkül mondtak véle­ményt. Érezni lehetett az erőt. melyet az irányelvek kölcsönöztek a kommunisták­nak. Csupán néhány példát erre. Hosszú ideig hallgattak a hibákról a benki Aranyka­lász Tsz-ben. Nem szóltak a bajokról a pátrohai Zöld Me­ző Tsz párttagjai sem. Pedig lett volna miről beszélniük. Benken a tsz elnöke önké- nyeskedett. Elnézte a lopáso­kat. Egyeseknek kivételesen több háztájit biztosított. Sor­vasztotta a közös jószágállo- mányt. S mindezt tétlenül nézt-e a pártvezetőség is. Pát- rohán a tsz vezetősége a neki tetszőknek gazda módjára adoma nyozgatott a szövetke­zeti vagyonból. 70 mázsa bur­gonyát osztott ki az elnök sa­ját szakállára. Meg sem kér­dezte a vezetőséget. Egy hold földdel ma is több háztájit használ. A párttitkár 5 juhát jogtalanul a közös állomány­ban gondoztatja. — Mindezeket most bátran mondták el a kommunisták és a pártonkívüUek. De sorol­hatnám tovább a példákat, melyek azt mutatják, hogy a pártdemokrácia elve valóban érvényesült. S kihatásai érez­hetők. A párttagok sok he­lyen elmondták: úgy érezzük, a kongresszus irányelvei nö­velték felelősségünket. S ez fokozott kötelességet ró ránk, pártvezetőkre is. Biztosítani kívánjuk a jövőben is azt a pártszerű, bátor légkört, amely a taggyűléseken meg­nyilvánult. Gondunk lesz ar­ra, hogy az igazatmondókat megvédjük az önkényeskedők­től, a bírálat elfojtóitól. — Különben a párton be­lüli szabadabb légkör azt is bizonyítja, hogy az újjává- lasztás óta sokat erősödtek a pártvezetőségek. Irányításuk­ra egyre inkább a kollektivi­tás elve a jellemző. Nem tar­tottak saját hibáik beismeré­sétől. Nem takargatták a problémákat. S ez azt is mu­tatja, közelebb kerültek a tö­megekhez. A taggyűléseken csaknem 300 oártonkívüli vett részt. Kiváló szakemberek mondták el véleményeiket a pártszervezetek tevékenységé­ről, a kommunisták munkájá­ról. Arra kérték a párttago­kat, következetesebben lépje­nek fel a közös vagyon meg­károsítóival szemben. Köve­tellek meg a tsz-ek gazdasági vezetőitől az alapszabálv kö­vetkezetes megtartását, bizto­sítsák a szövetkezeti demok­ráciát. Ezek meg nem tartá­sa miatt került a leváltás sorsára a zsurki, végénvi és a lövőoetri tsz elnöke. A oár- tonkívülieknek a véleménye a dolog másik oldalát vilá­gítja meg. Bizonyítja, hogy az emberek bíznak a párt­ban, elismerik vezető szere­pét vonzódnak a kommunis­tákhoz. S ez igen örvendetes. —, Hogyan készülnek a já­rási pártéirtekezletre? — Az irányelvek között ol­vastam, hogy további haladá­sunk feltétele a gazdasági ve­zetés megjavítása. Ez határoz­za meg további tennivalóin­kat is. Ügy gondolom, a szo­cialista mezőgazdaság paran- csolóan követeli meg, hogy a gazdasági vezetéssel együtt a pártvezetést is magasabb szintre emeljük. Tudományos­sá, elemzővé tegyük. A má­sik fontos dolog, hogy a kol­lektív vezetés elvét még gyü­mölcsözőbb módon érvényesít­sük. Ezekről sok szó lesz a pártértekezleten. El kell ér­nünk, hogy a választott párt­szervekben dolgozó kommu­nisták magas politikai, szak­mai és általános műveltséggel rendelkezzenek. Csak a dol­gokhoz értő, önzetlen, a me­zőgazdaság kérdéseiben jártas vezetők képesek megbirkózni az előttünk álló feladatokkal, melyeket az irányelvek meg­határoznak. Ezért hárul nagy felelősség a pártértekezletre. Olyan járási pártbizottságot kell választania, mely hivatá­sa magaslatán, hozzáértően végzi munkáját. Igen, hisz az adottságok, feltételek biztosí­tottak. Gazdasági eredmé­nyeinket tovább növelhetjük. Csak arra van szükség, hogy a jó tapasztalatokat, bevált módszereket általánosítsuk. S ebben vár nagy feladat az ú) pártbizottságra. Ügy gondo­lom, a jövőben éppen ezért bátrabban kell a vezetésbe bevonnunk kiváló eredménye­ket elért szakembereket. Is­meretes, hogy járásunkban mintegy 17 000 holdon terme­lünk burgonyát. Jelenleg a várható átlagtermés holdan­ként 45—50 mázsa körül lesz. Több is lehetne. Hivatkozha­tunk ugyan az aszályra. Két­ségtelen befolyásolja a ter­melést. De lehet ellene si­keresebben küzdeni. Ezt bi­zonyítja a tiszamogyorößiak, mándokiak és a komoróiak példája, akik jóval magasabb eredményeket értek vagy ér- njefe el az idén is. — Feladataink nagyok. T>e szépek, mert az emberek ér­dekeit szolgálják. S ezért ér­demes jól dolgozni. Ez köve­teli meg, hogy tovább javít­suk a termelést segítő és el­lenőrző pártmunkát, a vezetés színvonalát, az együttműkö­dést gazdasági és pártvezetők között, s több megbecsülést biztosítsunk a jólétet teremtő embereknek. Farkas Kálmán Papp Zoltán: 00 ŐSZ nállal. Alacsony, korántsem valamiféle izomkolosszus. Nem titkolja: az első napok­ban nehéz volt. Éjjel, ha fel­ébredt, fájós zsibbadást ér­zett a karjában, mintha egész nap súlyt emelgetett volna. Hamar túljutott a „tűz­keresztségen”, ma már meg­szokott dolog neki a zajos rezgés, akaratához szelídítet­te a „táncot járó" vasszer­kezetet. Nemrég azon bosz- szankodott, hogy a száraz nyár miatt lustán mozgott a gép, a ritka levegő lassította a tempót. Megérkezett az őszies idő, mostanában per­cenként már 360 köbméter le­vegőt sűrít a kompresszor, az jut egy tömlőn a kalapács­hoz, amelynek szelepeinél ko­ra reggel még jégcsapokat is lehet látni. Eddig a híd egyik szárnyát majdnem teljesen eltüntették: 40 ház alapjához elegendő fa­ragott kő került ki belőle. Néhány nappal ezelőtt meg­kezdődött a „második félidő” is: aláácsolták a nyugati pil­lért, már ott is zakatolnak a levegőhajtású kalapácsok. Év végére asztalsimává kell ten­ni a vasúti felüljáró környé­két. Robbantani nem lehet, hiszen alattuk negyedórán­ként vonatok húznak el. De így, kézzel is végeznek de­cemberben. A brigád, amely­nek Serényi Zoltán a veze­tője, fokozatosan emeli a na­pi bontási adagot. Két test­vére, István és Pali is itt töri a követ: kimondatlanul is versenyeznek egymással. 1/ önnyed, nyári ruhában '' léptem ki az udvarra. Ahogy tovább haladnék, ér­zem, hogy nyakon csípett va­lami. Beljebb húzom a nya­kam, de a furcsa kéz nem enged el. Testem megborzong és már tudom: a hideg őszi szél csípett nyakon. Hát ősz van? Nem hittem. Lenézek a földre a lábaim elé s megle­pődöm, mert az udvar élénk­zöld, arpó virágos pázsitja helyett mocskos, barna föld­foltokat látok és csak imitt- amott egy-egy megaszott, avu­lásnak induló fűtorzsot. Elő­relépek kettőt a földre dobott cifra rongyos szőnyegen. A fákról valaki leszaggatta a tar­ka köntösöket és azok szám­talan színben és alakban he­vernek szerteszét. Barna le­vél, sárga levél, feketészöld, vérpiros és rozsdabarna. Né­melyiknek csak a hegye ve­res, a többinek meg a kocsá- nya körül. Mi történt? Ki volt a vetkőztető és kit öltek meg? — Tekintetem a fákra emelem. Látom, hogy mezíte­lenül, szemérmesen állnak, mint a szűz lányok. Nem tud­nak maguk elé vonni sem­mit, még az alattuk lévő bok­rokon lézengő hiányos levél­szoknya is reszket s rövid idő múlva szertefoszlik. A vad­rózsafa mint süldő lányka áll, csak a piros gyöngybo- 1 gyök ékeskednek kalárisként ágnyakán. Mennyi láncszem kéklik a másik tövises bok­rom. Igém, csak a kökény ma­radt meg, a leveleket ki tud­ja, hol kergeti a szél. A szőnyeg egykor szép zöld és virágos két széle kopár lett Keresem a virágokat, de helyettük csak egy csomó száraz kórét látok. Itt-ott egy pár szál őszirózsa kesereg, színes fejükkel, mint a hal­doklóik integetnek. Egy piciny fehér, meg egy szép bordó éppen most rántja le félig tarka főkötőjét. Kezdem érteni, hogy miért fázok. Azt mondják minden évszaknak megvan a maga szépsége. Én az őszbem ezt nem látom. Egyesek szépnek mondják, mert tarka ruhába öltözteti a természetet. Ne­kem akkor sem tetszik! Ezek gyászruhák, hiszen a csala­finta színes ruhába öltözött természet haldoklik. A már levetkőzött fák kö­zött nézem a falut. Minden szokatlan és ismeretlen, mint­ha idegen helyem járnék. Ügy tűnik, hogy a faluról leégett a dús zöld lomb. Az égen a füstszínű komor fel­hők talán a tűznek nyomai. A házak tarka sapkái szaba­don látszanak és a kémények, mint kialvó fáklyák, láng nélkül füstölnek. Némelyik fölött a füst fekete lombként lebeg. Szembenéznék merény­lőmmel, az északi széllel, és keresztüllátok rajta. Mögötte viszont látom a Kárpátok ko­pasz, még hátrább pedig hó­sapkával takart kobákjadt. Arra már tél van. Tekintetemmel visszajövök az őszbe és a közeli kopár hegyet veszem sziemügyre. Ahogy megvilágítja a néha előbukkanó, sápadt őszi nap, olyan mintha aranyfal, vagy lánggal égő függöny lenne. Tőlem a hegyig, még a ta­valyi termés betűsorai töltik meg a természet óriási könyv­lapját. A frissen tört hantok óriási négyszögei sírként fe- ketéllenek. Minden szomorú. Sajnálom a nyarat. S amíg töprengek a borús ég alatt, varjú sereg repül el és kiabál­nak. — Kááár! Káááár! Bánkódni kár? A szántás közepén a káro­gók mint zuhanóbombázók szálnak le s egybeolvadva fe­kete lobogót alkotnak a sír­hant felett. Kietlen pusztaság amerre csak nézek. A láthatáron egy óriási bogarat pillantok meg. Felém közeledik és berreg, pö­fög, mint egy traktor. Az is. A föld végén, fordulóban a kiemelkedő fényes eke tükör­ként ragyog felém. A fényes karmok már nem markolnak a földbe, a gép rátér a haza­felé vezető útra. Kelet felé fordulok és má­sik hegycsoport bukkan elém. Ott, a hegy alatt, város van. A gyárak kéményei, mint óriási szivarok emelkednek füstjeikkel a láthatár fölé. Tőle balra egy falu tárul elém. Minden olyan, mintegy szürke vászonra sötétszürke tónusban festett tájkép. Szem­befordulok a bágyadt, nyu­godni készülő nappal, de mi­előtt ráhunyorítanék, több apró cafatban összekapasz­kodó felhő húzódik elé. Any- nyit láttam még, hogy a nap könnyezett. Könnyeiből hoz­zám is jutott: szemetelni kez­dett az eső, a hideg őszi eső. A kifáradt traktor egészen a kapumig cammogott. Hang­ja ezt pöfögi: — Ősz... ősz... ősz... — Jó napot Peri bácsi! — köszöntőm a traktorost. — Ősz van — toldom meg. — Igen, ősz. Nekem kétsze­resen " — válaszol' szavamra, közben a gépet megállítja. Jobb kezével az olajos sapka alól kilógó deres hajtincsre mutat. Nézem havasodó fürtjeit. Sapkáját még egy kicsit hátrébb tolja és újabb fürt hullik a homlokára, mintha szökni, vagy takarni akarna valamit. Talán azt a mély sötét árkot a bal homlokán? Megborzongok. Nem csupán a csapkodó esős széltől és hi­degtől, hanem mástól — a háborútól. Még gyerek vol­tam, amikor a második világ­háború kitört. Feri bácsi az első ütközetben megsebesült. Neki is élete forgott akkor kockán. Nem tudni, hány ember halt meg abban az üt­közetben. Most már csak egy kis eső kell és jó lesz a termés. No meg aztán béke, hogy le tud­juk aratni és elfogyasztani a jövő évi kenyeret — szól s közben előbb az égre néz, utána pedig rám. — Az lesz Feri bácsi. Béke — mondtam megnyugtatón. — No, de megyek már, mert megázok és te is. Jó egészséget! —r mondta és el­indította gépét. — Magának is! — kiáltot­tam utána, de már csak a sapkája alól körben fehérlő, távolodó ősz fejét láttam. Visszafordultam, s míg aac ajtóig értem, mégegyszer hu­nyorgó szemmel meredtem a csapkodó szélbe. Arra gondol­tam, vajon igazat mondtam-e az őszülő öregnek? Nem sze­retnék hazudni, azt mondtam neki: béke lesz. Föllépek a lépcső első fo­kára. Belém markol, és vizet vág arcomba, hunyorgó sze­membe az esős őszi szél. Meg­torpanok, mert mintha vala­ki szólana. Az ősz? Az arcom­ba csapot esőcsepp? Esetleg a mellemre szálló sápadt akác­levél. — Nem hazudtál! Igazat mondtál! Ha máskor hoztam is háborút, most nem hozok. — Titokzatos vagy te, ősz. Nem bízom benned — szól­tam önkénytelenül. — Csak bízz! — hallatszott az előbbi hang. Amikor éreztem szívemben, hogy hiszek, a szél, az ősz, az esőcsepp és a sárguló akácle­vél is hitt nekem. Elengedték megfogott gallérom és béké­sen léphettem be lakásomba. ^Síagyarország * 1962. szeptember 20.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents