Kelet-Magyarország, 1962. augusztus (22. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-19 / 194. szám
Jltaél JtLé ricz Űíiiqműiuilwz p Ifogódva olvasgattam Gyalogolni jó — kötettét, s vem tudom megállni, hogy ne idézzem önt, kedves Zsiga bácsi! Méltatlanság ez tőlem, de az öröm, amely szavaimat diktálja, elsöpri kishitűségem. Olvasom írásait, a régi magyar, szabolcsi jaluról, iskoláról. Szeretném, ha tudná: pedagógiai főiskolát kaptunk! ... ön tudja ezt legjobban, Zsiga bácsi, mit jelent. Milyen nagyot, milyen ihletetten nagyszerűt. Csak ön tudja, aki végig barangolta Horthy Magyarországát, és annyit látott, amennyi már kicsordul abból az irdatlan nagy tarisznyából is, amit telepakolva ránk, az utókorra hagyott. Ön tudja, mert látta, amikor nemhogy pedagógiai főiskola nem volt, de becsületes tanterem sem, ahol a falvak egy- szál tanítója küzdött a lehetetlennel, a nyomorral, még- inkább m szellemi nyomorral, a belenyugvással, az állati tűréssel, éhséggel, betegséggel. Az ön szavai ezek arról a magyar faluról, amelyet még ön ismert: — «...összeülünk a tanítókkal, a vezetőkkel, és be- szé.ünlc ennek a népnek az életéről. Véghetetlen szegénység és gyötrelem ez az élet. A községben ezer csalad egyik napról a másikra tengődik. Mást nem esznek, csak kenyeret. Kenyeret és vizet. Kenyéren és vizen él a nép cs a gyermek az élet rabságában. Semmit se lehet tenni.” Szeretném kiáltani: DE! DE! DE! Igenis, lehet tenni, mint ahogyan tettük! Csakhogy ahhoz 1945-nek kellett jönnie. Ön még ezt írja az iskola gyermekeiről: *»Nézem az arcokat. Soványak, színtelenek vékonyak, rosszul táplált lestecskék, gyengén fejlődőitek, aprók maradtak. Gyenge ruhácskákban, némelyik oly büszke a kis kötött bolti sapkájára, hogy most is a fején tartja.” „Mire nőnek ezek a gyermekecskék? Mire? Hogyan és miképp fog kiderülni az a magyar élet.,: Az egész telet átheverik a szüleik és beleörülnek, hogy egy napi munkát nem tudnak szerezni... Ez lesz a gyermekek sorsa is?” Én és nem is én, hanem a kiderült magyar élet felel önnek, e kérdésére. Ö« tudja legjobban, Zsiga bácsi, hogy mit jelent a pedagógiai főiskola, amely ősszel kezdi új általános iskolai tanárok érlelését. Igen! Ez is új önnek: az általános iskolákban nem tanítók, hanem tanárok tanítanak, hogy abban a kis faluba is, ahol ön hallgatta a fogékony gyermekeket, nem hat, hanem nyolcosztályon és még két i ovábbi osztályon át nyitogatják tudományra a kis fejecskéket és nem egy szál tanító, hanem sok, talán húsz, vagy éppen harminc, s közöltük sok szaktanár. Mert érdemes! Érdemes minden csepp tudás, amellyel több kerül a gyermekek fejébe, minden új ismeret, amely jobban felkészíti őket a munkára, az életre. Ön tudja hát, hogy ebben a megyében, a mienkben, ahonnan 1933-ban írja ezeket a megrendítő sorokat: „A falu kenyérkeresői elmentek koldulni...” — ebben a megyében mit jelent, hogy pedagógiai főiskola. Alig lehet ezt szavakkal megmagyarázni. Gondolatsort támaszt. Pedagógiai főiskola? Tehát igény van rá. De milyen nagy! Sokszorosan több a tanító, még inkább a tanár és mégis kevés! Miért kevés? Mert magas színtű, a régi gimnázium szintjén álló az általános iskolák felsőtagozataiban a tanítás, és ez minden faluban van! És ha van igény, nem hiányzik hús sem kenyér mellé, nem gond a gyermekek jövője, mint ahogyan nem gond a szüleiké sem, egyszóval kell a több, jól képzett tanár, mert tanulni, tanítani: érdemes! Persze gondjaink is vannak' Zsiga bácsi. De miféle más gondok már ezek! ön talán legyinte rájuk, hiszen ezek a gondok is akaratlan dicsérik a jelent. Legnagyobb gondunk a falusi iskoláinknál, hogy kevés a pedagógus. Jellemző: item tanítót mondunk. Mert nemcsak tanító kell hanem tanár, gyakorlati oktató, nevelő óvónő. Kévés, mert általában is( kevés, és már odáig nőttek az igények, hogy a falukról is- kblárá került paraszt gyerviek nem szívesén megy vissza a faluba. Pedig hol van már az ö\ falujához a mai falu is! Ma már azt mondjuk: csak rádió, csak televízió, csak mozi, csak kulturház van falun csak egyméter széles betonjárda, csak beton út, csak villany, csak fürdőszobás Házak, csak modern iskolák,csak egyemeletes iskolák és nem... de mik? Hát, nem városok. És ezért is kell a pedagógiai főiskola Nyíregyházára. Ezért. Hogy olyan távoli kis falukból tanuljanak itt parasztfiatalok akik szívesen visszatérnek a faluba,hogy folytassák ezt a soha nem szűnő, nagyszerű munkát: embert nevelni. Amiről ön irta 1931-ben: ”A nagyközönség nem is tudja, hogy milyen munkát végeznek a nemzet nevelésében ezek a falusi tanítók, itt, a világ mélyén, az Alföld sarkának sűrű tengerében, hogy milyen szépen röpítik a kultúra szekerét itt, ahol a sárban ma is elakad a futókocsi.'' Nem akad ma már el, Zsiga bácsi! Nem! Olyan szép egyenes, széles útjaink vannak, amelyeken mar elindult, és most már megy, megy, megy a város, minden faluba. S. B, Nyíregyháza századai Az „Ecclesia de Nyír “-tői — 1694-is; A legősibb magyar vármegyében a legfiatalabb magyar város. Így tartotta számon és így mutatta be Nyíregyházát Móricz Zsigmond a rádió hallgatóinak a 30-as években. Valóban, mint város, Nyíregyház^ alig ötnegyed évszázados múltat tud maga mögött. Az idei augusztus 31-én lesz 125 esztendeje, hogy az akkori magyar király, V. Ferdinánd aláírta Nyíregyháza városi jogállását és szervezetét rendező ünnepélyes oklevelet. Szabolcs vezér után? A Zrínyi Ilona utcában sétálgatok nem is sejtik, hogy ott valamikor temető volt Sok-sok lelet bizonyítja, hogy ez a vidék már az őskorban is lakott település volt Különösen sok leletet találtak a bronzkorból Az új kőkorszak kezdetén vízben, legelőben és állatvilágban gazdag terület kedvező feltételeket nyújtott a letelepedésre. Arról már biztosabb ada-! iáink vannak, hogy a honfoglaló magyar seregek itt vonultak el, sőt egy részük a Nyírben találtak állandó otthont A néphiedelem úgy tartja, hogy megyénk névadója a I hét vezér egyikének, Elődnek fia, Szabolcs vezér volt, aki Béla király névtelen jegyzője szerint „bölcs férfiú'’ hírében állott A szabolcsi földvár, mint központ, a későbbi megyeszékhely őse nem a honfoglaláskori vezértől, hanem egy jóval későbbi királyi várispántói j származhat Minden bizonnyal Nyíregyháza területe is lakott hely ! volt már ebben az időben, de i az első írásos emléket csak I 1219-ből őrizték meg. A Vá- radi regestrum említi elö- ! szőr Nyír Falu néven. A XIV. század eledéről találkozunk a város mai nevének ősalakjával: „Ecclesia de Nyír", azaz magyarosan Nyír-Egyháza. A név arra utal, hogy e nyirkos, lápos területnek egyházi központja is volt Nyíregyháza első virágkora 1621-ig az ecsedi Báthori család birtokolta a települést Nyíregyháza lakosai hol egyik, hol másik földesúmak fizettek adót A XVII. század elején függetlenségi törekvéseinek egyik fő színtere ez a vidék. Bocskai István seregei 1604-ben itt vonultak fel a császári csapatok ellen. A nyíregyháziak lelkesen csatlakoznak a sereghez. Ennek rutaimául a fejedelem szabadalom levelet ajándékoz nekik. Ez nagy gazdasági könnyítést jelentett a lakosoknak. A régebbi történetírók ezt a kort nevezték Nyíregyháza első virágkorának. Szerencséje volt ennek a vidéknek, hogy nem tartozott a török hódoltsági területhez. Sőt a menekülőknek is biztos védelmet nyújtott. Ezzel magyarázható, hogy az 1622-es összeírás szerint a legnagyobb vidéki települések közé tartozott népesség szempontjából. Amit elvesz a királyi udvar, visszaadja az erdélyi fejedelem Nem jó szemmel nézte ezt kiváltságot a vármegye, de királyi hatalom sem. 1608- ban a következő utasítást kapják az országgyűlési követek: „A nyíregyházi falubeli portiója eő nagyságának (Báthory Gábor erdélyi fejedelemnek) — úgymond az instructs — az, melyre az hajdúkkal megvaltódott, felette sok hatalmasságból cselekesz- nek, nemes emberek jószágára rá mennek,, és jobbagiokat azoktól elvisznek, ha mely nemes ember oltalmazná maghát és jobbaghiát tőlük, vagy penigh szökött jobbagiát az articulus tartása szerint megh foghná, kétszer inkább dúlják érette és magukat is megverik, aminthogy meg is esett.,, azért az nemes or- szágh statútumot csináljon, hogy eféle hatalmasikodások- tóí meehszünjenek és szabad- ryargalások prefectaltassa- nak(?) és minthogy ami vármegyénkben laknak, ezen vármegye ispánjának törvénye alá rendeltessenek, kik addig is, ami némű hatalmaskodásokat ' cselekedtenek ... méltóan megbün tettessenek és azt teölleöik elvitt jobbagiok s marhák meg- adattassahak.” A királyi országgyűlés időnként megszünteti a kiváltságokat a sorozatos megyei panaszokra, de az erdélyi fejedelemség isimét és ismét megerősíti. 15 ezer felkelő 1672-ben A XVII. század második felében még mindig tart ez a küzdelem. Az erdélyi fejedea I a lemség gyengülésével és a Habsburg királyi hatalom erősödésével egyre nagyobb veszély fenyegeti a hajdú kiváltságokat. Érthető, hogy a nagyobb jogokhoz, kiváltságokhoz szokott hajdúk nem egykönnyen adták meg magukat. Amikor karhatalommal hajtották be a megye által kivetett adókat és napirenden voltak a zaklatások, ; a hajdúk fegyvert fogtak. j Teleky Mihály felhívására 15 ezer elkeseredett hajdú nyúlt fegyverhez. Nyíregy- j házán ütöttek tábort. A szét- j | húzás és árulás miatt amúgy is meggyengült hajdúkat könnyen verte le az osztrák | túlerő. J Ez a vereség kihatott az j | egész országra. Eltörölték a | nádori és királyi helytartói ! tisztséget, Ampringen János Gáspár lett Magyarország teljhatalmú kormányzója. Valóságos rémuralom' kői vetkezett. Két erős vár épült, a közelben, Tokajban és 1 Nagykállóban, így a király zsoldosai közelről ügyelhettek a rendre. A pusztulás méreteinek jellemzésére idézhetjük gróf Csáky István levelét 1687- ből, amelyben a megyétől kért engedélyt a letarolt pusztaság betelepítéséhez, ,,hi- ' szén Ynár csak a szél fújdo- gálná helyeit”. • Caraffa uralma alatt elérkezik a haláldöfés ideje. 1694. január 25-én így ír a gróf: „már nem nézhetem úgymond tovább szegény nyíregyházi embereim sok rendbeli képtelen és rendetlen nyomorg adásait'’. , Néhány évtized alatt a népesség nagy része elvándorolt biztosabb hont keresve, sokan éppen Rákóczi leendő felkelői közé. Az egykor kiváltságos nyíregyházi hajdúk sok-sok nyomorúsága is hozzájárult a Rákóczi szabadság- harc kirobbanásához. Ennek a harcnak — melynek ők maguk is katonái voltak — a sikerétől remélték az idegen iga lerázását és régi' jogaik, kiváltságaik helyreállítását. Hársfalvi — Gál Képzőművész vázlatkönyvéből Berecz András: Szabolcsi fin MÓRICZ ZSIGMOND: Ének a falunkból A KJS FALU, ahová a nyájas olvasót most elvezetem egy kies völgyben fekszik. Szinmagyar, színkatolikus, színpapi birtok. Nincsenek égbenyúló bércek, vadregényes sziklák, a lakosságnak az is elég, ha a meredek, bar inkább alacsony, vagy középmagas hegyek oldalán kiforrnak a mészkősziklák, mert az esők lemosták a földet a partokról, mert a török korban mind letarolták az erdőket, s azóta senkinek sem volt ideje újra telepíteni őket. A háborúban itt volt, nem messze, ebben a vármegyében a legnagyobb fogolytábor, akkor szó volt arról több ízben, hogy az erőteljes foglyokat arra kellene felhasználni, hogy erdőt ültessenek ezeken a kietlen hegyeken, amelyeken sem, szántani, sem legeltetni nem lehet, de az adminisztráció el lévén foglalva a pillanatnyi élelmiszerbeszerzéssel, inkább csak táplálta a foglyokat, minthogy esetleg nemzetközi komplikációkat okozzon azzal, hogy a fővárosnak mégis eléggé közelében, hasznothajtó munká- ag alkalmazza őket. Így a táj megmaradt ősi sivárságában, s a lakosság ősi szegénységében. Ebben a faluban különös foglalkozásra jöttek rá az emberek. Ezen a télen. A falu a régebbi századokban egzotikus foglalkozásra volt berendezve. Koldulásra. Seregestül indultak ki innen az emberek országos kirándulásra. Tarisznyát vetettek a férfiak a nyakukba és elindultak országszerte s óriási távolságra elcsavarogtak kordéjal vagy gyalogszerrel; összeszedték az élelmiszert, amit a nép hajlandó volt tarisznyájukba tenni. Ezt hazahordták és a kis családok várták, míg a szorgalmas szülők megjöttek a darab kenyerekkel, sőt a váltott búzászsákokkal. Most, hogy a nagy közmunkák, amiket annyiszor kilátásba helyeztek a felsőbb fórumok, egyre késtek, az elviselhetetlen helyzet arra a gondolatra vitte, már a múlt télen, a falu néhány családfőjét, hogy az ősi módszerre fanyalodjanak. A példát nagyobb érdeklődés kisérte, mint várni lehetett. S a tél elején már az egész falu forrongásba fordult. Egyes házaknál, a falu szélső házainál, titokzatos gyűlések voltak, a hatóság külön bevonása nélkül, és határozatba ment, hogy általában felveszik a régi módszert és az erőteljes férfiak, egyéb munkaalkalmat nem remélvén, újra nyakukba veszik a tarisznyát és elmennek gyűjteni. De most, hogy fogjanak hozzá? A közelben vannak bányatelepek, iparvállalatok, ahol a nép mégis jobb módban él. Igen, de röstelltek az éhezett magyarok ismerősök közé menni. Olyan helyre, ahol boldogabb időkben ők maguk is bányamunkások voltak, s most is szívesen lennének, ha le nem építették volna a bányaüzemeket. Elhatározták azért, hogy távolabbi vidékekre mennek, ahol hírből sem ismerik a falu nevét. Elmentek Veszprém megyébe, Somogyba és Baranyába. Ott szintén mindenütt derék katolikus magyarság lakik, de szintoly szegények, mint ők maguk. Itt koldulgatták át a telet. A falu kenyérkeresői elmentek koldulni, a többiek pedig otthon maradtak koplalni. És jöttek haza apránként a szegények, megrakott tarisznyával és csekély pénzadományokkal, s hűségesen elszámoltak: ez a templom javára jár, a maradék pedig a kis kamrákba és lisztesládákba. Nincs tehát ordító nyomor nálunk sehol, még ott sem, ahol sir a kapufélfa is. Nincs itt ordító nyomor, a szép kis magyar falvakon. Tisztes, szerény, szorgalmas éhezés — igen. De ordító nyomor, az sehol. Becsületesen és szorgalmasan végezték téli munkájukat. Jön a tavasz a mezőkön; a szerény méhek kirepülnek s tovább élnek még egy télig. 1933. március. Váci Mlhálj: HOZTA ISTEN! (Meglátogattam a tanyát, j hol 13 éve tanítottam.) „— Hát Tanító Ür! — hozta isten! — s a kézenfogó hü szelek; vezették zsenge mezeinken gyalogutak, melyeken innen a brigád este hazamegy. Hogy is talált e hímcs tájra, mely húsvéti színekben ég? No, vallja, hogy szíve-fájva kereste a vén jegenyét. — Hát azt a csoportunk kivágta... Tudom — számolta a mezsgyéket: azokon eligazodik. S nem látta csak a búza-fények árvízén úszó riiesszeséget, 9 dalt hallott, forrót, távolit! A földek végét dúsan jelző akácsorok se voltak ott. ahol kereste: — mintha felhő — I árny lenne csak — fiatal erdő I {ebegte át a homokot. I Ismerje el, hogy végül is csak I a traktorok mintás nyomát. 1 — melyből gerlék lágy esőt I . ittak, — követbe indult el tovább, figyelve mély szívdobogást. A benziu gyermekkorból drága szagát akác-erdők között kereste égre nézve — g akkor látta j a telefondrótot — » tanyánkra l vezették zsongó örömök. Látom, nem szomorú szekér*# kéredzkedett föl amikor elfáradott: . — hátsó ülésre vette egy zümmögő motor. Nyomunkban ott száll még a pori Bizony, hozzánk már nem vezetnek vissza a régen-tört nyomok, j aki azokon közelednék, I eltéved — és nyomát belepné i goromba gaz, huncut homok. Üj jeleket, utat keressen, ki küszöbünket keresi; aki szeret — másként szeressen! S ha este jön — portánk a legszebb csillagról felismerheti. I Hát Tanító Ür! — isten hozta! j Tudom, hogy inkább a szíve, j Szívesen volt velünk a rosszban, ! hát foganó sorsunkban mostan öröme hogyne tellene:” 7
