Kelet-Magyarország, 1962. május (22. évfolyam, 101-125. szám)
1962-05-27 / 122. szám
Irodalom — Művészet— A „messze jövendő44 — ma van Tollvonások Kölcsey falujáról MESTER ATTILA: Tavaszi hexameteiek Minden rög, minden lépés a Himnusz költőjét idézi Szatmár- csekén. A házakban a fő helyen függ a képe. Az egyik piros kulacsról azt tartják, az övé volt, őriznek emberhajból fönt nyakláncot, Kölcsey címeres pecsétnyomóját, kézírását, sok-sok történőiét a szegények pártfogójáról. Mint kedves ereklyét óvját a községbeliek a megmaradt emléktárgyakat. Nádtetős házat nem óvhatták meg, az idő martaléka lett. Udvarán áll mellszobra, a Kölcsey-ház helyén építik fel a művelődés otthonát. Már meg- öntötték az erős fundamentumot. Az idén elkészül az egyik szárnya: a nagy színházterem, az öltöző, a színpad, a kelléktár, — jövőre a Kölcsey-múzeum, a könyvtár és olvasóterem, a klub- helyiség és a mozi. Kinek a nevét is viselhetné majd, mint a Kölcsey Ferencét! ☆ A hagyomány úgy tartja; itt csendült fel először hazánkban a Himnusz, 1856-ban. Gerjesztő tűzként terjedt a hazafias érzés, majdnem lázadás tört ki a faluban, a környéken. Azóta egy évszázad telt el, sok napsütést, vihart látott a község. A „más hon, más szózat, más keblű nép”, amelyet a költő óhajtott, elérkezett. 1954-ben amikor megalakult a helyi parasztkórus, elsőnek a Himnuszt tanulták meg, négy szólamra. Veleszületett vágy és tehetség rejlik a szatmárcsekei emberben az éneklésre, természetes adottsága a tiszta, jó hallás, valósággal életszükséglete az éneklés, örömének, bánatának kifejezése. Kölcsey Ferenc e kifogyhatatlan kútból merített talán ihletet a zenei szárnyalásű Himnusz megalkotásához!! ? ☆ A szenvedélyes Kölcsey-kutató, Lakatos József általános iskolai tanár a fél megyét bejárta az egyik birtokper irataiért. Ám a Sikeres budapesti fellépése után kedden este nyolc órakor a nyíregyházi színházban tapsolhatunk a 60 tagból álló Dagesztán „Lezginka” Állami Táncegyüttesnek. Az elkelt jegyekből ítélve nagy érdeklődés előzi meg a neves együttes nyíregyházi vendégszereplését. Enged a szikkadt föld, szelídebbek az esték, Enged a kedv, s a szó is tán szelídebb, Fény motoz, új színekben frissül a festék, Bontsd ki arany ló-kócos fürtjeidet, S bújj ki a napra Kedves. Lásd mire megjött Végre a május, s tárja ablakait, Féltett szerelmünk már, (e téli örök-zöld) Lombtalan nyújtja száraz ágbogait. Itt van a május Kedves.Szépszavú esték Bújnak a lombos hársak sátra alatt, Rejt ez az árnyas csönd, s puha selymét , Bontja a fű is, óvni lábaidat. Szép ez a május Kedves. Szépszavú esték Fürge dalok közt mégis tört a szavad, S ritmusa-vesztve koppan lépted, az emlék Támad, és egyre elmúlt önmagadat Keresed, tudom, ezt teszem én is, (Mert ezt teszi mind, ki egyszer rajt-veszített}, S mert nyugtalan vágyat őrzök még keserűn is, Látni aranyló-kócos fürtjeidet. Mikor gyűlt ki a villany Mátészalkán? kéziratcsomó nem került elő., Kölcsey Ferenc ebben az erdő- j irtó parasztokat védte az egyik j földesúrral szemben, aki ki j akarta semmizni őket az irtásföldekről. Kár, hogy az eredeti iratok elkallódtak. ☆ Zene, ének Szatmárcsekén minden házban terem. Az öreg Fábián, a híres énekes már kinn pihen a szomorú fűzek alatt, de Kerekes Gyula, Csorna Béni, Kelemen Ferenc ma is énekel. A község hangja pedig hatvantagü vegyeskórusban zeng, messze- hangzóan. Kevés a kottaértő énekes közöttük, mégis megismerte hírüket a megye, sót az ország, a rádióban is felléptek már. Esténként szinte az egész község gyönyörködik a dallamokban. A Rákóczi-indulót, — az igen nehéz számot, — három hónapig tanulták. Szépen éneklik. A Vörös Csepel, a Barikádon és a többiek szintén a legjobb számaik. A kórus tagjai zömmel tsz-parasztok, de van közöttük tanítónő, óvónő, ktsz-tag, boltvezető, állami gazdasági dolgozó, gépírónő... A vezetőjük Lakatos József tanár. Most az a legnagyobb gond, hogy állandósuljon a kórus — csak 14 a „törzstag”. A megygi dalostalálkozóra is készülnek, de kedvüket szegi, hogy csak összevont kórusszámok lesznek, önállóan nem tudnak felépni. Talán el sem utaznak! Hiszen ha előbb tudják.,. Nem hűtlen ma már a kultúra a költő falujához, az ősi kultúra, a hagyományok ápolása éppoly természetes, mint a mai kor kultúrájának művelése. E kettőből merítenek a kultúra munkásai a községben. A „messze jövendő'’, amire Kölcsey gondolt, ma van, benne élünk. Páll Géza A Nehézipari Minisztérium és a Központi Statisztikai Hivatal kimutatása szerint 1888-ban gyulladt ki az első villanyfény az országban Mátészalkán, Budapest a főváros, csak 5 évvel később, 1893-ban kapott elektromos áramot. Az említett szervek általában hiteles források tényanyagából merítik statisztikai adataikat, s így azok szinte minden esetben helytállók, A mátészalkai villanyvilágítás időpontjára vonatkozó statisztikai adatok azonban kiegészítésre szorulnak, mert az írásos bizonyítékok szerint is, és a szóbeli közlések alapján is, nem 1888-ban, hanem már '1882-ben kigyulladt a villanyfény Mátészalkán és megindult a villanyáram szolgáltatás a község lakosai számára. 1864 évben Mátészalkán egy kisebb mezőgazdasági gyártelepet létesítettek, mely néhány évtized múlva a megye legnagyobb kom- biná-iszerű ipartelepévé fejlődött. Az egyéni cég részvénytársasága alakult át, s ettől kezdve: „Szálkái Gyártelep és Mezőgazdasági Részvénytársaság” néven szerepelt. A Gyártelepnek volt: mező- gazdasági szeszgyár, szeszfinomító. likőr-, rum-, és pálinkagyár, valamint gőzmalom, olaj ütő, gépjavító és villanyáramszolgáltató részlege. Ez a gyárrészleg szolgáltatta a villamosáramot Mátészalka lakosai számára 1882—1927-ig Ilyen kedvező adottságok és körülmények . mellett történhetett meg. hogy a mátészalkai kombinátszerű gyár-telep 80 évvel ezelőtt, 1882-ben, Budapestet 11 évvel megelőzve már villamosáramot termelt. Dr. Csomár Zoltán D okáig jártunk a sárban. Az *-* egyik legpocsolyásabb utca végén, megtalálom azt a házat. ahol nekem lesz szállásom. Már késő este van. Nagyon megugat a kutya. Kijön’ valaki a házból. Látja, hogy egy bő- röndös idegen. Visszahúzódik a tornácra. Nem invitál. Én azért csak bemegyek. Egy jókora szoba ahová lépek. Jobban mondva nem is szoba, hanem amolyan átmenet a szoba és a konyha között. Tűzhely van benne, meg kályha. Két szép szekrény, modern ágyak, az ajtó mellett régi kiságy. Bemutatkozom. Nemigen értik a nevem. Én sem értem az övéket. Nem kérdezzük meg még- egyszer. Morgunk mindnyájan valamit. Az asszony nagy hegyeseket néz rám. Az ember végre hellyel kínál. Leülök, de nem az asztalhoz. Hatra a kiságyra. Az asztalnál ül egy lány, — az ember lánya — meg egy fiú. 18—20 évesek ha lehetnek. Ennyi a család? — zavarom meg a nagy csendet. Ráhagyják, hogy ennyi, de az ember hozzáteszi: van még egy lány. Az most elment a színházba. Itt játszik) ® Falusán ház a községben1. Meg van még egy bátyám — mondja azt ember. Az is itt KELET-MAGYARORSZÁG « Jtél izép rnztí i a ifitiff szál (Elbeszélés) él velünk a családban. Most átment a szomszédba. Lassan szétnézegetek a szobában. Tiszta, rendes jó bútorok. Sok új edény. Az ágyakon jó ágynemű. Nem indul a beszélgetés. Egyszer csak bejön az ember bátyja. Köszön. Bemutatkozom neki is. Morog egyet. Én is morgók. Biztos tudja, hogy ki vagyok. Leül a kiságy szélire. A rádiót piszkálgatja. Több állomást is megkeres. Rámnéz. Kutat az arcomon valamit. Én is visszanézek rá. Hát ezt szokta é hallgatni? — kérdi. Kinyitja Szabadeuró- pára. Hallgattam már — mondom könnyen. De nem szeretem. Nagyon sokat hazudik. Igaz! — hagyja rá az ember bátyja. Aztán újra kattint egyet a gombon. Elzárja. Csend van újra a szobában. Egyre jobban érzik itt bent valami különös jó illat. Már akkor megcsapott, amikor az előszobába értem. Most meg szinte átjárja az egész házat. Nemigen virágillat, De akkor vajon mi lehet? Tisztává teszi a levegőt. az ember jobban tud tőle léleg- zeni. Üde frisseséget terjeszt mindenfele. Az ablakra nézek. Ott van egy fadézsában valami zöld virágféle. A levele majdnem olyan, mint a fenyőfáé. Ágas, bogas, tűlevelű. Megkérdezem, hogy ez mi? Rozmaring — mondja az ember. Odalépek az ablakhoz. Mennyit hallottam már róla — .rozmaringszál — a mesében, rozmaringok a nótában. II őst látok ilyet először. Eb- bői árad az a furcsa kedves illat. Végre van miről beszélni. Rozmaringról! Beleszól a két fiatal is az asztaltól. Elég közel ülnek ott egymáshoz a kanapén. — Maguk talán testvérek? — érdeklődöm kulatgatva az arcukat. Mosolyognak mind a ketten. A legény hetyke, a leány szelíd, szép, szőke, falusi. Tudom én, hogy nem testvérek. A legényen látom, szúrósan néz ide rám. Elrontottam az estéjét, Szeretne kikezdeni velem. Persze csak így szóval. A kérdésemre kérdéssel felel: — miért — hasonlítunk egymásra? Nem hasonlítanak — ez biztos, — de hogy legyen mit beszélni, én ezt mondom: hasonlítanak, hát persze. Erre már a lány is figyel. Csakugyan hasonlítanak, csak- hát,... Csakhát? — kérdezi a fiú. Csakhát maga egy kicsit csúnyább. Nem is igen illenek így egymás mellé. No, ezzel a fiút elintéztem! Kacagta mindenki. Legjobban a lány, de hahotázott az asszony, az ember, meg az embernek a bátyja is. Csak én nem kacagtam meg a fiú. Én vártam, hogy ő is mond valamit, aztán arra készülgettem magamban, hogy majd újra megfelelek. De az nem szólt, csak hümmögött. Hogy még mindig a fiút kacagták, ő szólalt meg. Hiába jött maga ide! Szúrta felém a szavakat. Evvel a faluval nem bírnak. Nem lehet itt agitálni. Kitavaszodnak maguk , itt. Látja —1 én is holnap reggel már utazom. Megyek Ózdra. Na engem agitáljon be ma este. Beszélj, beszélj — gondoltam magamban! Nincs még vége. Mert a lány újra csak kacagott, valahányszor a tekfntetünk találkozott. No ha én azért magának volnék, csak nem mennék el mos! Ózdra. — Nem bizony. Legalábbis tavaszig nem! Nem-e? hetykélkedik a fiú Ott a bátyám! 1600-at keresek Aztán maguk csinálhatnak it téeszcsét, nem érdekel az mái engem. No nem azért — incselke dem a legénnyel —, hanem másért. Most már csak mi be szélünk ketten. Az asszony, a: embernek a bátyja, meg az em bér hallgatják. A lány, ha rám néz, mindig kacag. Tetszik ne ki, hogy a fiút ugratom. Mei gondolom leginkább az tetszhe tett, hogy őt az előbb szebbnél mondtam. IV em is tudják már mit cs náljanak. s Hisz olyan komoran foga tak — meg egy kicsit vadul —, mint olyat, aki még ma es te kiforgatja őket mindenükből A nyolc holdból meg az életük bői, amit megszoktak. Látón rajtuk néha-néha mosolyogná nak már ök is, de nem teszi! Véeh Antal:
