Kelet-Magyarország, 1961. október (21. évfolyam, 231-256. szám)
1961-10-22 / 249. szám
fra aem ií tadóes, hogy az _ utóbbi időben mi történt Tdem. Gondolatom nagyon na- gyon messze jár, pedig egyáltalán nem akarom. De hogyan is akarhatnám, asikór már egy éve 'megfogadtam, hogy többé nem gondolok szegény anyára. Es ma megint újra, meg újra... Itt van eiőttem a könyv kinyitva. De nem tudom a betűket kiolvasni most belőle. Két könyv is van A földrajz, meg egy nagyon szép regény, az Egri Csillagok. Az otthonban ahol lakom állandóan zsibong 90 lány. Most még az sem zavar. Pedig máskor megkergetem azt, aki za- jong, ha olvasok. Ez egyszer még végiggondolom az életem. De aztán soha többet! Soha, soha! Legközelebb erősebb leszek. Már az első gondolatnál megállók. Nem gondolom tovább, akármi lesz. De most lehajtom a fejem a padra. Homlokom a földrajz könyvre. Ha kérdezi tanárnéni, mit csinálok, megmondom: a leckét ismétlem magamban. így ni! De aztán soha többet! II onnan is kezdődik az én életem? Nagyanyám mindig ott kezdte, hogy anya milyen szófogadatlan gyermek volt. Néha elment egy hétre is. Senki sem tudta, hogy hova, De most erre nem gondolok, ez nem az én életem. Onnan gondolom végig, hogy amikor éo még nem voltam meg, egy reggel a kutya nagyon ugatott a kertben. Hiába szólt rá nagyanyám, a kutya csak nem tágított. Szaladt a konyháig, a konyhatol az akácfasorig. Majd megint vissza. Szegény nagyanyám! Milyen nyugtalan lehetett. Alig aludt akkoriban! Gyötrődött, álmatlanul, éjszakákon at. A lányára gondolt, az én anyámra. Aki akkor már majd égy éve hogy elment a háztól. A németekkel. De istenem! Miért is engedte el nagyanyám azt a rossz lányát. Nem hogy megkötötte volna! Ki tudja, szegény anya miért tette, amit megtett. Akármit csinált nagyanyám, a Kutya csak ugatott. Meg szaladgált le a kertbe. Jegyszer aztán nagyanyám lement a kutya után a fasorig. Hát, mit látott. Anya feküdt ott eszméletlen. Nagyanyám szólni se tudott, úgy megijedt. Mert anya nagyon csúnya volt. A lába megdagadva, kisebesedve. Ki tudja milyen messziről jött haja. Gyalog. Biztosan megérkezett már az este, de nem mert bejönni nagyanyához. KI is hiszem! Nagyanyám hívott egy embert, bevitték ölben a szobába. Nemsokára elvitte a mentő «zegény anyát a kórházba. Mert nem csak, hogy nagyon rosszul nézett ki, meg elájult, hanem terhes is volt. Ekkor születtem én! 'Tulajdonképpen itt kellett volna kezdenem, nem pedig ott, ahol én még meg séin Voltam. De nagyanyám is itt kezdte mindig, meg még ‘ élőbb is. A nagynénim is elmesélte húsvétkor, amikór náluk voltam, az én életem, de ő is itt kezdte mindig. £n is innen szoktam .végiggondolni. T 11 x > T < í VÉGH ANTAL; • ! 1 ** 11 • I Anya szegény...! jj 11 De most utoljára! Ezentúl soha többet! Szegény anya! Mikör elment a németekkel, egy ideig nagyon jól élt. Később aztán üldözték a németeket, és neki is őrségbe kellett állni. Vigyázni a németekre, míg alusznak, ö állt őrt, meg a többi lány. A végén aztán így került haza! Nagymamám nagyon szidta, einordta mindennek, de csak megbocsátott neki! Itt aztán nem emlékszem, hogy mi történt, mert amikor nagymamám ideért a történettel, én mindig sírtam. O meg abbahagyta... Mikor én egy kicsit nőttem, anya szegény megint elment. Újra sokáig volt oda. 'Tulajdonképpen nagynia- *■ mám nevelt. Mikor szegény anya visszajött, éri nem is tudtam, hogy kicsoda. Olyan idegen volt. Jól emlékszem, hogy egyszer jött egy néni hozzánk. Nekem rengeteg mindent hozott. Hiába kérdeztem mamámtól, hogy miért adja nekem mindet, nem mondta meg. Én csak úgy hívtam, hogy Klári, azt az idegen nénit. Néha úgy, hogy Klári néni! De nem mindig, mert olyan fiatal volt. Akkor velünk volt sokáig. Mamám egyszer azt mondta, hogy ezentúl nem szabad, úgy mondani, hogy Klári. Se úgy, hogy Klári néni. Hanem úgy kell mondani, hogy Anya, Édesanyám Nem tudom mi volt velem, pedig nem vagyok én makacs, de nem tudtam úgy mondán.. Pedig meg is vertek érte. Olyan jó életünk volt nekünk akkor. Mamám annyira szeretett, és anya is szegény. De nem tartott sokáig, erre már én is jól emlékszem. Mert nagymamám, drága jó nagymamám, meghalt. Miért is kellett neki még meghalni. Ha ő élne, de más lett volna az életem! Akkor otthonba se kerültem volna, mert ő annyira szeretett, hogy soha nem engedett volna el magától. Nem úgy, mint szegény anya. Tudom, egész biztos! Jaj, dehogy bírta volna ő azt ki, hogy én itt lakjak az otthonban, szülők nélkül. Az éjszaka olyan rosszat álmodtam, hogy sírnom kellett. Pedig nem akartam. Tanárnéni meg csúnyán rámkiáltott, hogy nem hagyod rögtön abba! De hogy lehet azt rögtön abbahagyni, mikor annyira fáj az embernek... ÍV agyanyám megsimogatott 1 volna. Öreg, ráncos kezével a hajamat is, meg az arcom. Milyen meleg volt a keze, olyankor ha simogatott. Ha éjszaka rágondolok, megint elővesz a sírás. Pedig tudom, hogy nem szabad. Azt mondta a tanárnő is. Anya szegény, ahogy eltemették nagymamámat, egy hét múlva újra elment. Engem a szomszédnál hagyott. Vártam, hogy visszajöjjön, de nem úgy ahogy nagymamámat Szoktam várni. Visszajött, majd megint elment. Már meguntak a szomszédok is. Pedig anya szegény fizetett értem, amiért vigyáztak rám. gyszer aztán nem vállalt már többet senki. Ezt meg is mondták szegény anyámnak. Pedig én nem voltam rossz, de mégsem vállaltak el a szomszédok. Szegény anya, akkor férjhez ment egy bácsihoz. Tetnovszky Elemérnek hívták. Én nem szerettem. Egyszer az ölébe akartam ülni, és lebajított. Nemsokára meghalt. Szegény anyáé lett minden, mert a bácsinak szép háza volt, sok állata, meg egy egész nagy tábla földje.Anya megint elment otthonról. Néha sokáig maradt oda. A szomszédunk egy doktorbácsi volt, nagyon szerettem ót is, meg a feleségét. Már akkor jártam iskolába. Ha megtudták, hogy egyedül vagyok otthon, mindig átvittek magukhoz. Mert éjszaka nagyon féltem. Most is olyan jó gondolni a doktor- bácsiékra. Nemrég levelet írt, ha levizsgázom a VlII-ból, két hétig náluk lehetek a nyáron. Elvisz a Balatonra is, megígérte. Jaj, de jó lesz! Szegény anya egyszer, egyszer akármilyen sokáig is volt oda, csak hazajött. Hazajött, eladta a földet, azt a szép házat is. Az állatoknt már előzőleg. De azért csak ottmaradtam. Aki megvette azt a szép házat, majd másik évben költözött be. Én meg, hogy egyedül maradtam, elhatároztam, Pestre megyek a nagynéném- nez. De a doktorbácsi elfogott az úton. Utánam jött az autójával. Visszavitt. Helyette levelet írtunk a nénimnek. De nem a nénim jött, el, hanem újra szegény anya. Olyan régen volt. Egy ember is jött vele. Azt se szerettem, mert csúnyán nézett. Mindig a hátam inogott beszéltek. Ha bementem a szobába, elhallgattak. Egyszer aztán összecsomagoltunk, hogy megyünk Pestre. Akkor voltam harmadikos. De én a végén csak nem Pestre mentem, mert engem beadtak az intézetbe. Ügy, hogy máién Öt éve itt lakom az intézetben. Milyen hosszú, s milyen rövid ez az 9fc év, bt dgondolom. Már nyolcadikos vagyok. S néha azt mondják hogy „nagylány”! Czegény anya minden ér ben eljön ide. Van oly* év, hogy kétszer is. Néha egyedül jön, néha egy bácsival. De már tavaly is más bácsivaj jött, és az idén is. Néha levele! szokott írni. Most is írt az elmúlt héten. Azt írta: új apukád van! Nagyon szomorú lettem miatta. A többiek hiába mondták, hogy nevessek! fin nem tudtam, mert mindig eszembe jutott, hogy milyen egyedül is vagyok. Elhatároztam, hogy én nem akarok tovább élni. Már elkészítettem mindent, bedugtam egy bokor alá. Egyik osztálytársam megfigyelte, hogy mit csinálok, mikor én elmentem onnan, odament, és eldobta. Egész este sírtam. De nem mondtam meg senkinek sem, hogy miért sírok. Hogy is lehetne azt megmondani! A lányok mindig körülöttem voltak. Vigasztaltak, ök tudják, hogy miért. Pedig olyan kiál- hatatlan voltam, velük szemben, mégis vigasztaltak, hogy sajnáltam őket. Az a lány, aki megtalálta a bokorban, egyedü nem engedett el sehova. Olyan jól esett, hogy féltenek a többi lányok. Még most is elér- zékenyedek miatta. Nem is emelem fel a fejemet a földrajz könyvből, mert észreve szik, hogy megint sírtam.,, y/ árom, hogy anya szegény most még évvége előtt eljön. Mert ilyenkor mindig elszokott ő jönni. De én most már nem akarom! Nem akarom soha többet! Tudom én, nagyon gonosz vagyok. Nagyon gonosz az én lelkem, hogy egy anyát ilyen könnyen megtagadok. De én soha többé nem szeretném látni. Minthogy soha többé nem fogom így végiggondolni az életemet sem! Majd csak talán akkor, ha olyan helyen leszek, ahol ki-1 sírhatom magamat, nagyon, .nagyon. Mert mit is tudnék én szegény anyának mondani, ha megint eljön? Nem akarok soha semmit mondani neki! Látni se akarom többet. Még valamit akarok kérdezni tőle. De nem személyesen. Majd megírom neki levélben. Megkérdezem. Igen, azt kérdezem meg, ami miatt most sem akartam végiggondolni az életemet. Mert az utóbbi időben akármennyire nem akarom, a végén mindig ide jutok. Oda, hogy levelet írok szegény anyának. És megírom benne, hogy' írjon nekem meg valamit. De igazán! Mert én meghalok ha rágondolok... Igen, apáról írjon valamit... Már megírnám azt a levelet akár most is, de nem tudok felnézni a pádról, mert érzem, hogy csupa könny már itt minden. Es a Lányok észrevennék. Picit várom, hogj száradjon. Akkor kiszaladok a mosdóba. Olyan jó a hideg víz a könnyes szemnek. Aztán lehet, hogy megírom. A! a nem is gondolok, na. lob -• bet. Ha visszajövök a mosdóból, csak a felvételi vizsgára gondolok, és a nyárra Ha a doktorbacsiékhoz megyek, meg a Balatonra. Milyen szép lesz. Meg arra gondolok majd, hogy jövőre már fodrásztanuló leszek. Jaj, de szép az! Csak száradna már fel $ könnyem.»' 7
