Kelet-Magyarország, 1961. augusztus (21. évfolyam, 177-204. szám)
1961-08-13 / 189. szám
Kötetlen páráinesis K. Lacinak Kár, hogy olyan időtlen gyorsasággal elrohantál a minap. Pedig szerettem volna, ha szakítasz néhány percet, ott az árnyékban, a pádon. Megértelek, Kati már így is várt rád a villamosmegállónál, hogy aztán ti is mielőbb bevessétek magatokat a medence égszínkék, tiszta vízébe. Az elharapott félmondatod azóta is foglalkoztat. ”Az lehetetlen...” így válaszoltál, gépiesen, kis fölényes mosoly kíséretében, amikor azt találtam kérdezni: mi lesz, ha mégsem vesznek fel az építészmérnöki karra. Ne véld tolakodásnak, hogy elmondom néhány gondolatomat ezzel a „lehetetlennel” kapcsolatban. Tudom, jó eredménnyel végeztél. Gratulálok. Azt is hallottam apukádtól, hogy az osztály legjobb matematikusa voltál. — Dicséretes dolog. Afelől tehát én is nyugodt vagyok, hogy a felvételi vizsgán nem lesz különösebb probléma, hiszen már évek óta komolyan érdeklődsz az építészet iránt. Miért gondolkodtat el mégis a kijelentésed? Igazad van, az önéletrajz is fontos (különben nem kérnék.) Az sem mellékes, hogy munkáscsaládból való vagy, s a gimnáziumban a KISZ szervezetben is benne voltál. Csak valamit nem értök Laci. Tisztán emlékszem, ahogy mon- tad, ha minden kötél szakad, majd segít a papa, aki személyzetis és jó „kapcsolatai” vannak. Mett — idézlek — „Hogy képzeli, menjek el koszos munkára, érettségi után?” (A koszos szót egy kicsit megnyomtad, hangsúlyoztad.) Ezért írok most neked, fiatal barátom. Ezekért. Nem értem, hogy akinek ilyen komoly esélyei vannak a felvételin, miért tekinti utolsó reménysugárnak a papa összeköttetését? Tudom, — ha örömteli is, de — gond az egytemre bejutni napjainkban. Észre sem vettük és lassan természetes dolog lett nálunk, ami nem is olyan régen csak merész álom, teljesületlen óhaj volt. Ma már az esztergályos, a hajókovács gyereke csakúgy ott ül a tágas előadói teremben, mint a termelőszövetkezeti parasztember távoli faluból, tanvárói való fia, lánya. Nem, korántsem „agitálni” akarok — tudom erre ti azt szoktátok válaszolni: a könyökv- mön jön már ki — csak figyelmedbe ajálni, hogy a felszabadulással nálunk millióknak lett jó a „káderlapjuk”, az elnyomottak millióinak. És ez megnyugtató. Nyugtató még akkor is, ha egyetemeink nem képesek a jelentkező igényeket kielégíteni. Mert az igény, a mi népünk igénye a történelemben példátlanul nagy lett. Megtörténhet-e hogy a megfelelő felvételi vizsga ellenére — nem vesznek fel? Hifiben ezreknek egyforma az esélyük... Hogy „majd a papa”?... Nem csodálkozom rajtad, hiszen fellelhető ez a szemlélet még nálunk. Csak aki figyelemmel kíséri az idő múlását, az látja: mind kisebb táptalaja marad ennek az elvnek is. (Ezt egyébként nem merném feltételezni édesapádról.) No, és ha mégis megtenné; ha mégis volna arra kapható ember, aki a „hátsó ajtón” becsempész az egyetemre, — nyugodt maradna a lelkiismereted? Tudom, mindez a harmadik probléma köré gyűrűdzik: félsz a — hadd tegyem idézőjelbe — „koszos” munkától. Mondd meg őszintén, te menekülni akarsz ettől a „rémtől”. Ezért még a gondolatodból is kivered, hogy ez a helyzet is bekövetkezhet. Pedig lassan ezerszámra lesznek olyan szakmunkásaink, akik az érettségi után öltöztek be az overálba. És lám, elégedettek. Aránylag rövid idő után szép fizetésük van. Tudásukat, rátermettségüket elismerik és igyekezetükért felkarolják őket. Sőt! Nem nehéz példát találni arra sem, hogy az üzem, a munkáskollektíva segítségével ezek a „kimaradt” emberek ma már a műszaki egyetem levelező hallgatói, nemsokára diplomás mérnökök lesznek. — Kívánom, hogy sikerüljön a felvételed, — talán azóta már megkaptad az értesítést is. De valamit ne feledj: azt, amit olyan nagy büszkeséggel írtál az önéletrajzodban : munkáscsaládból való vagy. A te helyzeted már egészen más, mint apádé volt. Nem kell mesterséggel a kezedben éhbérért trógerolni, se rettegni az utcárakerülés szörnyétől. Te válogathatsz, amihez jobban van kedved. És a munka szép! Milyen KISZ tag voltál, te ha ilyen különbséget teszel?! I udom, ilyenkor, az első nagy próba után egy kicsit mámorosán fog lel mindent az ember. Kérlek, ne vedd „kioktatásnak” szavaimat, várj egy kicsit a válaszoddal. Tudod mit? Beszélgess el erről szüléiddel is. Ne várd, hogy a véletlen vagy a „szerencse’ majd mindent elintéz. A te korodban egy csalódás talán az egesz életre kihatna. Nyíltan, bátran és őszintén tárgyald meg az említett kérdéseket szüléiddel s meglátod, nyugodtabb leszel. Mert úgy láttam, sorsod útbaigazítása ezekben a napokban idegesítően feltüzel. Szép a lelkesedés, a célok merész kitűzése. De mindez csak akkor válik maradandóan értékessé, ha az nem távolodik nagy messziségbe a realitástól. Láttam, nagy kedvvel futsz a találkára s ahogy ott álltam c hüstadó fa alatt, ezek a gun- dc iátok kavarogtak bennem, ügye nem haragszol, amiért megírtam? Angyal Sándor. Képzőművész vázlatkönyvéből Z. Szalay Pál: Illusztráció. Márton György: Pihenő. Bory Zsolt: KÖNYVEK / ” sak néznek rám türelmesen, szelíden ^ A könyvszekrény csillogó üvegén. Bizony, napokig nem is nyitok rájuk, Ott búslakodik, töpreng mind, szegény. Pedig milyen nagy gonddal gyűjtöm őket! Olyanok nékem, mint a gyermekem. Talán egy sincs fölösleges közöttük. Ami van, az mind mindig kell nekem, Tőlük kaptam a gondolatot, érzést, Eszmélésemiől kisérgetnek ők, Akár a messze utazót kísérik Vonatablakban a gazdag mezők. Nekik köszönhetem szép ifjúságom, És nekik köszönöm ,a férfikort. Karom magasba nyújtotta a könyvet, Amikor lábam a porban tiport. Van egy kötetem: szellemóriásé, Régi példány, könyvek közt remete. Oly szépen elfér mellette a polcon Költőbarátom szerény remeke. De jaj, nincs időm, s nagyon sok a könyv még! Bár az ember éjjel nappal tanul, Jó könyvei gyűlnek-gyűlnek halomba, És várnak-várnak olvasatlanul. Melyiket nyissam föl, melyikbe kezdjek? Ki tudja, az én lámpám meddig ég? Nem kell a könyv, ha időmet fecsérli, Ha hazudnak a rímek, az igék! Életünkről, s álmainkról szeretnék Olvasni legszebb könyvem lapjain. — Könyvek, könyvek, végtelen fényetekkel Ragyogjátok be véges napjaim!
