Kelet-Magyarország, 1961. augusztus (21. évfolyam, 177-204. szám)

1961-08-13 / 189. szám

A 2 élénk és szeszélyes már- cinsi szél, hamar elnyalta, hamar elvitte könnyű szárnyán a feleslegesnek látszó nedvességet a földekről. Vele együtt a kőnél­küli agyongázolt utakról, hol a vontatók nyomai ma is látszanak, csak a lefolyásnélküli lapossak- ban, nagy árkokban szorultakkal sem bírt még ez idő szerint. Előbb a szélnek kitett gcrók száradtak meg. Azok színét vál­toztatta meg, aztán a szánlatlan tengeriföldekét, amin napról« napra fakóbbak lettek az egy­másra feltakaró kórótő csomók. Majd a vetéseket színesítette, hogy messziről egybefolyó sző­nyegnek, látszon, és a fű, az a sok­féle fű meg necsak az árkok nap­sütötte oldalain ütögesse az orrát. A sziget utcai Bó Sándor is naponta látta környezetének az ilyen irányú változását. Nyomot hagyott benne, és bennem is fel­kavart valamit az élet újraébre- désének ennyi változatát. S talán egy megmondhatatlan napon, egy ilyen belsőparancsra nyerte visz- sza az életkedvének ama részét, amit azon az emlékezetes feb­ruári napon, azt hitte, örökre el­veszített, Akkor írta alá azt a sárgarajzos papírt, amelyen egy traktorfigura régi elemnek tetsző barázdákat szántott. Egy másik hír azonban végleg helyre billentette, melyet a drót­nélküli telefon adott házról-ház- ra. Ami röviden annyi volt, hogy maholnap osztják a háztájit. A háztáji földet, ami a hasznossá­ga mellett azzal borzolta az emberek belsőjét, hogy emlékez­tesse őket. Emlékeztesse az enyimre. (Amit nem lehet gyor­san pótolni a mienkkel — gon­dolta Bó Sándor.) Ahogy tűnődött és töprengett ezeken, eszébe jutott valami. Elöbújt az, mint a kopár úton a porcsint, és ott villogott a sze­mei előtt. Előbb homályosan, alig észrevehetően, de aztán egész határozottan. Szinte hallotta, ahogy mondják, hogy mindenki a maga földjéből is megkaphat­ja a háztájit, ha bele esik a háztájiföldek táblájába. Azt aztán minden kérdezés nélkül tudja, hogy a táblási dű­lőben lévő földje beleesik, mert az a legjobb dűlője a határ­nak. De ahelyett, hogy megkér­dezett volna valakit, hogy ma­rad az a föld? — tettre hatá­rozta el magát. Ami biztos az biztos, hajtogatta magában. rí asnap, amikor a hajnalnak iS csaK hajnalja volt meg', útra készülődöd, felkelt, a lovait elibe abrakott tett, és amíg azok jóízűen ropogtatták a csontszá­raz tengerit, a csűrből előkeres­te az ekeszerszámot, s óvato­san, nehogy megkoccanjon, fel­rakta a szekérre. Szinte ossont az utcából. Most bezzeg szerette volna, ha a ke- ménylépesü lovai, inkább botor­kálnának és a szekértengelye sem kotyogna, beszélgetne olyan szépen. Ez a nagy vigyázat, ez a nagy óvatosság, csak a faluvégéig tar­tott. A legelősarkáig, ahol egy­szeriből három irányba szakadt az út. Amikor meggyőződött ró­la, hogy senki sem követi, hogy a templom köré kuporodó háza­kon kívül senki sincs mögötte, megeresztette a gyepiüt. A lovak egyszerre gyors ügetésbe csap­tak. és az aligjárt úton, rázódott, hánykódott a szekér. A sarog- lyán meg hánykódott az eke, amely csak azért nem esett le, mert a saroglyalánc egyik szára át volt fűzve a szarván. Kigyúlt a szeme Bó Sándor­nak ahogy végig-végig nézett a futásba lendült lovain. A régi tavaszok, szántások jutottak eszébe. Az izgalmak, amikor új­darab földbe ment szántani, vet­ni, aminek még nem ismerte a termését. Nem tudta, milyen mé­lyen kell szántani, mennyit kell bele vetni, hogy azt meg is te­remje. Repült a szekér porral a gondolat és a vágyak szár­nyán megnyugtatva magát, hasz­talanabbal talán, minlahogy a fényesráfú kerekek kergetik egymást. Mint megölő ellenségek, mind­egyik a magáét hajtogatva. Az enyém, mert az enyém volt, ro­pogtatta a foga között a szót ki­tudná hányadszor Bó Sándor, és mintha minden porcikája egy- egy atombomba lenne, olyan biz­tosan állt a lábán. Nem igaz, mert az enyém. A mi brigá­dunknak esett, recsegte Hüsi Gergely, aki máskülönben sem szokta hagyni a magáét. Olyan hirtelen és akaratos természetű, hogy se egy borjút, se egy tisz­tességes csikót nem nevelt fel életében. tol, ahogy a barázdába igazod­tak. Ha te össze, majd én újra széjjel szántom, hisz az én ekém is van olyan éles, mint a tiéd. Hé! — mondogatta magá­ban Husi Gergely és az osto­rával biztatgatta lovait. Ez a magabiztosság egy kicsit meg­lepte Bó Sándort. Tétovázott, és mire kibontakozott a meglepe­tés hálójából, Hüsi Gergely már jó párat került. Nyomában gő­zölt a barázda, amit a napfény nélküli világosságon jóllehetett Szállási László: A háztáji föld Gőzölt, lihegett mind a két ló, amikor megállóit a födje vé­génél. A gyeplőt a lőcsbe akasz­totta és végighordozta tekinte­tét a földeken. A szántott tarló­föld az övé, melyet jól meg­hányt az ősszel trágyával, ami szerint most a mannát is meg­teremné. Talán ez volt a legdöntőbb ér­ve a mellett, hogy beleállott szántani, mert amikor jól széjjel nézett, világosan láthatta, hogy ez a dűlő már ki van osztva. Mutatják az egymásra takaró csomók, melyek egy nyárra szokták jelölni a községben az enyém határát. J ó délután volt az idő, mi­re végzett a szántással. Egyenesre igazítva a mesgyét, beszegte takarosán a két végét, hogy abba az irigység se talál­jon hibát. A munkában nem za­varták meg. A fogatok a határ másik részében szántottak, a gyalogosoknak meg a szőlőben akadt tennivalójuk. Ügy gondolta, hogy két nap múlva vet, amikorra meg egy kicsit megszárad az alsó vége és a velőkrumplit is el tudja ké­szíteni. Nyugodt volt, mint aki legjobban végezte dolgát és megnyugtatja a jól végzett munka tudása. Mégis, amikor két nap múlva a földhöz köze­ledett, a meglepetéstől majd ha­nyatt esett az ülésdeszkán. Összeszántottam én azt nem széjjel, mondta magának. A támpontot, ami eloszlassa a fél­reértést, megismerte volna, mert a félig korhadt trágya mutatta meddig az övé. , Nem baj az, nem baj ... haj­togatta magában egymásután, majd kap az illető máshol, má­sat. Talán jobbat és egy félóra sem telt bele, ekével tért vísz- sza. A falu végén ment, hogy a hazamenéssel se töltse az időt. Barázda barázdára borult új­ra. A vetéssel most már nem késlekedett, az iskolából kima­radt fia, Sanyi kötött surcot ma­ga elibe, és boszorkányos gyor­sasággal sarkalta minden har­madik barázda tetejére a tenge­rit. Kemény és fürge ez a fiú, akinek ha nem nézték volna a korát, már legényszámba lehe­tett volna venni. A munkában az is volt, mert zsákolást kivéve senki sem tette csúffá. Az újra szántás azonban nem maradha­tott titok. Ügy annyira nem, hogy a vezetőségnek is a fülébe jutott. Felhivatták hát mind a kettőjüket Bó Sándort, mint a régi és Hüsi Gergelyt, mint új tulajdonost. A két ember úgy állott egymással szemben, mint aki sose látta egymást. j dönap előtt megvakította, *■ vagy elnyomorította őket, amiért a pogány előnevet ra­gasztotta rá a komája. Most is azt hajtogatta, hazafelé menet, hogy jöjjön, aminek jönni kell, de nem enged. Méghogy most is a Bó hadnak legyen igaza! A másnap hajnala egyikőjü- ket sem érte otthon. Az egy­más tudta nélkül, egymástól függetlenül a csillagvilágos éj­szakában elindultak a háztáji­ba. Magában persze mindegyik, mert a fiataloknál már az a szokás, hogy nem rázatják ma­gukat a szekéren. Tovább alud­hatnak, mert a bicikliken ha­mar kirepülnek a határba. A földet a falu felől két dűlő­ről lehetett megközelíteni, ezért csak a föld végén találkozott a két szekér. Az egyiken Bó Sándor szorongatta a gyeplőt, a másikon meg Hüsi Gergely a kucsmán keresztül vakargatta a fejét. Hó...! Hó...! — mondták szinte egyszerre, és köszönés nélkül léptek le a szekérről. Testük súlya alatt meghajlott a felhéc, és szemük pillantása ti­tokban egymás felé villant. A fürgébb Hüsi Gergely volt, aki nem sokáig gondolkodott, hanem egy kettőre lehányta az ekeszerszámot, felragasztotta az istrángot és már fordult befejé a barázdába. Kesely, Fáni! — mondta ke­ményen a lovak nevét, melyek szinte körömhegyen állva vár­ták az indulást. Ereztek valami szokatlant a hangokból, az ide­ges mozdulatokból, s fülüket hol előre, hol hátra csapták. Csak úgy repült a föld a fényes vas­látni. Gőzölt és fényiéit a föld, főleg ahol vasat ért. Bó Sándor se sokáig várta a sültgalambot, lehányta a szer­számot és elindult, — mivel ő összeszántott — szembe a másik fogattal. Az úttól nem messze találkoztak össze és .néztek egy­mással farkasszemet. A lovak egymást, és egy-két visitás után megnyugodtak, aminek jeléül Bó Sándor sárgája felhúzta az Ínyét. 'T'érj ki míg szépen vagy! Kezdte el Bó Sándor a szócsatát, ami idejeövetele óta már érlelődött benne. Én térjek ki, mikor nekem adták!?... Haj­togatta az igazát újra Hüsi, mint aki annyira megváltozott már, hogy teljes híve az új igazság­nak, ami most az ő igazsága. Ki adta neked? Ki a vén isten, a brigádvezető. Parancsoljon a brigádvezetőd az apja izéjébe, vagy abba amit ő szerzett ... éried? — Mert ez még a nagy­apám nagyapjáé volt, és jobb ha eltakarodsz innen! — Változott hirtelen fenyegetővé a hangja, mivel egy biciklist látott köze­ledni a dűlőn. A fiú az bizto­san. És a fogyó távolságot mé­regette szemével, hogy ide ér e, amikorára kell. Most már segít­ség jön, igy biztosabb a dolgá­ban. Takarodj Te!... Hát kutyád vagyok én!... Az istent abból a nemtudom milyen fajtádból! ... És az ő szeme is keresett vala­mit a távolból. A fiát, aki egy­idős a Bó Sándoréval, akinek szintén itt kellene már lenni. Cir k uszmű vésze le Kép a Cirkuszművészek című Kínai filmből. De mire az ostort eligazította a kezében, Bó Sándor már a nyakát markolta. Puszta kézzel az inggalérja táján, ahol közel a bőr, közel az in, amit jól le­het szorítani. Acsarkodva és li­hegve védekezett. Előbb ő ti ilyen fogást akart, de amikor érezte, hogy nem tudja odáig emelni a karját, gáncsot vetett, és így mind a ketten végig vá­gódtak a friss szántáson, félol­dalra, hogy egyikőjük sem ke­rült alulra. Lábukkal úgy ha­donásztak, mint a fogságba esett pók. Mindez annyi idő alatt tör­tént, hogy a megérkezett Bó Sanyi a föld végénél csak ol­dalra dűtötte a kerékpárt és an­nak vázáról valósággal letépte a pumpát. De mire kiegyenese­dett, Hüsi Imrével találta ma­gát szemben, aki szintén akkor ugrott le a kerékpárjáról a pumpával a kezében. Megdermedtek egymás látásá­tól. A váratlan izgalomtól elszo­rult a torkuk, a tüdejük hiába kívánta a friss levegőt! Csak álltak egymással szemben, ug­rásra készen, mint akik egymás véréből akarnak inni a követ­kező pillanatban. Fejükben valósággal csatát vívtak a gondolatok. Tépték, zi­hálták, marcangolták egymást, mint aki végleg le akarja győz­ni a másikat. Az új a régit, az ösztönös az ösztönnélkülit, a ta­nult a tanulatlant, szóval mind­az, ami megtelepedhetett egy 12 éves fiú fejében, minden rend­szerezés nélkül. Szemük csak egy villanás volt, és egyszerre ugrottak a földön fetrengökhöz. Mindegyik a ma­ga hozzátartozóját markolta meg és kemény, határozott mozdula­tokkal állította talpra. Tpiam — hörgi Bó Sándor — ± és köpködi magából a nincs nyálat. Apám — mondja Hüsi Imre — és kemény kézzel fogja le apja hadonászó kezét. A két ember még egyszer-kétszer egy­másnak akar ugrani, de ami­kor látják, hogy a fiúk segítség helyett gátolják őket, megtsen- desednek, — a csodálkozástól persze, ami néha erősebb az em­beri maróktól. S mire az apró fellegek mö­gül elöbúvó nap felseperte a ■ határt, elcsókolta a gyenge har­matát, — két szekér ballagott egymás után a falu felé. Lassan, ráérősen, megeresztett gyeplő- szárakkal, mint akiknek schngy- se sürgős az útjuk. Bó Sándor ül az első szeké­ren, szinte magába roskadva gondolkodik. Valamitől sehogy se tud szabadulni, valamit se­hogy se tud megérteni. Nem bír­ja megemészteni a fia viselkedé­sét. Bezzeg valamikor! ... Amikor az ő apja Kökönyékkel kapott össze mesgye miatt a kertben, és ő mint suhanc fiú, hátulról ver­te le őket a villával! De egyszerre valami világo­sodni kezdetit előtte. Világosod­ni az, ami eszébe juthatott vol­na előbb is. Hisz oda járnak ezek, valami szervezetbe. Ott van az a kul- túrházban! Hogy hívják csak — na? Mindegy, és biztosan ott ta­nulják az ilyesmit... — Ilyet tanítani! — és szinte felkiált — ilyet, hogy még az apját se védje a saját kölyke! S lemondóan legyintett. De azért jó, hogy rendőrség helyett asztalhoz ülhet ma a fiával. Mit is főz az asszony? 7

Next

/
Thumbnails
Contents