Kelet-Magyarország, 1961. augusztus (21. évfolyam, 177-204. szám)
1961-08-20 / 195. szám
cÁ Lzabadiá/j ÍLofó-fa A NAPSÜTÖTTE Várnában, a kikötőtől nem messze kis hajó áll a szárazföldön. Régitípusú torpedóromboló ez; kicsiny méretei ma már mosolyt ébresztenek. Valamikor a „Drözki” torpedóromboló a bolgár flotta modern hajói közé tartozott. Féi évszázaddal ezelőtt, az 1912 őszi balkáni háborúban ez a hajó is részt vett az ország partvidékének védelmében. A török flotta büszkeségeit, a félelmetes hírű Hami- dyé cirkálót is elsüllyesztette. A matrózokat és parancsnokaikat — a később hősi halált halt Kupovot és Minkovot, — nemzeti hősökként ünnepelte a bolgár nép... Az első világháború után a Drözki iskolahajóvá vált, ellenforradalmi ifjú tengerészek kiképzésére. Fasiszta rendszer uralkodott ekkor az országban. Vele szemben az Illegális kommunista mozgalom egyik erősségét éppen a matrózok jelentették. A tengerészek mozgalmát pedig a „Drözki” hajóról irányították. AZ ILLEGÁLIS harcosok soraiból kiemelkedett egy izmos, szélesvállú, költői lelkületű ifjú. A várnai tengerészeti gépésziskola növendéke volt ő, kinek képzeletében a szabadság eszméje összekapcsolódott a végtelen tenger, a hajósélet képzeteivel. Nikola Vapcá- rovnak hívták. A bolgár nép e kiváló költőjének harci szellemét ezekben az években a kegyetlen tengeri élet és a forradalmárkörnyezet alakította ki. AZ 1FJÜ VAPCÄROV szavára hamarosan felfigyeltek társai. Versei kézről kézre jártak az egyszerű matrózok között. Tetszett nekik, a gépek mellett dolgozó emoerekntk, hogy a költő a romantikát a motor- oan kereste, „amely kemény dalával az egekbe robban”. Vupcárov gyűlölettel rántotta le a leplet a fennálló sutét rendről, s szavai nyomán a tengerészek érezték: „A vakíekele indulat Uszkösödött szívünk alatt..De nemcsak verseiért szerették őt, hanem bátor emberi magatartásáért is. ö kezdeményezett minden tiltakozást és ellenállást a fennálló embertelen renddel szemben. Az illegális kommunista mozgalom komoly sikereket ért el a tengerészek körében. Am tevékenységüket később komoly próbatételnek vetette alá a második világháború. A német megszállók kegyetlen terrorja sok bátor hazafi — köztük Nikola Vapcárov — életét oltotta ki. A tengerészeket azon1 ban nem törte meg a horogkeresztes elnyomás. A várnai kikötőből induló fasiszta hadiszállitmá- nyok közül egyre többet tett tönkre az ellenállók szabotázsa. 1944. SZEPTEM- biitt á-ÉN reggel a Drözki egyik matróza hozta a szenzációs hin: „Szóíiá- ban győzött a forradalom!” A tengerészek vezették a felkelést Várnában. A német helyőrséget ieíegyverezték. S mikor a lakosság a felszabadulást ünnepelte, a régi Drözki is mintha újjászületett volna. Nemzetiszínű és vörös zászlók borították fedélzetét. Ma pedig: múzeum lett a Drözkiből. Merényi László óiy gyakran megírt. A magyar irodalomtörténet ezen a téren régebben csak azokkal foglalkozott, akiknek szerepével, kapcsolataival többnyire a reakciós vagy legalábbis reakciósán magyarázható (és úgy is magyarázott) helyzetek, történelmi analógiák igazolhatók. Nem véletlen, hogy szinte kizárólag csak Széchenyi Istvánnal kapcsolatban folytak ilyen kutatások, viszont Kossuth alakját — főleg e század első négy és fél évtizedében — majdnem teljesen elhanyagolták. Egy fiatalon elhunyt, kiváló marxista tudós, Csabai Tibor vállalkozott ennek a feladatnak az elvégzésére, s könyve nemrég jelent meg (Kossuth Lajos és az irodalom. Gondolat. 1961. 317 lap). Nagy munkát végzett el a másfél éve meghalt professzor, amikor igen sok folyóiratban lappangó, kiadatlan munkát bú váróivá végezte munkáját. Vizsgálatát két főszempontból végezte: összegyűjtötte, tanulmányozta és a marxizmus fényénél értékelte Kossuthnak az irodalomra vonatkozó elszórt, össze sohasem gyflj- fijütt, de bizonyos egységes irodalomszemléletet mégiscsak kifejező utasait, nyilatkozatait, továbbá felderítette azokat az írói állásfoglalásoka is, amelyek az XIX. század legkiemelkedőbb magyar politikus alakjához, Kossuth Lajoshoz kapcsolódtak az egyes írói alkotásokban. A szorgalmas kutatómunka és a biztos alapokon álló vizsgálati szempontok eloszlattak sok olyan legendát, amelyek eszmeileg is helytelen ködöt terjesztettek: ilyen például Kossuthnak és Petőfinek a viszonya, vagy annas, a „legendának” a megcáfolása, amely tetszetős párhuzammal a reakció igényeinek megfelelően gyengítette egyes politikusok es írók haladó állásfoglalását (ilyen a Széchenyi—Vörösmarty, Kos- suth-Petőfi és Deák—Arany párhuzam, ill. ellentétsor erősza- koltsága). Az egész kötet azt bizonyítja, hogy az irodalom és a politika célkitűzései és útjai azonosak, ha mind a kettő a haladást választotta és a nép érdekeit szolgálja. Ezt az igazságot még ma ts sokan kétségbevonják, sőt azt hiszik, hogy ez csak a mi korúnk követelménye. Meggyőz ez a kötet arról, hogy ez az igény ts megtalálható haladó hagyományaink között. <ef)i z apa az aratasban A reménykedett. Amikor aztán megsárgultak a kalászok a káptalan birtokán, aratni ment a környék megannyi nincstelenje, megkeresni az évi szűkös kenyérnek valót. Az apa is jelentkezett a káptalan gazdatisztjénél aratónak. Másnap kitették a szűrét, mert valaki besúgta, hogy kevesli az aratórészt, s társait követelőzni bújtogatja; adjanak legalább annyi gabonát a munkájukért, amennyit az előző évben, hiszen az is erősen hi- bádzott a szükségtől, nem tartott el újig. Most aztán annyi sem lesz. Mehetnek világgá, koldulni, falat kenyér 6em kerül asztalukra. Négy hete már, hogy megkezdődött az aratás: keresztekben áll a gabona java, szerte a káptalani földeken. A részes aratóknak nemsokára kimérik a kevéske búzát, Istvánkirályra őrlethetnek kenyérnek valót. Csakhogy ők nem őrletnek. Nem lesz mit. Miként élnek majd meg? Ki tudja azt! Hiszen azt mondta neki a káptalani birtok intézője, örülhet, hogy nem adja csendőrkézre lázi lásért. — Szedhetnénk kalászt a káptalan búzatarlóján — bátorkodott szólásra ismét a nagyobbik gyerek. — Édesanya lózne belőle estére buzíKalevest. Menjünk, édesapám! Elnallgass, te gyerek! Sehova sem megyeas! — formed., ra mérgesen az apa. A fiúcska megszeppenve fonta tovább a rej-eiyos utón szerzett raj. iá bői a Karitias ostor pauogujat. Öccse tartótul a to- uadea veget. Soványáig voltait minUKeoen, csas a nasuk uoin- Dorouoit ki kopott, leitete kiott- gatyajus. aiot, ieipati.eui a vau- sóskától meg a laepei'toi, Hiszen napok óta egyebei sem e.tek. Az apa újságpapírt húzott elő zsebéből. Lgy leitenyérnyit lelépett belőle, a többit gondosan összehaj lógatta és vissza- suilyesz.elte a zsebébe. A letépett darabon kövér betűkkel cppen egy közlemény címe virított: „Adolf Hitler logadta Gömbös Gyula m. kir. miniszterelnök úr őexellenciáját.” Elmélázva nézte egy ideig a kiabáló betűket, de mivel nem tudta, ki az az Adolf Hitler, s mit kereshetett nála Gömbös Gyula, a másik zsebébe nyúlt és kevéske kapadohánnyal feljavított szaraz krumplilevelet kotort elő. Rászórta a papírra, vigyázva, nehogy pocsékba menjen valamennyi is a füstölni valóból. Napszállla után megjött az anya. Messziről látszott, hogy valamit hoz a köténye alatt. — Tán egy kis pityókát kapott a mosásért a kántoréktól — tűnődött az apa. — Vagy egy kaska körtét a papkertből... Az anya el törődő „t arca derűt sugárzott. Boldog mosollyal vette elő köténye alól a szakajtót és az aszalra tette. — A kántorék... azoknak van... ezzel fizettek. — Liszt — suttogta meglepetten, szinte áhítattal az apa. — A mosásért? — Azért. — Liszt! Liszt! — újjongtafc magasra szökdécselve a gyerekek. — Lisztet hozott édesanya! — Reggel kenyeret sütünk — mondta szelíden az anya. — Szép, nagy foszlós bélű kenyeret. Az éhes szájakban összefutott a nyál. — Reggel? — kérdezte a kisebbik fiú kerekre nyílt szemmel. Nagyon hosszúnak találta odáig az éjszakát. Aznap este sokáig nem aludt el a két gyerek. A kemence mellett, a rossz kabátokból, s az elnyűtt nagykendőből tákolt fekhelyükön a másnapi kenyérevés gyönyöreiről suttogtak egymásnak. — Enyém lesz a gyürkéje — ábrándozott a kicsi. — Megkérem édesanyát, hogy kicsike cipót is süssön — suttogta a nagyobbik. — Kettőt. Nekem is, neked is. Elképzelték az illatos, ropogós héjú, fehér bélű cipócská- kat. Édesanya ezeket előbb kiveszi majd a kemencéből, mert hamarabb sülnek, mint a nagy, s ők boldogan majszolhatják a linóm, forró kenyeret. „Ne egyétek olyan gyorsan, mert megfekszi a gyomrotokat!” — szól majd rájuk édesapa, de ők csak falják tovább mohon, kacar aszva. ínycsiklandozó, csábítóan piros cipókról álmodtak. Olyanokról, amelyek sohasem fogynak el, miként a mesebeli fazékból a kása. Pirkadatkor talpon volt a család. Az anya a konyha középéről a fal mellé toita a mosoteknot, meiyben az este belekészített szennyes azou. A iBitnu mellett aut a nyersid Konynaasz- uu. Oüu ueiyezie a lepattogott zomaneu, csórna vajhngot, oe- leszitai.a a lisztet. Az apa iziket Hordott a konyhaija, uciüiem a kemencédé, a kenyér alá. A gyerekek ott sürögtek-fo- rogtak az anya szoknyája korül. — Édesanyám, ugye kicsike cipót is süt nekünk! — Sütök, sütök, csak ne len- feregjetek folyton a lábam alatt! Kicsit félre húzódtak, s onnan nézték, hogyan dagasztja anyjuk a kenyérnek valót. A nyers tészta illata annyira csiklandozta az orrukat, hogy legszívesebben már így elmajszol- tak volna belőle egy-egy lélma- roknyit. Szaporán mozgott az anya ina* karja, WteyClőg Tassa** tésztával lett tele A kemencében féUobbant a Láng, ropogva égett a czásaz izik. Az apa hozzáértően táplálta a gyorsan falé tüzet. Az anya befejezte a kenyér- dagasztást. A nagykés fokával lekaparta karjáról, keZérS, újjá Író) a tésztát, hogy cseppnv. se vesszen kárba. Lisztezett, késsel kenyérformat ügyesitett a tésztából és kelni helyezte a fehér vászonkendővel bélelt, liszttel behintett szakajtó-ölbe. Ráhajtotta a vászonkendő négy sarkát, majd összekaparta availing falához ragadt maradékot, 3 két öklömnyi cipócskát formált belőle, gondosan egyformára csippentette és a letakart szakajtó tetejére helyezte. Aztán elsietett még egy vászon- kendőt keríteni, hogy az égéssét betakarja, nehogy megfázzon kelés közben. t A gyerekek ki Használva anyjuk távollétét, pipiskedve -kandikáltak a szakajtóba. — Ez lesz az enyém! — bökött ujjúval a kicsi az egyik kiscipóra, melyet uagyobbnak vélt a másiknál, majd mohón lenyalta ujjairói a rátapadt, parányi Lisztet. — Ez lesz az enyém! — Még mit nem! — lökte félre a bátyja és megfogta a szakajtó ía6ledező szélet, hogy szemügyre vegye a cipókat. Öccse nem nagy La niagat. o is belemarkolt a szakajtó peremébe és maga felé húzta. Zizegve kiszakadt belőle egy logo szalmafonat. Ekkor a nagyobbik Jurtáién visszarántotta, s a tészta izibe kiborult. Egyenesen bele az asztal melieu álló mosóteknó- be, a szappanos vízben ázó szennyes köze. A gyereken ketsegbeesetten kapum a tészta után, de az menthetetlenül szétfolyt a Vízben, rátapadt az ázott rutákra. — Az anyátok isteníti — ugrott fel a kemenceajtó előtti.' guggoltából az apa. — Tönkretették! Tönkretett lék! — futott elő ikaaét lordéi-■ ve az anya. A gyerekek alkonyatmfetn. ser«. kerültek haza. Kétségbeejtő anyjuk késő éjszakáig kereste, szólítgatta őket a folyóparton», s a káptalan kövér földjeinek learatott, dús keresztjei közötti De csak a folyóparti kecske- fűzek és a sötét kukoricások tol veleinek Ttaagfar. válaszolt Reggel kerültek meg, vadí nagy éhségükbe®. Bertalan István: KISCIPÓ BilflllllllllHIIIIIIIHSIIRillIllf
