Kelet-Magyarország, 1961. június (21. évfolyam, 126-151. szám)

1961-06-11 / 135. szám

O eggei félnyolckor rendszerint nagy a forgalom a kis eszpresszóban. A csillogó főzőgép karjainak kattanásai közben, a sistergő gőz fehér párájában egymásután telnek meg a poharak a finom, sűrű, illatos feketekávéval. Az ajtó gyakran nyílik, egymásnak adják a kilincset azok, akik munkába menet szeretnek felfrissülni ettől a kellemes italtól.

A vendégek többnyire mindig ugyanazok, és így — ha név szerint nem is — de látásból már jól ismerik egymást. Néha beszélgetnek is. Két korty kö- lött elhangzik egy-egy mondat a kávé dicséretéről, vagy arról, hogy ki, miért is issza meg a maga feketéjét. Az egyiknek alacsony, a másiknak magas a vérnyomása, más gyenge szivére hivatkozik, de mindenki talál valamilyen magyarázatot indoklásul a rendszeres kávézásra. A többiek helyeselnek, megértőén bólogatnak, és senki sem mondja, hogy tulajdonképpen fölösleges a magyarázkodás, hiszen mindenki tudja, hogy a kávé jo. megszerettük. No, és rom érézzúk meg a néhány forth :ot sem, amibe kerül, v

A minap a légiek közé új vendég érkezett. Szép, elegáns nő. Haja, körme ápolt, táskája divatos. Ebből került elő a cigaretta és a csinos kis öngyújtó. A jövevény jóízűen fújta a füstöt, és míg a kávéra várakozott, a szokásos beszélgetésbe is beleszólt. Ö nem panaszkodott sem a vérnyomásra, sem a rossz szívére, még csak a nagyobb elfoglaltsággal járó fáradságra sem, hanem egyszerűen kijelentette, bizony jó ez a kávé, ki se bírnánk nélküle, hiszen az ember ,,m o s t” olyan ideges. Mindenki felfigyelt, mert bántó volt, amit mondott, és bántó ahogyan mondta. Különösen, ahogyan a most szót kiemelte. Hangjában egyszerre rezgett szemrehányás, panasz, vád, elégedetlenség, s mindez nem is a saját balsorsának, hanem az őt körülvevő életformának szolt, mely — a csoda tudja, miért — nem tetszik neki. Szavaira senki sem válaszolt az első pillanatban, de a hirtelen tamadt csönd rosz- szajlást fejezett ki. Távozóban azért az egyik idősebb nő megjegyezte: Én régebben valahogy sokkal idegesebb voltam, s ebben a mondatban — mintegy válaszul — szintén az időhatározó kapott különös jelentőséget.

|V/J agam is elgondolkodtam idegeskedéseim hajdani okairól. Eszembe jutott, hogy az állástalanságom éveiben, különösen már az ötödikben, roppant ideges voltam; hogyne, mikor a pályázati kérvényeimet figyelembe sem vették. Hiába volt a jeles oklevél, még csak egy kis szellemi inségmunka sem jutott nekem abban a hazában, amelyért pedig az apám hősi halált halt a háborúban. Legalábbis akkor így mondták: hősi halál, ezzel a dicslénnyel takarva be az övegyek millióinak könnyét es az árvák nyomorát.

De abban az időben velem együtt nagyon ideges lehetett az a sok-sok munkanélküli is, aki az emberpiacon kínalgatta a munkaerejét napi 80 fillérért, de még ilyen olcsón se kellett. Elképzelhető, milyen idegesen tért haza este nélkülöző családjához.

\ sötétbe, sárba süllyedt falvak lakói is idegeskedhettek akkoriban! Se föld, se harmados kukorica, se napszám, a gyerekek meg ruhátlanok és éhesek. Ha termeltek is valamit, olyan olcsón kellett el- adniok, hogy jó volt, ha egy kis sót, paprikát, petróleumot vehettek az árán. Egyszer a harmincas években azt olvastam az újságban, hogy az egyik parasztember 3 fillérérét kínálta a dinnyéjét, de még úgy sem kellett (nem jutott akkor |

KREC SMARJ LÁSZLÓ:

Úttörők

Nyakkendőjük parázsló vérszíne ügy lobog, mint kedvük öröm-lángja rozsaarcukon, s ez a lobogás a szívem mindig forróságba mártja

Ha őket nézem puhán átkarol,

ölébe vész és elringat az emlék------Pirosnyakkendós, vidám úttörők! — Köztük, jaj, ma is be szívesen mennék

gyermekként újra s fújnám daliamat a dalnak büszkén, egy ütemre lépve, s tábortüzeknél nyárj esteken villogó szemmel bámulnék a fénybe

úgy, mint most rájuk hittel, boldogan, s míg arcukon a mosolyt nyílni látom, a múló évek rámhulló pora ha betakarja szívem, azt se bánom;

mert kipattan, mint fájából a rügy, a népek fénylő, békés, új jövője belőlük tisztán, dúsan, pirosán — s ők mennek, mennek dalolva előre .. .

ilyesmire pénz), így hát bánatában az egész szekér gyümölcsöt a Tiszába fordította. Óh, milyen ideges lehetett szegény! Az én idegességem is csak fokozódott, mikor kikoptunk már a ruhából, szakadt volt az ágynemű, és fogytán a falat.

ésöbb roppant idegesített az is, hogy létjogosultságom igazolására, keresztül-ka- sul kellett utaznom az országon nagy- és dédszüleim okmányaiért, de idegesített azoknak is a sorsa, akik semmiféle okmánnyal nem igazolhatták, hogy joguk van az élethez, és ezért lepecsételt vagonokban száguldottak megsemmisítő végzetük felé.

S ugyancsak idegeskedtem, mikor a bombázó gépek zúgását hallgattam, és azon töprengtem, hogy vajon a magam-ásta keskeny kis árok, betakarva egy szál deszkával, megmentheti-e drága szeretteim életét, és az én életemet is. De jó lett volna ott a bunkerben egy pohár finom feketével csillapítanom idegességemet, meg mindazok idegességét, akik a két világháború és a közbül eső idő sanyarúságait és izgalmait átélték, de akik megalázottsá- guk és kiszolgáltatottságuk embertelen, nehéz pillanatait a világon semmivel sem enyhíthették.

És ma? Ma megelégedett vagyok a sorsommal és a mások sorsának alakulásával is. Egy dolog azért ma is nyugtalan- saggal tölt el, sőt idegesít, nevezetesen, hogy nem /„mos t” vagyok húsz éves, mert milyen jó volna most, éppen most még csak húsz évesnek lenni.

Halmai Tivadarné.

BŐD A ISTVÁN:

A változás parancsszavával

Most már nem tudok könnyű lenni, már egyre súlyosabb leszek.

Hátam mögött szigorú évek,

és kormos, napfoltos jelek. )

Pedig lehetnék könnyű, mint a I

villanó fecske, van okom l

az örömre, és mégis, mégis elnehezül a homlokom,

előjön minden, ami fojtott egemre egyszer odaült, házak, melyeket penész rágott, álom, amelyik összedült.

s hiába leszek öt, tíz és száz emelet napjaink felett, az alap, melyen ez meg az nő. mégis csak az emlékezet,

s az emberek, ."kiknek sorsát magamban viszem, cipelem, a szegénység alázatával mennek, jönnek a szívemen.

Pedig a mai arc már fényes, de árnyékos a tegnapi, s e változás parancsszavával kötelességem vallani,

a fény ettől még fényesebb lesz, s az árnyék mélyebb, hogy nekem az egészet látva ragyogjon példaképpen az egemen.

Így növünk nagyra, így e volt, van játékban s a vallomás ettől kap oly erőt, akár a bányában zajló robbanás,

! I

s ezért értsetek engem is meg,

ki egyre súlyosabb leszek, a mindenség tüzében állok, s edzem törékeny versemet

FELELŐSSÉG

„Nincs annyi leleményesség bennük, hogy egy kis fölözött tejet szerezzenek a szopós malacoknak, pedig jól tudják, mennyire szükségük van erre azoknak az apró állatoknak, — hiszen a szövetkezet állattenyésztője nemrég végezte az egyetemet. Ráadásul a süldőket se takarmányozzák szakszerűen"... „Jobban kellene vigyázni a közös vagyonra, mert moslmár a saját lábán kell megállnia a szövetkezetnek... Miért költsön feleslegesen az állam, ha nem szükséges?”

Csak úgy áradt a szó fiatal állatorvos ismerősömből, akivel a minap találkoztam. Nemrég bízta rá a tanács egy több ter- mclőszövetkcztből naggyá egyesült közös gazdaság állategészségügyének felügyeletét.

Az utca zaja időnként elnyelte a hangját. Ilyenkor erőteljesebben megnyomott egy-egy jelzőt, megismételt egy-egy megállapítást. Éreztem, hogy nem piszkálódás, nem a kákán csomói keresés adja szájára a szavakat. Hiszen tulajdonképpen ö is a termelőszövetkezethez tartozik. Kétszerscn is, mert a vérükből, a parasztok közül való ö is: apja neves állattenyésztő a községben. Elkeseredésre nincs

oka, mert a fiatalember nem is olyan természetű, no meg a termelőszövetkezet sem olyan gyenge, mint a panaszokból gondolhatná a járatlan idegen.

Hogy mégis mi bírta szóra? Mi mondatta el vele a szívét nyomó gondokat? A hivalássze- retetén kívül a felelősségérzet. Áz a sokszor nyomasztó gond, többször öröm amellyel tetteinket mérlegeljük, olykor még a gondolatainkat is, — és ami mégis lendületet ad, mert érezzük, hogy munkánkról a közösségnek kell számot adnunk, nem lehetünk hát felelőtlenek.

Nem a felsorolt hibákat hangsúlyozta, hanem a nemtörődömség ellen kelt ki.

Igen! — felelősségérzet ez a javából.

Nem ritka az éq állatorvos ismerősömhöz hasonló ember. A múltkoriban fiatal munkások, akik nem sokkal azelőtt kapták meg segédlevelüket — arról beszéltek, bogy nemcsak azért igyekeznek jól dolgozni, mert akkor szebben, divatosabban öltözködhetnek. többet adhatnak

haza keresetükből a szüleiknek, hanem azért is, mert jö érzés az, ha nem kell szégyenkezniük tanítómesterük előtt. S ha mar a tanítómestert említem: azok a fiatal szatmári pedagógusok jutnak eszembe, akik talán nehezebben szokták meg a falusi életet, mint mások, de most már semmiért el nem hagynák a községet, amit sajátjuknak éreznek. Épp ilyen szívesen dolgoznak a faluért azok a fiatalok is, akik nyaranta — többezren — építőtáborokban a legjobb brigádnak kijáró zászlóért versengenek, amiben talán még több a virtus, mint a tudatosság, de így is nagyon szép. Legalább annyira, mint a iokají kisdiákok emberszeretele, akik az előadásaikkal keresett pénzen akartak műkezet csináltatni pajtásuknak. (Igaz, erre végül nem volt szükség, mert az állam magára vállalta ezt a költséget.)

Felelősségérzet hát mindez? Az, társaikért, önmagukért, a társadalomért, a máért, a közeli és távoli jövőért. Fiatalok akiknek tetteiből, szavaiból a meggyőződés, az ügy szeretet» árad.

ISercg’

é

Időhatározó