Kelet-Magyarország, 1961. június (21. évfolyam, 126-151. szám)
1961-06-11 / 135. szám
A VOLA HEGYCSÚCSON NA PFÉNYBEN . Líunk a Balkan hegység hatalmas sziklái és félelmetes sza- kadékai között kanyargóit. A Sztara Planina fennsíkján haladva magas, kopár csúcsot vettünk észre. Ennek a hegynek az oldalán alig néhány fa és bokorcsoport teszi változatossá a legelők és sziklák világát. Úgy láttuk, hogy ez úgyszólván semmiben sem különbözik a többi hasonló csúcstól. Ám egyszerre csak egy szép emlékművet pillantottunk meg rajta. Ekkor tudtuk meg bolgár kísérőinktől, hogy a nemzeti kegyelet őrzi ennek a helynek az emlékét. A híres Vola hegycsúcsnál állottunk... ...Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1876. júliusában bátor csapat járt a Sztara Planinán. Bolgár szabadságharcosok voltak ezek, kik élet-halál küzdelmet vívtak a törők szultáni megszállók ellen. A seregnek egy része — mintegy kétszáz ember — állandóan elövédharcot vívott a hódítók ellen. Élükön egy lángoló tekintetű, szakállas fiatalember állott, kinek verseit ekkor már az egész bolgár nemzet ismerte, dalait széltében hosszában dalolta és nevét ajkára vette mindenki, kinek drága volt a szabadság. Hriszto Botev volt ő, a „bolgár Petőfi”. Hosszú küzdelem utáu, egy júniusi reggelen a bolgárok tábort ütöttek a Vola alján, egy forrásnál. Botev nyugtalanul nézett körül:. az ellenség valamerre eltűnt a figyelők szerint. A költő gyanút fogott: a török részéről a tegnapi visszavonulás csak csel volt, s csapatukat tőrbe akarják csalni. Két társával felderítő útra ment a sziklák közé. Amerre jártak, néma csend mindenütt, csupán lépteik nesze hallatszott. Ám egyszerre lövés dördült el egy rejtekhelyről. Hriszto Botev eltalálva, azonnal meghalt. Társai — magukhoz véve a költő írásait és fegyverét — azonnal visszatértek. a csapathoz. Az ellenség csapdája fenyegette őket, nem volt percnyi veszíteni való idejük. Meg is menekültek még idejében. Egyik versében irta Botev: „Hadd essem el a harcmezőn!” Szavai most valóra váltak. Fiatalon áldozta életét a szabadságért, huszonhét éves korában, akárcsak magyar költőtársa, ki szintén nem „ágyban párnák közt” kívánt meghalni. Botev hősi haláláról legendák keletkeztek a lakosság ajkán. A bolgár nép örökre szívébe zárta emlékét és a nép gondolataiban úgy élt, mint egy emberfeletti mesebeli hős, ki óriásként sújt le a vad támadókra, s ki pártfogója minden elnyomottnak és szegénynek. S mintegy hetven évvel később a legendának folytatása következett. 1944. véres nyarán partizánok dalától volt hangos a Sztara Planina. Most nem a török félholdas lobogója, hanem a német hódítók horogkeresztes zászlaja alázta meg a bolgár népet. A gyalázat uralmába azonban a lakosság nem nyugodhatott bele. Vraca város környékén sok náci katonát és tankot nyelt el örökre a sziklarengeteg. Hél bolgár partizánt fogott körül egy 70 főnyi ellenséges csapat. Helyzetük eléggé reménytelen volt. Ám e hős partizánokat Hriszto Botev tanításai lelkesítették. „Szabadság, vagy dicső halál!” —■ ez volt az ő jelszavuk is. S harcoltak úgy, mint az oroszlándk. A támadó SS-banditák fele elhullott. Ám közülük is többen elestek már. s aztán közéjük csapott a német aknavető lövedéke. Utána kísérteties, halotti csend ülte meg a Volát... A hősi halált halt hét partizán nevét nem ismerjük. Iratok nem voltak náluk, csupán egyiküknél találtak egy kis íü- •zetet, Hriszto Botev verseivel. A nép meggyászolta őket, kik méltó követői voltak a költő i nagy ügyének... A bolgár lul> osság minden évben június első napjaiban zarándokmenetet rendez a Vola hegycsúcsra. Ez a hely jelképezi a haladó nemzeti hagyományok folyamatosságát. Botev szavaival élve: „Ki érted hal meg, drága szabadság: Él, él az: öt gyászolja, mindenki; Ég, föld, vadak, fák egymásnak adják Hírét s a dalnok szava őt zengi...” Merényi László (Márton Gy. felv.) Fülöp János: NAPSÜTÉS A 2 asztal túlsó oldalán egy seszinü tisztviselő ül. A felvételemet intézi. — Neve? Odanyújtom ujjnyomos, törődött személyi igazolványomat. — Miért nem tartja tokban? —kérdi. Nem vár választ, nekifckszik az írásnak, szaja sarkában 'mozog a nyelve hegye. Mogorván nézem körülötte a fémdobozokat, szép glédaban ott sorakozik az egész gyár. Nem szeretem a munkaügyiseket. Ha még egy megjegyzést tesz, földíszítem két húszkilós fülessel, s megyek máshova. — Most jöttem a börtönből — mondom kihívóan. « Föl se néz, körmöt tovább valami könyvbe, aztán elém tolja az igazolványt, a munkakönyvemet, két cédulát. — Áz orvoshoz — mutat az egyikre. — Ezzel meg a kazánházba, Molnár bácsit keresse. — Leteszi a tollat, rám pillant — Errare humánum est, barátom. Letöltötte? Le. Akkor meg: egyenleg. Maga most ugyanolyan ember, mint... egy másik. Azt akarta mondani: mint én, de azt mondta: mint mondta: mint egy másik — gondolom. A tenyeremben maradt a pofon. / Végigmegyek a pocséiás. kövezett gyárudvaron. Kényesen, a vizeket kerülgetve, egy szép macska jön velem szembe. Rám bámul, még utánam is fordul. Fázósan púpozza a derekát, aztán ideges rángás- sal lerázza magáról az esőcseppeket. Feléje köpök. Molnár bácsi öreg ember, kicsi, szívós. Vedlett parasztkalapot hord, amit, ha tűzbe néz, lehúz a homlokára. Rajtam végignézve föltolja. — Hát neked mé’ nincs szakmád? — kérdi. — Varrónő vagyok — válaszolom szemtelenül. Elfordul. — Nem hiszi? Nézze, hogy össze van szúrkálva az ujjam hegye... Ezt áz inget is én varrtam, ami rajiam van. Szeretem a megbízható munkát. — Azt én is — mondja Molnár bácsi. de a falaknak: azzal otthagy. — Toll a füledbe — gondolom. Fényes mellényt’ hord, cejgnadragot. Megjátssza itt az ural. de úgy kérdi: mé . .. Trágyalaposó! Szóljon még egy szót, és elsülöm a képén a pofont, ami a munkaügyin a tenyeremben maradt. De délután azt latom, hogy az öreg Molnár a főenergetikuslól a salakhordókig mindenkivel egyformán, falról tárgyal. Legfeljebb a kalapja állásán változtat: feltolja, lehúzza. Én, mintha levegő volnék neki. Nem érdekel. A salakost is hamar elzavarom. Nagyorrú vénség, úri neve van; Eszlerházi, de mindenki Eszti bácsinak hívja, mert kendövei köti be fájós füleit. Odajött hozzám szövegelni, firtatásai. Megjátszom a süketet. Később rátér a munkára. Hetek óla esik, a mennyezet beázott, tonnaszám áll vízben a szén „Rád várt” — mondja. „Majd te” — mondja. „Neked semmi" — mondja. Megunom: ni, hess innét, öreg szúnyog- csodor — mondom neki. Csak bámul, nyitogatja a száját, erre pipás leszek, s elküldöm melegebb éghajlat alá. Megy az öreg Molnárhoz panaszra. Nem érdekel. Lapátot választok magamnak. Akármilyen lapát nem jó nekem. A szénlrógerek vékony, szegletes lapátját szeretem, aminek keskeny a pereme, a lapja pedig akkora, mint egy ebédlő- asztal. s fényesre politúrozta a mu':a. Szeretem a munkát, szeretem az izmaim erejét. Szeretem, hegy egy nyomra akkorát fogok, mint más kettőre se. A kétméteres termetemhez megvan a súlyom is, az erőm is, a munkára pedig nagyon ráéhezlem odabenn. Nekilátok, lapátolok, terítem a szenei — hadd szóljék! Csak akkor pihenek, ha Molnár bácsi a kazánokat eteti. Olyankor kiegyenesítem a derekam, s az őrjöngő tűzbe bámulofe. Mindig szeretem nézni a tüzet. Az ajtó azonban hamar becsapódik: akkor visszafordulok a munkámhoz. Jól fogy a szénhegy. Néha úgy érzem, hátamon az öreg Molnár tekintete. Nem érdekel. még sok a szén előliem. így megy ez néhány napon át. Hamarabb végzek, mint hittem volna. Akkor elmegyek szólni a kőműveseknek, hogy jöhetnek a tetőre. Első eset, hogy letérek arról az útról, amit reggel és este a kapu meg a kazánház közt végigjárok. A műhelyekbe azonban nem megyek be. Utálom az idegen emberek rám forduló ábrázatát. Inkább visszabújok a kazánházba. Téblabolok ide-oda, aztán a kazánokhoz ballagok. Molnár bácsi áll előttünk, az öreg Eszti a japánere rúd- ján gubbaszt. — Mit akarsz te itt? — kérdi Molnár bácsi. — Lesülni — mondom azonnal. — Olcsóbb, mint a kvarc. A lányok nagyon szeretik, aki le van sülve. Észreveszem, hogy az öreg a kalap alól hosszan vizsgálgat. — Jól van, no — mon/ja végül. — Nem kő' elkeseredni. Amíg a kéz mozog, mindent meg tud reperálni. Ezzel kezdődik, a barátságunk. Sokat magyarázok neki — a tűz előtt ülve — a természetemről. Nincs nekem bajom senkivel, szerelem a békességet. Ezt mindenki tudja rólam, s ezzel csinálnak bohócot belőlem, engem küldenek békítőnek. S nekem tetszik, hogy a 'levegőben úgy csapdosom össze a verekedőket, mint a zenész a cinlányért. Erre iszunk. S ha ital van bennem, már egy semmiség is elég. Kisöpröm egyedül az apák boltját: akit egyszer megütök, annak a képe esztendőre kapja csak vissza a balanszot. Akkor is úgy történt. Nagyon részeg voltam. S egy ártatlan ember húzta ki a gyufát, fejestül. — Megfogadtam, hogy többé nem iszom — mesélem Molnár bácsinak. — De egyszer szóljon valaki... Akkor szépen kidobnak innét, berúgok, s kezdődik az egész elölről. Az öreg biggyeszt, de nem szól semmit. Ilyenkor a kazánokat se mutogatja, tanítgatja. Csak Eszti bácsi nézeget a japánere rúdján, mint egy tarka varjú. Másnap azonban megint helyreáll közöttünk a béke. Aztán jön az első szép nap. Fiatal levegővel szívja tele mellét az eg, szet- szaladnak a felhők. Eszti bácsi leveszi a kendőjét. Délben kiül az ebédjével a többiek közé, a fal elé, a napra. — Maga mé' nem megy ki? — kérdem Molnár bácsit. — Kapok én itt eleg napot — dör- mögi. Várom, hogy majd engem küld, de nem szól. Én ugyan nem megyek! Eszem. Rosszul csukhattam be a lábasom, fogam alatt finom szénpor csikorog. Fújás után nyögve ereszkedik le a lépcsőn Eszti bá. — Mé’ nem maradt kinn? — kérdem. — Ami salak itt van, kidobtam volna én... Erre — csak bámulok — az öreg begolyózik. Hogy en ki akarom öt túrni innét. Ordít, frecseg a nyála, kiabálja a gonosz szavakat s a végén: „Te börtön- töltelék!” Elsápadok, megfogom a grabancat, fölemelem... ...és kapok két lórugas pofont Molnár bácsitól. Oldalról, visszakézböl, de akkorákat, hogy beletantorodok. Elejtem az öreg Esztit, feléje fordulok. Az arcan se harag, se szigorúság, se félelem. Csak a fején >a kalap áll csáléra, nevetségesen. Nézem. S mire megértem, elsistereg a dühöm. Fújok egyet. A fújás kiviszi Eszti bát a kazánházból. Másnap is tart a szép idő, egesz délelőtt a kazánokat magyarázza Molnár bácsi. Délben int, fogja a lábosát,, 1 elmegyünk a lépcsőn. Nagy ováció tárnod: jé, a Jani! Az udvarosok egymást kiabálják túl. Nagy lehet az öreg tekintélye a bejárók közt. Mikor látják, hogy szólni aka»r elhallgatnak. — Ami jár, az jár — mondjoa-csőndben. — A napsütés mindenkit megillet Egész ebédidőben erről folyik a szó. Hogy milyen jól mondja a Jani bocsi. Én csak ülök, eszem az ebédem^toe- tom a képem a Napnak. Ügy számolom* ha tart a szép idő, egy hét alatt meg* fogja a Nap a bőrömet. (Az író „Tövis” című* a íSöetv'f“ hétre megjelent kötetéből^ 4
