Kelet-Magyarország, 1961. április (21. évfolyam, 77-100. szám)

1961-04-02 / 78. szám

„Szabolcs** áruszállító motorkocsi Nagy sikere volt Nyíregyházán a Vas- és Fémipari KTSz üj gyártmányának, a „Szabolcs” áruszállító motoroskocsinak A szép vonalú és kivitelű, 125-ös Csepel motorral működő, óránként 40 kilométeres sebesség mellett két mázsa árut szál­lító kocsi pékáru, étel, zöldség s egyebek szállítására alkal­mas. A nyíregyházi bemutatón elismeréssel nyilatkoztak róla a vállalatok szakemberei. Kiss Béla (a képen) a ktsz elnöke, aki társával, Veres Istvánnal szerkesztette az áruszállító mo­toroskocsit, azzal a jó újsággal jött haza Budapestről, hogy a BELKER-nél is jól vizsgázott a „Szabolcs”. Mintegy 3000 da­rab ilyen kocsi gyártásáról van máris szó. (Fotó: Hammel) Április 4.-e elolt tel jcsítették m tiszalöki járás termelőszövetkezetei a tavaszi árpa. a borsó és a mák vetési tervét Jó munkával készültek hazánk felszabadulásának tizenhatodik évfordulójára a tiszalöki járás termelőszövetkezetei. A terv sze­rint meghatározott tavaszi árpát 1380 holdon tették földbe, borsó­ból 850 holdat vetettek. Túlteljesítették a mák vetését A tervben meghatározott 345 holddal szemben 380 holdon vé­gezték el a vetést. Egyedül a ti- szadobi Táncsics Tsz 80 holdon termel mákot az idén. Tabló előtt Nyíregyházán, az egyik kirakatban dí­szes tablóról közel két­tucatnyi fiú „néz” —, még mindig ‘tanáraik „felügyeletével” — a járó-kelőkre. Egy csar pat fiatal lány játéko­san (?) nevetgél a tab­ló előtt. — Nézzétek azt a... harmadik sor szélsőjét. Biztosan barna lehet. Klassz haja van. — Ugyan. Felfelé áll az orra, mint a... Igén itt a túloldalon, a fel­ső sor másodikja. Mi szeme, szája van an­nak!? — Hihihi, a füle. . . De az alatta levő! — A, ahogy nézem, szeplős az. Hanem er­ről ni, itt lent.,. — Van is neked sze­med. Kajla az álla.- In­kább a mellette való... Hát igen. Könnyű így. A képek nem tudnak visszavágni. Baj volt a fütyüléssel B. K. egyéni korában is nagy istenítője volt a sertésnek. S amikor szövetkezetivé lett a fa­luja, erőnek erejével keresztül vitte, hogy a kijáró anyakocák le-: geltetője lehessen. Pu­lit is szerzett, de még a feleségének sem mondta meg honnan es mennyiért. Mindjárt az első nap, arra kínálkozó alkalom­mal — a puli volt gaz­dájának utasítása sze­rint —, hogy élvezettel küldte téríteni a gu­bancosszőrűt. Ment is az bizony, mint a kilőtt nyíl. hanem az egyik harcias kedvű koca szembefordult a kutyá­val. Egyik sem akart tágítani, amiből nagy verekedés kerekedett. Félő volt, hogy a puli összeharapdálja a ma- kács, de gyönyörű ko­cát. amiért hűa! Oda lenne a tekintély. A hallott tanács sze­rint B. K.-nak fütyülni kellett volna, hogy a puli hozzá menjen, de most döbbent . rá, hogy . a fütyüléssel bizony na- . gyón nagy baj van! Egyáltalán nem tud úgy csinálná!! Megindult hát lélek­szakadva a verekedő állatok irányába és . folyton-folyvást kiábái- ta: „Ne bánsd már te! Hagyjad már te!” és majdnem sírva rázta az öklét. Ennek ellenére B. K. még mindig a sertése­ket legelteti, s szünte­len munkára készen, teljes megértésben vele a puli. Hogy visszahí­vásaira fütyülés helyett mit talált ki, erről még 1 nincs értesülésem. Nagyokos az ember. Lány a kertben Ny. községben jártam a minap. S ilyenkor, tavaszfakadásban az ég­gel, fákkal, levegővel együtt tisztul-szépül a falu is. Különösen a virágos kertek. van és tolong itt a nép. És ebben a tumul­tusban a fekete kala­pos, csizmás középkorú paraszt hirtelen egy ha- jadonfős, pantalós szőke ember vállára csap. — Bandi! Te, hogy az anyád nesirasson, meg­Morzsák jegyzetfüzetemből Nos, az egyik kiskert is éppen szépülőben tolt. Tizenhatéves körü­li piros arcú, piros ru­hás leány c.sinosítgatta. Már jóval elmúlt dél, s a leány anyukája be­szólt a drótkerítéséé kiskertbe: — Gyere már ebédel­ni angyalom. Mire a serénykedő így felelt: — Hogy tudjak enni, amikor a sarkantyút még nem vetettem él?! Egymásra ismerés Meglehetős vasúti gócponttal rendelkező járási székhely utaséllá- •óia. Szombat délután ismersz-e? Na nézzük, Jól meghíztál, pajtikám. Hogy mi pocakod van, tokád...! Amaz kitágult szem­mel bámul, s látszatra is emlékezetében kutat — Valóban nem em­lékszel rám? Törő Pis­tára te!? A leventében utánam álltái™ — Törő Pista? No- hát! Egyébként te sem vagy olyan száraz kórő, mint akkor... — Nem is akarok, pajtikám. Mégcsak meg­halni se hehehe. Az a világ elmúlt... A gyere­keimet is csak látnád!... És nem tudnak betel­ni egymással. A sztalos Bálint. A NEDVES FÖLD úgy ragyo­_ gott a napsugárözönben, mintha aranyat izzadt volna. „Az is van ebben a földben, arany” gondolta Kovács Jóska, a Petőfi tsz ifi-brigádjának ve­zetője, amint szaporán forgatta az ölezőt. „Majd kiszedjük belő­le, csak sikerüljön a kukorica” fűzte tovább aggodalmasan gon­dolatait. Az aggodalom a tócsának szólt, amiből bőven volt itt a nyíres- falvi határnak ezep a „Fekete lapály”-nak nevezett dűlőjében. Itt kaptak az ifik 100 kát hold földet, amelyben silókukoricát akarnak termeszteni az új mód­szerrel. Ezt a földet mérte Jós­ka az ölezővel és ugyancsak igyekezett, hogy befejezze, mert mielőbb a kultúrházban szeretett volna lenni. A nap pedig haladt, nem úgy mint a Jóska csizmája a dagasztó sárban. Azért csak megbirkózott a a lapállyal. A dűlőútat szegélye­ző fasorba érve lerugdalta a sár- gubancokat csizmájáról, megfé­sülte csapzott göndör hajfürtjeit, majd vállára kapva az ölezőt gyorsan kilépett a keményre ta­posott árokparton a falu felé. r— Hahó, Jóska! — hangzott fel a háta mögött. Az öreg Ká­bák Jani bácsi loholt utána a fa­sor mentén. „Na még ez is hát­ráltat” — gondolta Jóska bosz- szúsan. — Mondhatom, alaposan tüzel a talpad — mondta fújtatva Ká­bák, az öreg kerülő, amint be­érte Jóskát. Beszédem van veled a Mónár Péter Juliska jányárul... bók János feleségül kapta Nyisz- tor Julcsét, Molnár Pál nagygaz- da cselédjének leányát, de nem adták oda Kovács Ferinek Kö­ségek jeges ujjal markolászták a szívét. Mit tegyen hát?1 Min­denesetre Julikéval keli előbb beszélnie. Talán még ott találja RÉGI HISTÓRIA. Tán 25 éve la van már, hogy Kovács Ferenc, a Jóska apja és Kábák János, a két szolgafiú • jó cimboraságban élt egymással. Még udvarolni is egy úton mentek. Két szomszé­dos lányhoz jártak, csakhogy 'em egyforma szerencsével. Ka­kény Erzsit. Öt még jóformán gyermekkorában Molnár Pál fiá­nak, Péternek szemelték ki köl­csönös megegyezéssel a szülők. Kökény Dani bácsi maga is azt tartotta, hogy jobban illik Mol­nár Péter 10 holdjához az Erzsi 8 holdja, mint Erzsihez Kovács Feri semmije. Kökény Erzsiből Molnár Pétemé lett, hiába húzta a szíve a másikhoz. — Érdekes, apám sosem be­szélt erről... — ingatta a fejét hitetlenkedve Jóska. — Hogy is beszélt vóma, hiszen 9 éves fiúcska lehettél 1945 tava­szán, amikor szegény jó apád belehalt a nyilasok kínzásaiba. Anyád meg nem is tudott ezek­ről a dolgokról. Ö más falubul került ide. — Értem most már — sóhaj­totta a fiú — miért nézett rám olyan vasvilla szemekkel Péter bácsi valahányszor meglátott Julikával beszélgetni... •* — Na látod! Értsél belőle... Van itt más lány ügyes, meg szép is elég. Közben a nap bíborpalástjába bújt a hüvösödő, közelgő est elől. János bácsi elmondta a mon- dókáját, felállt a tuskóról, s jó­ízűt nyújtózkodva úgy éreztet halott cimborájának emléke iránti küldetését teljesítette. — Hát csak ezt akartam mon­dani, fiam. Jobb ha te előzöd meg a szégyenteljes kiutasítást, nehogy apád sorsa érjen utóói. Na, jójszakát! Én erre megyek... a kultúrházban a próbákná’ .. ]>e nem találta ott. Véget értek a nagybátyjával, Kökény Lajos tsz-elnökkel, — Itt a legújabb ifink, oszd be a brigádodba — mutatott az el­nök a pironkodó lányra. Mit bámulsz olyan hitetlenül? Áz apja aláírta a belépésit, a „sze­gény” sógor szavára. Pedig már attól tartott mindenki, hogy ő lesz az utolsó Mohikánja Nyíres­nek. Hát utolsó előtti lett. De így is jó. Na, megyek, mert vár­JÚSKA KÉNYSZEREDETTEN mozdult az ölező után. A két­próbák, mái- az ajtó is zárva volt. így tanácstalanságát, két­ségeit magával cipelte haza. Az álmatlan éjszaka, s a következő napok sem hoztak változást gyöt­rődő lelkiállapotában. , Mígnem egy véletlen epizód Jóska segít­ségére sietett. Jóska éppen befejezte a bri­gádértekezletet indult kifelé az ifik után a' gyüléstéremből, ami­kor Molnár Julika beállított nak az irodában. Foglalkozz csak Julikával, fiam! — mondta az elnök sokat sejtően intve a bri­gádvezetőnek. Jóska menU»i elfeledkezett a hivatalos dolgokról, csak Julika nevető ajkát, igéző, szemét lát­ta. Egészen addig, amíg indulato­san Molnár Péter rontott be. Felemelt ököllel, haragosan szitkozódva támadt Jóskának: — Te senkiházi, cudar kölyök! * Te csalogattad ide a lányomat! — Péter sógor! Az árgyélu- sát! Mi van itt? Az elnök sza­vára — aká az iroda felőli -aj­tón rohant be a nagy ordítozás- ra — megtorpant a dühöngő erpber. A fiatalok megkönnyeb­bülve húzódtak közelebb meg- mentöjükhöz. EGY FÉLÓRA MÚLVA: — Fiatal még, ráér asszony lenni... Julika bátorságra kapva tilta­kozott ez ellen: — Fiatal, azt mondja apu­kám? Huszonkettő múltam, Jóska pedig huszonöt. Meddig várjunk? Mire várjunk? Hús- vétnál tovább semmiesetre sem halászijuk. Ehhez már anyukám is hozzájárult. Űjabb félóra (de meleg is van, izzad már az öreg Molnár!) — Tessék beleegyezni, kedv« Pé... — jött meg a hangja Jós­kának is egyszerre. De Molnár Péter elvágta a fiú szavát, még odáig nem jutott, hogy tárgyaló félnek ismerje el. — Tudod, kislányom, azt sze­retném. hogy boldog légy, ne szenvedj hiányt semmiben. Gon­dold meg... — Tudja azt Jóska is, meg mink is — kacsintott az elnök szeme Julikára vidáman. Az én Józsi fiam ember a talpán. Har­mincezer volt a részesedése az elmúlt évben. Viszen annyit, mint a lányod abba az új lakás­ba. amiről az esküvő napján kézhez kapja a kiutalást a tsz- től. Halljuk, milyen ellenvetésed van még, Pétéi' sógor! — Hát nem mondom, csak liát... minek úgy sietni? Ez a Julika, meg Jóska dolga. Ök tudják. Ebbe nem lehet másnak beleszólása. 1961-et írunk, nem 1935-öt! Zajtm Anted. 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents