Kelet-Magyarország, 1961. március (21. évfolyam, 50-76. szám)
1961-03-19 / 66. szám
KmT&MÉMS JÉILMWMMBm Somogy! Vörös Újság, 1919, április 15. Mórica Zaigmond: írók 1919-ről Várnai Zseni: A SZENTJAKABI ISKOLA Y cgnap az angolok nagyon clcsodálkoztak, hogy az óriási Eszterházy uradalom közepén, Szentjakabon olyan iskolát láttak, amilyen ott van. Először a csírás istállókat látták, és azzal nagyon meg voltak elégedve, a nagy vörös szakállú hollandus újságíró egészen otthon érezte magát. — Egész hollandi rendszer — mondogatta, s nagyon bólogatott, a betonjászlakat, az erőtakarmányt, a pompásan tiszta kezelést megfigyelve. lie amikor az iskolába men- tünk, nagyon el volt ké- pedve, kíváncsian néztük a téglával kirakott szobát, az iskola zsúfolt padjait, a piszkos fali képeket, az osztálynaplót. Vagyon elégedetlenek voltak? Az amerikai újságíró mondta, hogy a legkisebb amerikai farmokban is egészségesebb és okosabb iskolát találni, mint ez. Hát még mikor étkocsiztunk D énesmajorba, ahol a piros arcú kisgyermekek azt mondták, hogy itt nincs iskola, és ők két óra járásra mennek mindennap gyalog Szentjakabra. IPn azonban, mintha haza‘~Á mentem volna: gyermekkorom emlékei újultak fel ebben az iskolában. Én jól emlékszem, hogy ez a ház, amely most sötét, zsúfolt, piszkos, ez új iskola volt nálunk. Én még a régi iskolában kezdtem tanulni 35 évvel ezelőtt. Az pedig körberagadt kis viskó volt, náddal fedve, akkora ablakai voltak, mint egy zsebkendő, és az eresz alatt a tornácon olyan gödrök, hogy beleülhettünk, mini a kottás a kosárba. Ennek a most összeomlott társadalomnak volt egy kedves jelszava: a tudomány hatalom! Ez egy nagy igazság, s az uralkodó osztály a hatalmat, a tudományt nem is adta ki a kezéből soha. Csak gondoljunk arra, hogy egy Eszterházy herceg mi mindent nem csinált, hogy a gyerekét megtanítsa arra, hogy ezzel a hatalommal bírjon. Ha hülyének született is a fia, leánya, •ég akkor is parányi korától kezdve a világ minden, iskoláját, tudósát, orvosát, nevelőjét mind odaszedte hozzá, hogy embert faragjon belőle. Iskolába egy óráig sem küldte Szentjakabra, de Pestre, Becsbe, Londonba, Oxfordba. A béreseinek gyereke pedig lehetett olyan lángész, mint Napoleon, mégis két óráig keimig egy kis iskolát talált. Hat éves gyermek, esőben, sárban menjen Dénes- majorból Szentjakabra, hogy megtanuljon egy kis írást, olvasást. No, többet nem is tanult, ez is elég egy béresnek, mondta a herceg őfómagassága. így történt, hogy a gazdag ember gyereke okosabb lett az apjánál, a szegénynek muszáj volt olyan tudatlannak maradni, amilyen a szüleje volt. Nem így lesz ezután. Minden gyermek egyformán fog tanulni, a felső iskolába pedig nem gazdagok gyermekei mennek, hanem a jó tanulók, a jó fejű gyerekek. Addig pedig, míg a nevelés mindenestől átalakítja az emberiséget, addig is gondoljon magára a szegény proletár-nép. Gondolja meg azt minden szegény ember, hogy a gazdagok ezer és ezer esztendeig uralkodtak rajtuk a tudomány segítségével. Most tehát, ha elvettük tőlük a gazdagságot, el kell venni a tudományt is. fii ér most is a papírra leírt igék gyújtottak fel a világot. Az írásból-olvasásból kerekedett ez az egész világforradalom. Folytassátok tehát a tanulást, olvassatok, hogy tudjatok. Mindig olvassatok és mindent olvassatok. De ne olvassátok a régi könyveket, amelyek a butaságban és türelemben, alázatban akartak örökre leragasztani benneteket, csak újakat, csak a mai, új írásokat olvassátok. A régi könyvek, újságok, nyomtatványok a régi kapitalista miág zsarnokságát szolgálták. A mai újságok, fűzetek, röpiratok, tudományos könyvek a világ szabadság új boldogságát építik fel. A régi tudomány fekete volt, az új tudomány vörös. A fekete tudomány zsarnoki hatalom volt. A vörös tudomány, vörös, felszabadító hatalom lesz. Gondoskodjatok tehát róla, hogy azok is részesüljenek belőle, akiket a régi zsarnokok írni-olvasni sem tanítottak meg. A Tanacskoztarsasag kikiáltása után a Népszavához kerültem belmurakatársnak. Az volt a feladatom, hogy a gyerekek és a nők helyzetéről írjak. Ennél szebb feladatot nem is bízhattak volna rám, hiszen mióta tollat vettem a kezembe, mindig csak ezt csináltam, de egészen más körülmények között. Már első versemnek is „Anyaság” volt a címe. Ez a vers 1911- ben jelent meg a Népszavában, és ilyen sorokat írtam le benne: „És látjátok kifosztott asszonypáriákat, üres mellükön vézna magzatok, a nyomorúság és a proletársors a keblükön is bús nyomot hagyott." És jött 1914. Kitört az első világháború. Egyre igazabb lett ez a vers és a többi is, amelyek a proletáranyák és gyermekeik rettenetes ínségéről, testi és lelki gyötrelmeikről szóltak, most már megtetézve a háborúba hurcolt apák és fiúk sorsával. A háború áldozatai közül tatán a proletárgyermekek szenvedése volt a legvérlázítóbb. Bár nehéz osztályozni, hogy melyik seb fáj jobban, mikor sebek borítják az. egész testet, de ők, mintha mind egytől egyig a mi gyerekeink lettek volna. Kétségbeejtőcn fájt nekem a gyerekek éhezése, fázása, megala- zottsága, ahogy koldusként bolyongtak az utcákon, ahogy benyitottak a kávéházakba keresetni, ahogy kékre és lilára fagyva, betegen, szennyesen, rongyosan járták a várost. Nem, nem volt már más segíl- csak a forradalom! a vers es a tobbi is, amelyek a seg, íiöliini György: A vonalon a harmadosztályú kocsi csaknem egészen üres volt. Bontogattam a táviratokat, melyek a vörös hadsereg felföldi diadalmas előnyomulásáról számoltak be, a Vörös Újság pedig hírt adott a május elsején rendezett pompás ünnepségekről,. A vasúti kocsi sarkából ekkor hozzám lépett a szakasz egyetlen utasa, egy munkás külsejű ember. Megláthatta kezemben a magyar lapot, mert megszólított, hogy magyar vagyok-e? Milyen véletlen: egy svájci munkás volt, aki Budapesten járt, és részt vett a május elsejei ünnepségeken. És elkezdett beszelni magyarországi élményeiről, a zászlodísz- ben pompázó fővárosról, a dekorációkról, az ünneplő lelkes tömegekről, a proletárok diadalmas örömmámoráról. Talán nem is volt ez a májusi ünnep olyan gyönyörű, olyan elragadó, mint ahogy az én svájci elvtársam látta és elbeszélte. De nekem mérhetetlen nagy ajándék volt, amit tőle kaptam, az ő beszéde volt számomra az első lelkes, őszinte hang a magyar proletár- forradalomról, mely külföldi szájából elhangzott; a polgári lapok csak szitkok és rágalmak özönét borították a Tanácsköztársaságra. Barta La jo«: Nem izzott-e már a világtörté- pedig közvetlen, a magyár kom- nclmi térben Lenin szocialista munisták által vallott tanítás ar- világforradalma? Ez a minden ra, hogy a sokszorosan elmaradt kontinensekre kiható gyökeres és ettől beteg magyar társadal- szakítás az elhibázott társadalmi mat a szocializmusba kell áite- múlttal! Neküqk magyaroknak remteni! AZON A TAVASZON Szálkái Sándor mezógaadasági cseléd és még sok, ha- soídósorsú társa úgy érezte hogy nagy ot változik a világ azon a tavaszon. Minden hitük, minden reményük éltetője volt a pesti forradalom híre, meg az, hogy elkergették az urakat. Március huszonkettedikén a községben is megalakult a direktórium. A volt elöljáróságot azonnal elkergették és átvették a hatalom irányítását. Több helyen összeszedték a módosabb gazdáktól a terményfelesleget és szétosztották a nincstelenek és a mostanában érkezett frontkatonák családtagjai között. Báró Kemenessynek is csak éppen a fejadagját hagyták meg, úgy gondolták, hogy ha nem bírja ki ennyivel, hát az ő baja... A szomszéd községekben már a földet kezdték szétosztani gróf Halassy nagy bánatára. Nagy idők voltak azok, nagy eseményekkel. Mindezt világosan, alaposan gondolta át Szálkái Sándor nincstelen mezőgazdasági cseléd, ott az iskola tantermében bezárva vagy harmin- cadmagával már negyedik napja. A fehérek bejövetelének hírére ő még nem tágított, bízott, hogy talán még sem úgy van az, ahogy azt hfresztelik az emberek. Pedig úgy volt és ő otthon maradt. Másnap már el Is fogták. Egy Gebei Mihály nevű magyar ember, meg eev fegyveres román katona Jött érte. Nehi búcsúzott senkitől, mert azt mondták neki, he®7 mindjárt jöhet is vissza, csak először elbeszélgetnek vele... Mire az iskolába értek, már ott vagy húsz ember; némelyiknek a szájából, fejéből szivárgott a vér. Még az éjszaka kezdődött a botozás. Körülnézett és lassan kezdett megismerkedni a környezettel és az emberekkel. Itt voltak Kiss Ferenc, Zsibói Menyhért, Tárnái Ignác és Joó Gábor, akik még a „kommün” ideje alatt resztvettek gróf Halassy birtokának szétosztásában, Mihály János bácsi, aki mint uradalmi csősz vezette az embereket a kastélyhoz, mert gyermeküdülőt akart volt csinálni a forradalom. Az emberek szótlanul fogadták. A direktórium tagjai közül nem volt itt senki. Előtte való éjszaka azok felpakoltak és nekiindultak a frontra, harcolni a Vörös Hadseregben, hamar otthon nem bírtak a túlerővel... Volt aki hisztérikusan felkacagott, mikor meglátták: — Na. mi van elvtárs. te nem tudtad elhordani az irhádat? Mint a töbhi... he? f) eiő-zör csodálkozott, hogy éppen az mondta ezt neki, akinek pontosan a forradalom juttatott néhány hold földet, igaz, hogy csak néhány napra, de addig is az övé volt, hiszen sose volt az istenadtának földje, de még az ükapjának se, nemhogy neki. Volt aki kezetszorí- tott vele és halálos félelemmel suttogta, hogy a fehérek valahol Szatmáriban ennyi és ennyi embert öltek meg. Mindenkit, akinek valami köze volt a forradalomhoz, meg akit a főjegyző úr a névsorból kipipált... Szóval a helyzet kezdett reménytelen lenni. Másnap reggel a fegyveresek kiválogattak négy embert. Az iskola ablakából jól láthatták, hogy a négy embert lekísérik, hátra, az udvaron keresztül a kertbe. Amikor megtudták hogy a négy ember az Iskola kertjében a saját sírját ásta meg, de még nem lőtték agyon, az asszonyok és hozzátartozók egy pillanat alatt elnyomták a kapuőröket és berohartak az udvarra. Kintről senki sem tudta, hogy ki az a négy ember, kik lesznek az áldozatok. Vagy tizenöt katona fegyveresen szaladt a berohanó tömeg elé és nagynehezen visszataszították azokaf, nem kímélve gyermeket, öreget és asszonyokat. Kitört a pánik, felszabadultak az indulatok. A százados személyesen ment ki és irányította a tömeg visszaszorításét. A bentiek letörve fogadták a hírt. Négy ember megásta a saját sírját és még másik négyet is megástak, nem tudni, hogy kinek... Világosan látták, hogy menekülés nincs. Az embereket nem kérdezték, hogy mit csináltak és hogy miért vannak itt. Egyenként botozták őket a fehérek, az öreg Szomorút annyira megverték, hogy mikor belökték a terem ajtaján, az csak összerogyott és elájult. Közben a község intelligenciájából alakult bizottság Molnár plébános úr vezetésével felkereste Maniu századost a román megszálló hadsereg helyi parancsnokát és közölte vele, hogy a fogvatartott emberek közül a legtöbb nem kommunista érzelmű és a forradalom idején sem mutattak olyan magatartást, mely maga után vonhatná a halálukat. Maniu százados azzal bocsájtotta el a küldöttséget, hogy az ügy hamarosan tisztázódni fog... Nem tisztázódott, mert délután újra bejött az őrmester és a kiválasztott négy embert szólította és elvitték őket. Szálkái Sándor leszámolt a? életével. Tudta, hogy a legikö- zelebbi négyes csoportban ő Is benne lesz. Nem volt kétséges, hogy kivégezni vitték őket! A halálba! Leszámolt az élettel, búcsúzott az élettől. Búcsúzott a tavasztól, amelytől olyan sokat vártak ők, egyszerű emberek... Négy fegyveres kísérte a négy embert egy tiszthelyettes parancsnokságával. A bentiek hangtalanul nézték őket az ablakból, többnek az arcára kiült a rettenetes félelem. Szálkái Sándor látta meg először a kerékpáros román katonát, aki a kezében egy papírt lobogtatott. Mikor megérkezett, azt átadta egy másik katonának. Azonnal mutatták az őrmesternek, aki a kivégzést vezényelte volna. Az elolvasta az iratot és visssaparancsolta a katonákat, az összekötözött emberekkel együtt. ■* Ile« aznap délután nyolc fiatal parasztlegényt hoztak be a katonák valahonnan, Szeter- nye környékéről. A megásott nyolc sírba azokat lövöldözték bele. Senkisem tudta, hogy kik voltak. Csak sokára jöttek fekete fejkendős asszonyok, akik sírva keresték fiaikat. Azon a tavaszon történt, amelyiktől olyan sokat vártak az emberek i
