Kelet-Magyarország, 1961. március (21. évfolyam, 50-76. szám)
1961-03-19 / 66. szám
WOVEMBKR WEGTEDIKÉRE virradó éjjel egy szikár, magas, hatvan év körüli embert kisért az őrszem az egyik szovjet katonai alakulat parancsnokához, egy harcsabaj szú, ugyancsak idős ezredeshez. A szikár öreg járás közben jobb lábára erősen sántított. Magyar volt, de elég jól beszélt oroszul. Állandóan azt hajtogatta az őrnek: — Vigyél csak a parancsnokod elé! A harcsabajszú ezredes először nem akarta fogadni, utasította az őrszemet, hogy a magyart az őrség vigye a segédtisztjéhez. Az öreg akkor beüzente, hogy Kása András veterán bolsevik kíván Vele beszélni. Mit tehetett hát, behívatta. Pedig e pillanatban mindenhez volt kedve, csak éppen a beszélgetéshez nem: két óra múlva megindul az általános támadás. HOSSZAN V1ZSGÄLGATTAK egymást, mintha már valahol egyszer találkoztak volna. Kása Andrásnak ismerős volt ez a vaskos kozák bajusz s az egész szemet beárnyékoló, sűrű lecsüngő szemöidök, az ezredesnek pedig a szikár, magas alak és a rövidült jobb láb. Dehát szikár, magas alak is sok van a földön, meg sánta ember is, nem valószínű, hogy... De talán ... Igen, ez a ferde jobb váll is nagyon ismerős: elferdült a sok géppuska- cipeléstől. Ennyi ismerős vonás: ez mégiscsak ő! — Drjusa! — Szása! És már csókoioztak is, orosz módra. — Hát te élsz? — Te is, amint látom, jó egészségnek örvendesz! — Milyen kicsi a világ! Sohasem gondoltam volna, hogy még az. életben találkozunk! — Pedig látod, csak összehozott bennünket a sors... Emlékszel az Ilek-hidi ütközetre? Persze, hogy emlékszel! Hogy is kérdezhetek ilyet. Hiszen a páncélvonaton is te voltál a géppuskám lőszerese... — Hej, de szép idők voltak azok, Drjusa! No, de erre inni kell, öregem! AZ EZREDES nyúlt a vodkás üvegért, s teleöntött két poharat. — A találkozásunkra és a mai győzelmünkre! — Az egészségünkre, Szása! Fenékig kiitták. Orosz módra barna kenyeret majszoltak utána. — Aztán mi szél hozott ide hozzánk? — Ugyanaz, ami 17-ben mellétek állított: veszélyben a munkáshatalom!... Ezredes elvtárs, kérem a beosztásomat! — Nono, kapitány elvtárs! Kiöregedtél te már a sorból! Nem neked való a harc. — Ügy beszélsz, Szása, mintha legalábbis harminc lennél! Tudtommal egyidősek vagyunk. — Igen, igen, csakhogy ... — Az ezredes Kása András sánta lábára pillantott. — A LÁBAMMAL NE TÖRŐDJ. Bírja az még a strapát. Emlékszel, hogy Frunze eivtárs... — Emlékszem, hogyne emlékeznék. Csakhogy akkor még húsz éves sem voltál... — A két kezem ép, nagyszerűen tudom kezelni a géppuskát. Még nem késő. Még mindig beoszthatsz. Kérek egy Maximkát! Ismerem a várost. Szülővárosom. Ismerem a kerületet. Itt lakom tíz éve. — Hát jó, nem bánom, Drjusa... Az ezredes felállt: — Gyere! Bemutatlak harcostársaimnak. Most osztják a menázsit. Együtt van az egész ezred. A sötét udvaron nagy volt a nyüzsgés. A gulyáságyuk körül katonák sorakoztak a reggeliért. Teljes menetöltözetben, harcra készen valamennyien. — Katonák! — kiáltotta az ezredes. A halk zsivajt mintha kettévágták volna. Minden szem az ezredes felé fordult. — Bemutatom nektek Kása András veterán bolsevikot, a Vörös Hadsereg egykori kapitányát, a legendás hírű géppuskást, aki most harcra jelentkezett egyséSárkösi Gyulai A vörös géppuskás günknél. Nekem személyes joba- rátom. Együtt harcoltunk a polgárháborúban. Nem árt, ha kissé közelebbről megismeritek. A HARCOSOK — ki csajkával a kezében, ki borscslevesét kanalazva — sűrű sorokban ülték körül az ezredest és Kása Andrást, akik kis emelkedőn álltak. És a harcsabajszú ezredes beszélni kezdett. Az Ilek-hidi csatát említette először: — Az llek- hídnál Kása András éjjel-nappal kaszálta géppnskájával a dutovis- tákat. Sohasem panaszkodott, hogy fáradt, hogy álmos, hogy éhes vagy szomjas. Sokszor előfordult, hogy két irányzó helyettese — egy szamarai fiú meg én — kidőlt mellőle, de ő akkor egymaga állt hely. S amikor kis pihenő után újra elfoglaltuk helyünket, csak annyit mondott: — No, kipihentétek magatokat? Akkor szaporán neki a munkának! Mert annyi a dutovista, mint a pelyva! — S tüzelt tovább, mintha ő pihente volna ki magát, s nem mi... — AZ ARAL TO KÖRNYÉKÉN géppuskánk egy hegyoldalban volt tüzelőállásban. A fehérek veszettül ágyúztak. Egyik gránátjuk a közelünkbe csapott le. Szilánkjai szertefröccsentek. A szamarai fiú felordított: — Anyám, segíts! — És örökre elhallgatott. Én a karomba kaptam egy szilánkot. Kutyabajom! Csak éppen moccanni nem tudtam. Akkor veszem észre, hogy Kása András megsebesült. De csak tehetetlenül hallgathattam, hogyan hívja a szanitéceket meg engem. Nem voltam tőle messze, tán két méternyire, mégsem tudtam segíteni rajta. Sebem erősen vérzett, s.bénán feküdtem a földön. Kása Andrást figyeltem, összeszedte minden erejét és felült. Akkor vettem észre, hogy jobb lába tehetetlen fadarabként fekszik mellette és úgy helyezi odébb, mint valami idegen testrészt. Igen ám, de a kadétok tőlünk jobbra szuronyrohamra indulnak. Kása András hirtelen ölébe kapta géppuskáját és gurulni kezdett vele lefelé a hegy oldalon, a mieinkhez. Nosza nekem sem kellett több, összecsikorgattam fogaimat és az ő példáját követve meghengergettem magam s máris gurultam utána a völgybe. Lent a vörös szanitécek elsősegélyben részesítettek minket. Kása András csizmája tele volt vérrel. Ö azonban géppuskáját akkor sem eresztette ki a kezéből, hiába akarták kivenni a szanitécek. Szorította magához, mintha saját gyermeke volna. A szanitécek nem tehettek mást, a géppuskával együtt rakták fel a hordágyra. Csak a kötözővagdfcban sikerült az orvosoknak kiszedniük kezéből a géppuskát, amikor Drjusa már teljesen eszméletlen volt... KÁSA ANDRÁS kényelmetlenül feszengett az ezredes oldalán. Hirtelen megszólalt: — Hadd fejezzem én be a többit, ezredes elvtárs... A hadikórházban az orvosok megállapították, hogy a szilánkok szétroncsolták a sípcsontomat. No, gondoltam magamban, belőlem sem lesz többé vöröskatona ebben az életben. Ügy is volt. Felgyógyulásom után kiszuperáltak. Borzasztóan elkeseredtem. Pedig a kórházban egy vörös kozákfiúnak mindkét lábát levágták, mégis kiment a frontra harcolni. Lábcsonkjaira zsákot, kötözött, lóra segítette magát és tovább harcolt, mintha semmi se történt volna. Nekem két lábam van, gondoltam, miért ne lehetnék tagja valamelyik harcoló egységnek így sántán is? Ekkor vette át Zinovjevtől Frunze elvtárs a taskenti frontot. Szerencsémre az állomáson vesztegelt éppen a páncélvonata. Kimentem a pályaudvarra és személyes kihallgatást kértem Frunze elvtárstól. Belépek a nagy termeskocsiba és kit látok ott, mint előbbi parancsnokomat! Nyomban felismert. ■ Én röviden előadtam panaszomat: — Kiszuperáltak! — Ekkor megszólalt Frunze elvtárs: — Az orvosok véleménye szerint tehát harcképtelen vagy. — De a volt parancsnokom közbeszólt: — Jól ismerem Drjusát. Minden rábízott feladatot jól oldott meg. Jő katona, nyolc dicsérő oklevél bizonyítja! — Frunze elvtárs elkérte az okleveleket. Végigolvasta őket Elgondolkodott. Aztán így szólt: — No, hogy neked is és az orvosaidnak is igaza legyen: akarsz-e tiszt lenni? — A kérdés meglepett. Olyanformán hatott rám, mintha azt kérdezték volna tőlem: akarok-e gazdag lenni, haza menni, vagy egy gyönyörű lányt feleségül venni. Nagyon jól esett Természetesen, igennel feleltem. Frunze elvtárs még aznap a taskenti tisztiiskolába irányított. AZ EZREDES vette át ismét a szót: — Nemsokára támadásba indulunk az ellenforradalmárok ellen. Itt áll előttetek egy magyar bolsevik veterán, egy igaz magyar ember, aki a szovjethatalom hajnalán orosz testvérei oldalán védte a világ első munkásállamát. Most mi, a testvérei védjük meg a magyar proletárköztársaságot. Az ő példája lebegjen szemetek előtt. Veletek most is itt lesz az egykori vörösgéppuskás, mint hajdan apáitok oldalán! MESTER ATTILA: Egyre csak veled,., ^ h százszor hallott szó, és ismerős Betűk. Leírva ennyi: „ifjúság”. Ennyi a szó, de érezve magát A ritmust, dallamát, gondolatát, S tudva mit ér még, tudva, hisz veled, Vagy már tudva, hogy egyre közelebb A hajlott ősz — hol emlék lesz ml volt Mi benned — egykor — fény lett, és sodort, Ifjúság — csók, dal, élet, és erő, Múlt ifjúság — vagy még csak eljövő. Szép ifjúság — vagy őszben is derű, Emlékezet — tavasz leheletö Víg ifjúság — te legszentebb való, Még friss öröm. — magam .vigasztaló Veled — de szép ez — egyre csak veled És élni míg vagy — és míg csak lehet. KOFIAS SÁNDOR: Vetés M élyen szántott földekre hullatjuk a sokasodni vágyó magvakat; a láthatatlan, de sejthető csírákból milliárnyl új élet fakad. A jövendő csak így bontakozhat ki. így alakulhat szebbé a holnap; szinte már látom arany fényeit az idő méhében rejlő kalászoknak. Egy-egy csillaga ragyog az égen minden elvetett, kicsi búzaszemnek; az emberek, akik nagyot alkottak ma. hazafelé büszkén; dalolva mennek. Afrikában Egy útleírás olvasás» felér egy utazással — mondják az útleírás olvasók táborának fanatikusai. Hogy egészen így van-e, azon lehetne vitatkozni, de ehelyett most érjük be azzal, hogy tényleg van benne valami. Hát még ha filmen láthatja az ember! „Afrikában jártunk.” Ha megnézzük a filmet, bizonyára mi is elmondhatjuk ezt, gondolták a mozilátogatók a várakozás izgalmában. Valóban ott jártunk a titokzatos Afrika gyönyörű tájain, a kis magyar expedícióval együtt. Innen is, onnan is az elragadtatás visszafojtott hangját lehetett hallani a nézőtéren, amint a felvevőgép lencséje közeibe hozta a különböző állatokat, vagy egy-egy csodálatosan szép jártunk? vidék képét. Reggelig is elnéztem volna — mondták többen is sóhajtozva az előadás után Mi az mégis, ami keserű szájízt hagy maga után? Semmi esetre sem az a háromnegyed óra, amíg Afrikában jártunk, hanem mindaz, amíg odáig eljutottunk! Még az első kistUm után megelégedéssel várt a közönség, de a kővetkező „közlekedés” után már egyre több türelmetlen hangot lehetett hallani. A következő után már kórusban mondták, hogy „no végre”, de még mindig nem lett vége. Kétségtelen, hogy tovább már talán nem is lehetett! volna csigázni a nézők érdeklődését. Komolyan mondom, ez feléri egy szafári nehézségeivel! S — Kihívás Kinek a kihívása, ki ellen? Ahogy pereg a film, lassan világossá lesz, hogy Vitonak — Jósé Suareznek, a nagysikerű Főutca című film szereplőjének — az erőszakos, bátor, nyomorból feltört fiatalembernek a kihívása feketéző üzlettársa, Aiello ellen. Az üzlet az üzlet, az esküvői szertartást is alig tudja végig várni, faképnél hagyja újdonsült feleségét, mert sürgős üzleti érdeke így kívánja. Nem szabad a versenyben lemaradni egy ptiU- natra sem. Nem is maradna le, ha Aiello pisztolya véget nem vetne neki. A többszörösen díjat nyert olasz film kitűnő rendezésével, jó színészi alakításaival, mindvégig izgalmas cselekményével megérdemli az elismerést. A mondanivalójáról azonban már nem mondható el ugyanez, nem eléggé Világos, bár jószándékú: megútáltatni a nézőkké' Vito-ék aljas világát
