Kelet-Magyarország, 1961. március (21. évfolyam, 50-76. szám)

1961-03-19 / 66. szám

WOVEMBKR WEGTEDIKÉRE virradó éjjel egy szikár, magas, hatvan év körüli embert kisért az őrszem az egyik szovjet kato­nai alakulat parancsnokához, egy harcsabaj szú, ugyancsak idős ezredeshez. A szikár öreg járás közben jobb lábára erősen sántí­tott. Magyar volt, de elég jól be­szélt oroszul. Állandóan azt haj­togatta az őrnek: — Vigyél csak a parancsnokod elé! A harcsabajszú ezredes először nem akarta fogadni, utasította az őrszemet, hogy a magyart az őr­ség vigye a segédtisztjéhez. Az öreg akkor beüzente, hogy Kása András veterán bolsevik kíván Vele beszélni. Mit tehetett hát, behívatta. Pedig e pillanatban mindenhez volt kedve, csak ép­pen a beszélgetéshez nem: két óra múlva megindul az általános támadás. HOSSZAN V1ZSGÄLGATTAK egymást, mintha már valahol egyszer találkoztak volna. Kása Andrásnak ismerős volt ez a vas­kos kozák bajusz s az egész sze­met beárnyékoló, sűrű lecsüngő szemöidök, az ezredesnek pedig a szikár, magas alak és a rövidült jobb láb. Dehát szikár, magas alak is sok van a földön, meg sánta ember is, nem valószínű, hogy... De talán ... Igen, ez a ferde jobb váll is nagyon isme­rős: elferdült a sok géppuska- cipeléstől. Ennyi ismerős vonás: ez mégiscsak ő! — Drjusa! — Szása! És már csókoioztak is, orosz módra. — Hát te élsz? — Te is, amint látom, jó egész­ségnek örvendesz! — Milyen kicsi a világ! Soha­sem gondoltam volna, hogy még az. életben találkozunk! — Pedig látod, csak összeho­zott bennünket a sors... Emlék­szel az Ilek-hidi ütközetre? Per­sze, hogy emlékszel! Hogy is kér­dezhetek ilyet. Hiszen a páncél­vonaton is te voltál a géppuskám lőszerese... — Hej, de szép idők voltak azok, Drjusa! No, de erre inni kell, öregem! AZ EZREDES nyúlt a vodkás üvegért, s teleöntött két poha­rat. — A találkozásunkra és a mai győzelmünkre! — Az egészségünkre, Szása! Fenékig kiitták. Orosz módra barna kenyeret majszoltak utána. — Aztán mi szél hozott ide hozzánk? — Ugyanaz, ami 17-ben mel­létek állított: veszélyben a mun­káshatalom!... Ezredes elvtárs, ké­rem a beosztásomat! — Nono, kapitány elvtárs! Ki­öregedtél te már a sorból! Nem neked való a harc. — Ügy beszélsz, Szása, mintha legalábbis harminc lennél! Tud­tommal egyidősek vagyunk. — Igen, igen, csakhogy ... — Az ezredes Kása András sánta lábára pillantott. — A LÁBAMMAL NE TÖ­RŐDJ. Bírja az még a strapát. Emlékszel, hogy Frunze eivtárs... — Emlékszem, hogyne emlé­keznék. Csakhogy akkor még húsz éves sem voltál... — A két kezem ép, nagysze­rűen tudom kezelni a géppuskát. Még nem késő. Még mindig be­oszthatsz. Kérek egy Maximkát! Ismerem a várost. Szülővárosom. Ismerem a kerületet. Itt lakom tíz éve. — Hát jó, nem bánom, Drjusa... Az ezredes felállt: — Gyere! Bemutatlak harcostársaimnak. Most osztják a menázsit. Együtt van az egész ezred. A sötét udvaron nagy volt a nyüzsgés. A gulyáságyuk körül katonák sorakoztak a reggeliért. Teljes menetöltözetben, harcra készen valamennyien. — Katonák! — kiáltotta az ez­redes. A halk zsivajt mintha ketté­vágták volna. Minden szem az ezredes felé fordult. — Bemutatom nektek Kása András veterán bolsevikot, a Vö­rös Hadsereg egykori kapitányát, a legendás hírű géppuskást, aki most harcra jelentkezett egysé­Sárkösi Gyulai A vörös géppuskás günknél. Nekem személyes joba- rátom. Együtt harcoltunk a pol­gárháborúban. Nem árt, ha kissé közelebbről megismeritek. A HARCOSOK — ki csajkával a kezében, ki borscslevesét kana­lazva — sűrű sorokban ülték kö­rül az ezredest és Kása Andrást, akik kis emelkedőn álltak. És a harcsabajszú ezredes be­szélni kezdett. Az Ilek-hidi csa­tát említette először: — Az llek- hídnál Kása András éjjel-nappal kaszálta géppnskájával a dutovis- tákat. Sohasem panaszkodott, hogy fáradt, hogy álmos, hogy éhes vagy szomjas. Sokszor elő­fordult, hogy két irányzó helyet­tese — egy szamarai fiú meg én — kidőlt mellőle, de ő akkor egymaga állt hely. S amikor kis pihenő után újra elfoglaltuk he­lyünket, csak annyit mondott: — No, kipihentétek magatokat? Ak­kor szaporán neki a munkának! Mert annyi a dutovista, mint a pelyva! — S tüzelt tovább, mint­ha ő pihente volna ki magát, s nem mi... — AZ ARAL TO KÖRNYÉKÉN géppuskánk egy hegyoldalban volt tüzelőállásban. A fehérek veszettül ágyúztak. Egyik grá­nátjuk a közelünkbe csapott le. Szilánkjai szertefröccsentek. A szamarai fiú felordított: — Anyám, segíts! — És örökre el­hallgatott. Én a karomba kaptam egy szilánkot. Kutyabajom! Csak éppen moccanni nem tudtam. Akkor veszem észre, hogy Kása András megsebesült. De csak te­hetetlenül hallgathattam, hogyan hívja a szanitéceket meg engem. Nem voltam tőle messze, tán két méternyire, mégsem tudtam se­gíteni rajta. Sebem erősen vér­zett, s.bénán feküdtem a földön. Kása Andrást figyeltem, össze­szedte minden erejét és felült. Akkor vettem észre, hogy jobb lába tehetetlen fadarabként fek­szik mellette és úgy helyezi odébb, mint valami idegen test­részt. Igen ám, de a kadétok tő­lünk jobbra szuronyrohamra in­dulnak. Kása András hirtelen ölébe kapta géppuskáját és gurul­ni kezdett vele lefelé a hegy ol­dalon, a mieinkhez. Nosza nekem sem kellett több, összecsikorgat­tam fogaimat és az ő példáját kö­vetve meghengergettem magam s máris gurultam utána a völgy­be. Lent a vörös szanitécek első­segélyben részesítettek minket. Kása András csizmája tele volt vérrel. Ö azonban géppuskáját akkor sem eresztette ki a kezéből, hiába akarták kivenni a szanité­cek. Szorította magához, mintha saját gyermeke volna. A szanité­cek nem tehettek mást, a géppus­kával együtt rakták fel a hord­ágyra. Csak a kötözővagdfcban sikerült az orvosoknak kiszedniük kezéből a géppuskát, amikor Drjusa már teljesen eszméletlen volt... KÁSA ANDRÁS kényelmetle­nül feszengett az ezredes oldalán. Hirtelen megszólalt: — Hadd fejezzem én be a töb­bit, ezredes elvtárs... A hadi­kórházban az orvosok megállapí­tották, hogy a szilánkok szétron­csolták a sípcsontomat. No, gon­doltam magamban, belőlem sem lesz többé vöröskatona ebben az életben. Ügy is volt. Felgyógyu­lásom után kiszuperáltak. Bor­zasztóan elkeseredtem. Pedig a kórházban egy vörös kozákfiúnak mindkét lábát levágták, mégis ki­ment a frontra harcolni. Láb­csonkjaira zsákot, kötözött, lóra segítette magát és tovább har­colt, mintha semmi se történt volna. Nekem két lábam van, gondoltam, miért ne lehetnék tagja valamelyik harcoló egység­nek így sántán is? Ekkor vette át Zinovjevtől Frunze elvtárs a taskenti frontot. Szerencsémre az állomáson vesztegelt éppen a páncélvonata. Kimentem a pálya­udvarra és személyes kihallgatást kértem Frunze elvtárstól. Belé­pek a nagy termeskocsiba és kit látok ott, mint előbbi parancsno­komat! Nyomban felismert. ■ Én röviden előadtam panaszomat: — Kiszuperáltak! — Ekkor meg­szólalt Frunze elvtárs: — Az or­vosok véleménye szerint tehát harcképtelen vagy. — De a volt parancsnokom közbeszólt: — Jól ismerem Drjusát. Minden rábí­zott feladatot jól oldott meg. Jő katona, nyolc dicsérő oklevél bi­zonyítja! — Frunze elvtárs elkérte az okleveleket. Végigolvasta őket Elgondolkodott. Aztán így szólt: — No, hogy neked is és az orvo­saidnak is igaza legyen: akarsz-e tiszt lenni? — A kérdés megle­pett. Olyanformán hatott rám, mintha azt kérdezték volna tő­lem: akarok-e gazdag lenni, haza menni, vagy egy gyönyörű lányt feleségül venni. Nagyon jól esett Természetesen, igennel feleltem. Frunze elvtárs még aznap a tas­kenti tisztiiskolába irányított. AZ EZREDES vette át ismét a szót: — Nemsokára támadásba indu­lunk az ellenforradalmárok ellen. Itt áll előttetek egy magyar bol­sevik veterán, egy igaz magyar ember, aki a szovjethatalom haj­nalán orosz testvérei oldalán véd­te a világ első munkásállamát. Most mi, a testvérei védjük meg a magyar proletárköztársaságot. Az ő példája lebegjen szemetek előtt. Veletek most is itt lesz az egykori vörösgéppuskás, mint haj­dan apáitok oldalán! MESTER ATTILA: Egyre csak veled,., ^ h százszor hallott szó, és ismerős Betűk. Leírva ennyi: „ifjúság”. Ennyi a szó, de érezve magát A ritmust, dallamát, gondolatát, S tudva mit ér még, tudva, hisz veled, Vagy már tudva, hogy egyre közelebb A hajlott ősz — hol emlék lesz ml volt Mi benned — egykor — fény lett, és sodort, Ifjúság — csók, dal, élet, és erő, Múlt ifjúság — vagy még csak eljövő. Szép ifjúság — vagy őszben is derű, Emlékezet — tavasz leheletö Víg ifjúság — te legszentebb való, Még friss öröm. — magam .vigasztaló Veled — de szép ez — egyre csak veled És élni míg vagy — és míg csak lehet. KOFIAS SÁNDOR: Vetés M élyen szántott földekre hullatjuk a sokasodni vágyó magvakat; a láthatatlan, de sejthető csírákból milliárnyl új élet fakad. A jövendő csak így bontakozhat ki. így alakulhat szebbé a holnap; szinte már látom arany fényeit az idő méhében rejlő kalászoknak. Egy-egy csillaga ragyog az égen minden elvetett, kicsi búzaszemnek; az emberek, akik nagyot alkottak ma. hazafelé büszkén; dalolva mennek. Afrikában Egy útleírás olvasás» felér egy utazással — mondják az útle­írás olvasók táborának fana­tikusai. Hogy egészen így van-e, azon lehetne vitatkozni, de ehe­lyett most érjük be azzal, hogy tényleg van benne valami. Hát még ha filmen láthatja az em­ber! „Afrikában jártunk.” Ha megnézzük a filmet, bizonyára mi is elmondhatjuk ezt, gondol­ták a mozilátogatók a várako­zás izgalmában. Valóban ott jártunk a titok­zatos Afrika gyönyörű tájain, a kis magyar expedícióval együtt. Innen is, onnan is az elragadta­tás visszafojtott hangját lehe­tett hallani a nézőtéren, amint a felvevőgép lencséje közeibe hozta a különböző állatokat, vagy egy-egy csodálatosan szép jártunk? vidék képét. Reggelig is elnéz­tem volna — mondták többen is sóhajtozva az előadás után Mi az mégis, ami keserű száj­ízt hagy maga után? Semmi esetre sem az a háromnegyed óra, amíg Afrikában jártunk, hanem mindaz, amíg odáig el­jutottunk! Még az első kistUm után megelégedéssel várt a kö­zönség, de a kővetkező „közle­kedés” után már egyre több türelmetlen hangot lehetett hal­lani. A következő után már kó­rusban mondták, hogy „no vég­re”, de még mindig nem lett vége. Kétségtelen, hogy tovább már talán nem is lehetett! vol­na csigázni a nézők érdeklődé­sét. Komolyan mondom, ez feléri egy szafári nehézségeivel! S — Kihívás Kinek a kihívása, ki ellen? Ahogy pereg a film, lassan vilá­gossá lesz, hogy Vitonak — Jósé Suareznek, a nagysikerű Főutca című film szereplőjének — az erőszakos, bátor, nyomorból fel­tört fiatalembernek a kihívása feketéző üzlettársa, Aiello ellen. Az üzlet az üzlet, az esküvői szertartást is alig tudja végig vár­ni, faképnél hagyja újdonsült fe­leségét, mert sürgős üzleti érde­ke így kívánja. Nem szabad a versenyben lemaradni egy ptiU- natra sem. Nem is maradna le, ha Aiello pisztolya véget nem vetne neki. A többszörösen díjat nyert olasz film kitűnő rendezé­sével, jó színészi alakításaival, mindvégig izgalmas cselekmé­nyével megérdemli az elismerést. A mondanivalójáról azonban már nem mondható el ugyanez, nem eléggé Világos, bár jószán­dékú: megútáltatni a nézőkké' Vito-ék aljas világát

Next

/
Thumbnails
Contents