Kelet-Magyarország, 1960. december (20. évfolyam, 284-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

ANGYAL SÁNDOR:

„RÓZSIKÁM!

Kívánom, neked, hogy levelem a legjobb egészségben találjon. Most, hogy már nekikezdtél ki- silabizálni olvashatatlanul csúnya betűimet, hadd mondjam meg neked a legelején: egészen reszket a kezem, ahogy írok. Mit csináljak Rózsikám? Már délután beleállt az idegesség, amikor a levélpapírt vettem a sarki dohányárudában. Estennét meg, amikor leültem az asztalhoz, hogy egy nagy sóhajtás után nekilássak az én bánatom kiöntésének, ezek a nyavalyás lakótársak elkezdtek csúfságolni. Csepp híja, hogy a tintásüveget a szeplős képühöz nem vágtam. Hát ezért kérem kicsi Rózsi, ne haragudj, hogy olyan sikerületlenek a betűim.

De igazában másmiért reszket az én ujjam, ahogy majd szét- roppantom a tollszárat, meg másmiért vizes máris a hátamon az ing. Hogy is kezdjem el...? Hiszen, ha otthon volnék, tinálatok a rendes szobában, és te ott ülnél velem szemben, a karosládán... ha megfoghatnám a kezedet, mind a kettőt a tenyerembe vehetném. azután meg hosszú ideig nézhetnék bele a szép szemedbe, akkor könnyebben tudnék megváltani mindent. Mértén most úgy ültem le az íráshoz, hogy kiterítem elibéd az egész lelkemet, bánatostul. Mióta a többiek befordultak a fal felé, itt van előttem a fényképed, tudod a copfos, és minduntalan csak nézlek, hogy közben még a tinta is rácseppen az asztalterítőre. Már el is határoztam, nem írok le mindent, amire gondolok, még talán rákezdenéd a sírást is, — de ilyenkor úgy érzem, még forróbb lesz a fejem, a szivem meg éppenhogy ki nem ugrik a helyéről.

MERT AZT KELL leírnom Rózsikám, hogy mégsem láthatjuk egymást karácsonykor. Ha most azt gondolod, hogy lány miatt maradok itt Pesten, hát én megmondom neked, hogy nincs igazad, mégha rá is gondolok, a szívem csavarodik bele. Már bánom is, hogy mégsem hallgattam el, ami a szívemet bántja. Tudod te

azt nagyon jól, kicsi Rózsi, hogy nekem csak egyvalaki van ezen a világon. Ha csak eszembe is jutsz, szeretnék kirohanni a gyár kapuján, futni az utcán, az országúton, lelkem szakadtáig, csakhogy meglássalak egy kicsit, csak egy szavadat halljam... Azt írtad legutóbb olyan jó lesz, ha már hamarosan otthon leszek, te még az állomásig is kijössz elém. De én nem mehetek haza Rózsi, nekem olyan nagy a vétkem, hogy ha le- szállnék a vonatról, ott az állomáson menten elsüllyednék szé- gyenletemben. Ne ijedezz a szavaim miatt, mert igazából nem is én vagyok az oka annak, ami történt.

TEGNAP ESTEFELÉ becsaltak a többiek a fényes körútra, hogy tátsam már én is a számat, ne csak állandóan a szálláson ücsörögjek szerencsétlenül. így mondták, hát jól eltalálták, mert én olyan nagyon szerencsétlen vagyok ebben a nagy zajban, hogy állandó szédülést érzek. Te talán még ki se bírnád ezt. Mondom, felkapaszkodtunk a villamosra, amelyik a körút felé rohanászik szüntelen, s alighogy ott voltunk a szemkápráztató utcán, még két villanyfaközt se mehettünk, mit gondolsz kivél találkoztam? Úgyse találod ki. A Szalai fiúval, a Pistával. Te tudod, hogy sose álltuk egymást, de most éppenséggel úgy éreztem, kést szúr a húsomba. Alighogy váltunk pár szót, egyszeriben csak azt mondja, gyere hékás, fizetek neked egy féldeci pálinkát. Azután még hozzátette: „Van itt pénz, nem úgy, mint szegény helyen." Tudtam, ezt azért mondja, hogy idegesítsen. A kocsmában, vagy ahogy itt mondják, a presz- szóban pedig egyenesen hencegni kezdett. Csak úgy félvállról köpködte a szavakat, hogy azt mondja: „Volt néhány ezer forintom, felgyüttem már venni egynéhány koszos öltönyt, olyan más- félezreset.” Gondoltam, szerencsétlen, eddig vasárnap is alig tudtál felöltözni, mit hencegsz. Ezt csak gondoltam, hiszen úgy beszélt a nyavalyás, hogy nem volt szünetje. Tudta mivel idegesíthet a legjobban, hát nem telt be a csoport dicséretével. Hogy

Ámor és a JuCbalcn

A hollandiai Aperdoomban 1949. májusában Diny Kommer- kamp, sok kis barátnőjével egyetemben olyan léggömböt kapott, amelyre rá volt festve a neve és a címe. A kislányok felengedték a léggömböket, amelyeket a légáramlás messze észak felé sodort.

A kis Diny Kommerkamp léggömbjét a svédországi Urshult város közelében egy jegyespár találta meg. Sture Hakanson és menyasszonya odaajándékozta a léggömböt Hakanson Kalle nevű kisöccsének. A két gyerek — a holland Diny és a svéd Kalle — rövidesen levelezni kezdtek és

Spórol az ESSZ

Az ENSZ meglehetősen „szűkös” anyagi helyzete miatt a főtitkár és a közgyűlés elnöke által rendezett évi bankettra csak korlátolt számban hívták meg a különböző delegációk tagjait. A banketten felszolgált menü is szerény keretek között maradt és a pincéreket utasították, hogy a pezsgőspoharakat csak félig töltsék meg;

1954-ben személyesen is megismerkedtek egymással. A napokban lesz az esküvőjük.

ott ilyen jó, meg ott olyan príma, látnám csak, mit keresett ő ez esztendőben. Végül meg nagyjókedvvel újságolta, hogy röhög rajtunk a falu, mármint azokon, akik elszöktünk a tépsz elől, de leginkább rajtam, mert azt tartják, hogy én voltam a főkolompos.

RÓZSIKÁM' Én akkor csepp híján neki nem mentem annak a kölyöknek. De felállt, faképnél hagyott, még azt sem kérdezte, mit üzenek anyáméknak, neked. Szólni se tudtam, csak intettem a fehérkabátos pincérnek, azt sem tudom már hányszor... Hát ez az Rózsi. Ez szorongatja nekem a torkomat tegnap óta. Engem röhög, rajtam mulat az egész falu? De én vagyok a hibás, te mond meg most, Rózsi? hiszen, te nagyon jól tudod, hogy apám akarta így, ő volt rajta, hogy városra jöjjek. Nekem azt mondta akkor, elég ha ő éhezik majd, én menjek, úr lehet belőlem. De hibás vagyok én, Rózsi, hogy akkor hittem az apámnak? Ki kell engem kacagni, amiért elbolondí- tottak? Hiszen akkor az egész falu azt hitte, hogy éhhalált hoz a téeszcsé. Ki hitte, hogy így alakul?

MEGÉRTED MOSTMÁR kicsi Rózsi? Majd a könny jön ki a szememből, ahogy ezt ideírom, én már azt sem tudom, mitévő legyek. Pedig a pénzemből én is vettem már ruhát, megspóroltam a vacsorán, mert itt nekem olyan drága az élet. De mit, kezdjek az új ruhával? Hiszen én azt akartam, hogy te láss meg először benne... Hát most menjek haza, kikacagtatni magamat ? Pedig mennyire szeretnélek már látni! Úgy vagyok itt, mint a fába szorult féreg. Én ezt nem bírom már sokáig, Rózsikám. Nem nekem találták ki ezeket az égig érő házakat, se a sok autót, lit nincsenek ismerősök, vadidegen mindenki.

Rózsikám! Csak egy mondatot, csak egy szót írj lé nekem, hogy hazug kutya ez a Szalai. Én már csak neked hiszek, mert csak te maradtál meg nekem ebben a szomorú helyzetemben. Tudatom azt is veled, hogy hétfőn már neked is megvettem az ajándékot, a karácsonyfa alá. Ugye Rózsi, van még remény, hogy magam is adhatom át? Vagy igazat szólt Szagai? írj, most azonnal, nem bánom, ha kockás lapra is.

FERI”

Ii;YEN LESZ

a Nyíregyházán épülő i*u „l -;:u ai-natároló. Jelenleg m. teljes ütemben halad a f;.I1 „ f;i :.i ása s minden remén., megvan arra, hogy a mintegy 140 miilió forintot igénylő létesítmény hamarosan Szabolcs javát szolgálja majd.

(Hammel felv.)

10

Ajándékcsomagok százait

készítették el a nyíregyházi nőtanács aktívái. A csomagok — melyekben édességeken kívül játékok Is szép számmal voltak — a gyermekotthon kis lakóinak karácsonyát teszik még örömtelibbé.

(Hammel felv.)

IGAZ MESE ^

Az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat a közelmúltban pályázatot hirdetett az általános iskolák felső osztályaiban erről a témáról. A legjobb írásokat szaloncukorral jutalmazta. Az alábbi Írás is a beérkezett legjobbak közül való.

Cokat hallottam a régi karácsonyokról. Nemrég meg- ^ kérdeztem egy öreg nénit a villamoson, hogy mondja el, milyen volt az ő gyermekkori karácsonya. A néni szívesen beszélt. Ügy beszélt a kedves ünnepről, mint egy szép emlékről, mégis könnyet csalt öreg, sokat látott szemeibe. Mert így kezdte a mesét:

— Bizony gyermekem, te el sem hiszed, vagy ha hiszed is, nem tudod elképzelni, milyen volt akkor a karácsony. Pedig ilyen volt anyádé, apádé, nagyanyád*é és minden z szegény gyermeké az én időmben. December 24-én este mindannyian vártuk, hogy mit hoz a karácsonyi angyal. Mindannyian, mert négyen voltunk testvérek. De az 'angyal csak nem jött. Akkor aztán sírni kezdtünk, édesanyám szeméből is kicsordult a könny, megcsókolt bennünket és elküldött aludni. Testvéreim már aludtak. Én csak a szememet hunytam be’ és hallgattam apám szavait:

„Szegény gyerekek, hogy várják az ajándékot, pedig nem sok az, amit kaphatnák. Be kell érnünk egy kis fenyőgallyal és papírban csomagolt kockacukorral.”

lakkor megállt a villamos. A néni leszállt. És most már t~i megtudom érteni, hogy mit adott nekünk a kedves, drága felszabadulás. Ekkor határoztam el, hogy soha többé nem fitymálok semmit, s nem megyek ki, ha szüleim mondani kezdik a „bezzeg az én gyermekkoromban”-!.

Más a mi karácsonyunk. Mindenki azt vehet a pénzéért, amit akar. Ha jönnek az ünnepek, születés, és névnap, jön karácsony, mi természetesnek találjuk, hogy kapunk valamit. Sőt, kérjük, vagy követeljük is.

A fa alatt a drága kisvasút, amit öcsi kívánt, a finom szövetruha, meg a könyvek, arait én kívántam. És a sok édesség, a repülő, mind-mind a kedves meglepetések! Ott ült a fenyő fénypompájában nagymama és a mi szemünk örömteli csillogása láttán az ő szívét is öröm tölti el.

És én boldog, nagyon boldog vagyok...

Moduna Lenke

II. számú ált, iskola VHI/C. oszt.

Megkaptam az ajándékot

Pontosabban az ajándékokot. Mert, ahogy az már szokás, tegnap este minden kedves atyámfia — álszent képpel hivatkozva szeretetre stb. — kiagyalt valamit, amivel „feledhetetlenné” tette számomra a viliát.

Els'nek az én drága nénikém lépett hozzám. Bazsalikom illatot árasztott és pityergett:

— Én vittelek himlő ellen másodszorra oltatni. Istenkém, olyan jámbor kis jószág voltál, s most kész férfi vagy. — Szepegte, s átnyújtott egy csomagot.

Én, az egykori jámbor kis jószág, most kész férfi kibontot- taiti, s a vadonatúj huzentrógert felakasztottam az egyik .snyőágra.

Ezután a bátyám következett. Kaján képpel vigyorogva húzott elő a nadrág- zsebéből egy kis gyanús dolgot. Valahogy pillanatok alatt

eszembe jutott, hogy

kölyökkoromban hányszor megetetett zöld barackkal. Most sem csalódtam benne. A kis csomagból egy négerbaba vicsorgott- rám a következő la- kónikus sorok kíséretében:

— Segítsen hozzá az ég! Minél hamarabb!

Szüleimtől két jé- geralsót, plusz jótanácsot kaptam, mely szerint alulról fázik fel legkönnyebben az ember. Nővérem — — kitől hajdan több pofont kaptam, mint jó anyámtól — következett. Ö világéletében sokat fáradozott, hogy embert faragjon belőlem. Nagyon vigyázott az erkölcseimre is. (Egész tízéves koromig. Akkor már gyorsabban futottam nála.) Hű maradt önmagához, egy könyvet ajándékozott. melynek címe ez volt: „Légy szerény és vigyázz magadra!”

Ekkor csöngetett a postás, kis express- csomaggal. Szívdobogva bontottam fel, mert a címzésen megismertem szívem hölgyének kézírását A csomagban komplett borotvakészlet volt, s a drága lélek is gazdagította az Irodalmat:

„Sok szeretettel küldöm, szeretném, ha használnád! — Cun- cimőkus."

Csak ennyi ajándékot kaptam. S, hogy mivel bosszultam meg?

Ugyan kérem! A nénikémnek ugyanúgy gügyögtem, mint jámbor kis jószág koromban. (Ettől persze idegesek lettünk, mert ismét elbőgte magát.) A bátyámat kedélyesen hátbave- regettem, ■ jelentőségteljesen pislogtam. Szüleimnek szépen megköszöntem a jé- geralsót. Nővérem előtt meakulpáztam, s álszent képeket csináltam. S végül frissen borotválva elmegyek Cuncimókusb''’ és elviszem a házba