Kelet-Magyarország, 1960. december (20. évfolyam, 284-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

«BALLAST LÁSZLÓ:

Heteknek tűnő napok óta gázoljuk, gyúrjuk csizmáinkkal a havat és számláljuk az elmaradt léiig rom városi, falut, annak a végtelennek tűnő országúinak két oldalán, melyet kézzel hányt hófal szegélyezett, mint a szeszélyes folyót a partja.

Megyünk, hömpölygünk, mint hirtelen áradt folyó, el-elakadva a hóförgetegben, mely még pokolibbá teszi, szomorú vándorlásunkat. Mert az idő is ellenünk volt Ha nem esett, fújt, ha nem fújt, esett, ha egyik sem volt, akkor meg olyan hideget hozott a hajnal, hogy a madár leesett a fáról. A fekete tollcsomónak tűnő magános varjak, szinte bevárták az embert és a néma, búbos pacsirtákkal együtt alig rebbentek fel előlünk.

A szél mindig északról fújt Estére mindig erősebben és zu- gaíta hajnalig, vagy másnap estig áz útjában lévő fiatal erdőt. A magános fákat földig hajtogatta, eltördelte a bokrok ágát, melyet a fagyóka amúgy is földig hajtott.

Az országút árkában felfordult szekerek, lecsúszott gépek, hadfelszerelések és döglött lovak sorakoztak bábeli rendetlenségben. A lovakon keselyűk helyett emberek lakmároztak, Tépték, citálták úgy, ahogy volt, szőröstől, bőröstől, melegen, vagy csukává fagyva. A gőzölgő, vagy fagyos húsdarabokat kenyérzsákukba tömték, vagy akinek semmije se volt, botra akasztotta és elvegyült vele az emberfolyamban.

Így sodródtunk mi is, huszonkettőn. Huszonketten, a kétszázhúszból, akiket nem is olyan régen fényeskerekű, virágos vonat repített ez ismeretlen tájra.

A napokat már régen nem számláltuk. Egymástól sem kérdeztek^ melyik volt kedd, szerda, vagy * napok napja, az ünnep, a vasárnap. Mert ünnepünk akkor veit, ha nem temettünk. Ha nem fogyatkoztak a kedves, ismerős arcok, akiknek sokszor a vég- t sztességet se tudtuk megadni a nagy sietségtől Sokan az úton, vagy útfélen maradtak, vagy elkapartuk őket egy korhos mélyén, árokban, hogy majd a tavasz föld helyett legalább zöldet borítson rájuk.

Mert a háláihoz itt nem kellett pergőtűz. Sem akna, vagy hom- baázilánk! Elég volt az, ha szegény vándor pusztán pihenni akart. Ha elhúzódott valami szélenyhébe, szalma mellé, magános házhoz, ahol egykettőre elnyomta az álom. Egy óra múlva halott volt szegény. Csukának, jégnek fagyott. Szájaszéle magkékült, megszederjesedett, s talán még az égi kihallgatáson sem tudta kinyitni, hogy elmondja, hogy a világ melyik részéről vonult be.

Ünnep volt még, ha jól lakhattunk. Mohón, kapkodva, félállati módra, és megmelegíthet- tük fáradt, tagjainkat valamelyik ház meleg kemencéjén.

Egy alkalommal azonban még fedél sem jutott a fejünk félé. Akárhová mentünk. akárhová nyitottunk be, tele volt a ház zsúfolásig.

■tv Csak annyi helyet. hogy megállhassunk, vagy leülhessünk — fogtuk rimánkedásra a dolgot,

— Mi is ülünk, mi is állunk, hangzott a válasz és ha megnéztük Valóban igazuk volt. Csakúgy nyüzsgött az ember a kis házakban. Felkapaszkodva a kemencékre, ágyakra, még az asztalokra is.

Egy helyen mégis tágas szobába léptünk. Két ember volt benne csupán, kényelmesen, egying- re vetkőzve. Melegség, pára, ételszag csapott meg bennünket. Szinte nagyot nyeltünk a szokatlan levegőnk»] és mondtuk, hogy kvártélyt keresünk,

— Los, los — hangzott a következő pillanatban a jól ismert ordítás és pisztollyal mutatták meg a kivezető utat! — Németek — szorult ökölbe a kezünk és káromkodva húztuk be magunk után az ajtót.

Kosnorabbak es szomorúbbak lettünk e pillanat, alatt, mint a felibünk boruló esti éj. Pedig azon már látszott a vihar jele, mart egymásután dugta el soványfényű csillagait.

Szekereinkhez mentünk, melynek rüdja mellett lehorgasztoti fejjel álltak kísérőink sorstársaink, szegény lovaink. Fejüket egymáshoz dugták, mintha azon tanakodnának: hogy mi lesz velük, Velük és velünk? A vastag lótakaró pokróc deres volt rajtuk ée nehezen váltogatták fired* lábaikat-Levés szóval, sokáig tanakodtunk. Menjünk, vágj’ maradjunk! Ha megyünk, nem biztos, hogy kibírjuk a távol felevő faluig mert már a múlt éjjel sem pihentünk eleget. Ha maradunk, vajon megérjük-e a reggelt!

Se tiszt, se altiszt nem volt velünk. Krumplivirágosok is ketten voltunk, akiknek nem sok haditudomány lötyögött a kenyér- zsákukban. A térképen azonban, amit az úton szereztünk, valahogy el tudtunk igazodni. És ez a sűrített tudomány azt mutatta, hogy balra ettől a falutól nem messze valami kis település van. Kolhozfalu, vagy ilyesféle, ami mindje kiesik a forgalomból.

Megkérdeztük egy öreg asszonytól, hogy valóban így van-e és amikor megerősítette, elhatároztuk, hogy oda megyünk. Lesz. ahogy lesz, — tettünk fel az ismeretlen lapra mindent.

Az út, amelyikre rátértünk a falu szélén majdnem járatlan volt. Egy-két félig betemetett szánnyom jelezte, hogy erre is járnak emberek, de ez nem lan- kasztotta szándékunkat. A lovak eleinte elég jól bírták. Csak 100, vagy 50 méterenként állottak meg szusszantani. De egy félóra múlva minden tíz lépésnél.

Hiába biztatta őket Nagy András komám, hogy r»a még egy cseppet, na még egy kicsit, na még, mindjárt ott leszünk. Mintha otthon lenne, a tengeri földön és ott biztatná az inuk szakadtáig húzó párákat, hogy mindjárt itt a dűlő. vagy az otthon, a meleg ól.

Az orruk öklömnyire _ tágult szegényeknek. Az inuk remegett és a szőrük hegyére finom dérharmat rakódott. Szürkék, fehérek, fakók lettek, szekerestől szerszámostól együtt. Eleinte vigasztaltuk magunkat, hogy nem sokáig tart. de egv óra múlva úgy megbántuk tettünket, rrvnt a példabeli kutya, amelyik kilencet íiadzott. Közben régen besötétedett. Feltámadt a szél. ami hordta, kavarta a havat, és zúgatta az út mellett lévő fiatal erdőt.

Hiába volt puska a kezünkben, a félelem lett úrrá rajtunk. Néztünk, füleltünk ez éjszakéban. Nekem az Ardai András bátyám elbeszélései jutottak eszembe. A fákat reoesrtő fagv- ról. farkasokról, melyek megtámadták az embert és csak any- nyit hagytak belőlük, ami a csizrraszárban vett. Azt temették el nagy pompával, Boc’ó Samu még, verset is írt a teafájára.

Az út egyszerre csak elkanyarodott az erdőtől. Eltért és azt vettük észre, hogy völgynek megyünk. A váratlan ford let fel- viúanyczott bennünke' és lovaink is jobban neki lendültek. Gyerünk, menjünk. ’ használjuk ki az alkalmat, A völgy fenekén azonban minden reményünk szertefoszlott Egy nagy lapos hófúvásba futottunk, mely egészen betemette a völgyet. A lovaink hasig, a szekerek az aly- deszkáig állottak a hóban. Mikor jól - körülnéztünk, azt láttuk, hogy innen nem tudunk menni ne hova.

A szél, az erdő zúgása elnyelte a puskák závárjainak csatianásat amint átvizsgáltuk benne a töltényeket, majd előre tartva, elindultunk. Elöl Jankó a saját nyomán, me’lecie én, egy fiiss csapáson és hátrább még ketten. Idegszaggató percek következtek. Még a hó roppanására is összerezzentünk. ha nagyobbat roppant a csizmáink alatt, ha jobban fütyült a szél.

Egy negyedóra múlva már a falucska utcáján tapogattuk a vesszőből font kerítéseket. Mellettük el volt hányva a hó, járdaszerűen, mint mifelénk télen és így könnyű volt megtalálni az udvarra nyíló kis ajtót. Har- madmagammal egy nagyobb formájú házat választottam, melynek az utcára néző részén három ablak volt. Bezörgettünk.

Ijedt, öreges női hang kérdezte

lém bizalmatlanul Felfrissültem ée amikor mindent lehánytam magamról, az ágyban kuporgó felé köszöntem.

Nem szólott, de úgy vettem ki, megbiccentette a fejét és amint az asztalhoz ültem, kíváncsian követte minden mozdulatomat. Bajtársaim szintén lecihelődtek és a kemencéhez húzódtak melegedni. A beszédből hamar kifogytunk és hogy jobban menjen az idő, előszedtük csomagjainkat. Volt, aki evett, én meg előkapartam parányi ládám mélyéről az otthonról hozott pár rongyos könyvet Találomra kezembe vettem egyet és olvasni kezdtem. Az Alföldről, annak parasztságáról, tehát magunkról szólt.

Amikor eljött az idő, váltani pontosan mentünk.

Kint most már valósággal dühöngött az idő. Hordta a havat, tépte a házak tetejét és mire mi kerültünk leváltásra, valósággal beestünk a szállásunk ajtajan. Azt gondoltam, alusznak a házbeliek mit sem törődve velünk, a vihrrral, az egész világgal.

De nemcsak, hogy ébren voltak, harem a rézgombos ágy üresen állt. Tulajdonosa éppen a kemencéből húzott kifelé valamit, ahol még izzott a parázs, ami teljesen megvilágította az orcáját.

Egyszerre egyenesedtünk ki és mind a kettőnknek csodálkozás látszott az arcán. Soha nem látott szemek, soha nem látott tekintetek egymással szemben. A vastag gyapjú ruhában is csinosnak látszó lány állott előttem. Termete magas, lábán szürke

meg, hogy kik vagyunk. Majd

gyufa sercent és jól hallottuk, hogy kattant a zár. Ahogy beléptünk, az asztalon pislogó hadimécses égett. Sárgás világánál eleinte alig láttunk széjjel. A nénike, mert biztos ő volt. aki ajtót nyitott — riadtan nézett le ránk a kemence tetejéről. Nézhetett, hisz csupa jég, csupa dér, csupa szánalom voltunk.

— Drásztutye — köszöntünk nyelvükön egy kis szamosháti táj- szólással, amit nem tudunk- megtagadni a világ másik felén sem. Aztán kézzel-lábbal magyaráztuk, hogy kik vagyunk, merről jöttünk, mert láttuk rajtok, hogy ilyen szőrű emberekkel még nem találkoztak.

Ahogy a szemünk szokott a világossághoz, úgy néztünk jobbén széjjel a házban.

A szoba a fából épült házak belső szobája volt. A mennyezete vastag gerenda és deszka volt. Közepe táján az ajtótol jobbra az elmaradhatatlan kemence, s a kemence előtt asz'al, ami le volt valamilyen abrosszal terítve. A keleti sarokban nem volt ikon. Éttérben a másik sarokban egy fe- hírrámájú rézgombos vaságy húzódott meg a félhomályban. Kétszer is odanéztem. hogy nem csal-e a s^mem: ■ De ' nem csalt, mert az Aliig felhúzott takaró alatt kuporgott valaki. Méghozzá ez is nő, — állapítottam meg, a kissé bo’-zas, gesztenyeszínű .hajkoronáról. Ahogy kíváncsiskod- tam, az arcát még jobban eltakarta, csak a szeme csillogott feszínű posztócsizma és * haja

olyan szépen koszorúba fonva, hogy nem állottam meg csodálkozás nélkül. Mintha csak otthon lennénk, nyillallott belém!

Zavaromban újra köszöntem, amit most már nemcsak fejbólin- tással, hanem szóval is fogadott. Zdrásztutye! — mondta kétszer is egymás után és úgy bólintott hozzá,- mint aki érti azt is, amit nem tudok kimondani.

A felső ruháim levetése után, amikor hátrasimított hajjal még nagyobb zavarral küzdve álltam a szoba közepén, kedvesen felém fordult és hellyel kínált meg.

— Pozsáluszta — mutatott az asz'al melletti székre és mire jól széjjel néztem, az asztal közepén egy hatalmas cseréptál kolompér gőzölgött. A kolompáron meg rajta volt egy jókora savanyú ugorka.

Egyek — mondotta olyan kedvességgel. amit nem felejtek el. Valami összeszorította a nyeldek- lőmet, a belső részemet, valami, ami még az ingereknek se engedelmeskedett.

Mert mindnyájunkkal azt tanították, hogy ezek ellenségeink. Ezeket még kell semmisíteni, ezeket meg kell ölni, mert ezek minden emberi érzelemből kivetkőzött fenevadak.

Lehet, hogy észrevette vívódásomat, mert az ő arcát is megváltoztatta valami, és a szeme szomorú lett. Fejét oldalra fordította és pillanatokig a távolba

nézett. Egyek, bíztatott kis váltatva és hogy végleg eloszlassa bizalmatlanságomat, kivett egyet a gőzölgő kolompér közüL

Életemnek legemlékezetesebb vacsorája volt ez. Ez a sovány* egyszerű vacsora, melyet az emberi jóság adatott számomra.

Vacsora után a fiúk szalmát hoztak be és leterítették a szoba közepére. A kemencéhez közel tettük a csizmát, ruhát, hadd száradjon valamit.

A leány #ddig az edényt rakta el és amikor látta, hogy én Is lefejtem magamról a zu bony t, lehúzom a csizmát, újra felém fordult.

— Pozsáluszta — mondta még- egyszer és a megvetett ágyára mutatott. Arra a rézgombos ágyra, amely a sarokban állt. Félig felhajtotta takaróját és szemmel újra bíztatott.

Mozdulatait elébb félre értettem, vérem az arcomba szökött, és akármilyen fáradt voltam, megbizsergette tagjaimat. De hamar eloszlatta félreértésemet, mert amire elhatároztam volna magam, már a kemence tetején volt és az anyóka mellől, aki szintén nem aludt, bíztatólag nézett le rám.

Egy darabig még tétováztam, hogy elfogadjam-e a nagylelkű szívességet, de aztán szépen belefeküdtem az ágyba. És amikor a fejem a párnára tettem, magamra húzva a takarót, úgy éreztem, hogy nem ezen a világon vagyok. Ä teste melege, amit őrzött az ágy, ott volt az enyémben* hajának illata az orromban, ami elhódította volna a szent lelket is...

A szoba világos volt, amikor felébredtem. Az ablakon szűrődött be a fény és benn olyan csend volt, mint a kriptában. Ugrani akartam, mert hirtelen eszembe jutott, hogy váltani kell* a fiúk kint vannak!

De fejem visszahanyatlott a párnára, kezem, derekam nem engedelmeskedett az akaratnak* mint amit lekötöttek, vagy fognak valahonnan. Szemem lehunytam, hogy hátha csak álmodom* hátha csak az álomtündér kötekedik velem. De nem. Nem bírtam mozgatni tagjaimat. A szemhéjamon keresztül azután láttam, hogy valaki fölém hajol és megigazítja fejem alatt a párnát. Éreztem a kéz melegét és lényének közelségét. Felnéztem.

— Pszt, — mutatott szájára az ujjával a lány és elmosolyodott. Most már még szebbnek, még tökéletesebbnek láttam. A nappal világossága nem takart el lényéből semmit.

De a fiúk, nekem menni kell — mondtam erőlkö3ve és mindenáron fel akartam kelni.

Int, hogy maradjak nyugodtan, a fiúk kint vannak, vágják a fát. Ha, — hallgassam csak: Nyicsevo, — nincsen semmi baj — mcr.dotta tovább; Meg aztán ma práznyik van, práznyik és az ágy fejénél levő fenyőfagallyra mutatott. Aztán elmondta, hogy kicsoda. Hogy tanítónő ebben a kis faluban, nézzem meg, ott van a képe a falon. És, hogy nagyon, de nagyon szereti a gyerekeket. Hát én ki vagyok? — kérdezte és ünnep van-e ma mi felénk? Mert, ha igen, akkor biztosan énrám is gondol valaki.

Sokáig néztem az egyszerű fenyőgallyat, amelyen a legnagyobb dísz egy kék selyemszalag volt. Olyan, amit a kislányok hajába szoktak tenni, vagy a finom ajándékcsomagokra. Néztem és tűnődtem sorsomon, a karácsonyon, az ünnepen, ami számomra sokszor nem volt már ünnep.

Mikor aztán nem bírtam tovább, kezem kinyúlt a takaró alól, és tétován a kezét kerestem. Mikor a kezemben éreztem, lázban égő arcomhoz vontam, amin egy keserű könnycsepp gördült végig. Egy könnycsepp, amit akkor ejtettem utoljára, amikor tízéves koromban rettenetesen megvert az anyám, mert nem akartam iskolába menni.

11