Kelet-Magyarország, 1960. október (20. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-09 / 239. szám
MESTER ATTILA: Eredményes volt a medrei irodalmi pályázat Késedelem után bár, — melynek oka éppen a gondos mérlegelés volt — eldöntötték a megyei irodalmi pályázat eredményét. A bírálatot neves tóvárosi szakértők, a magyar irodalom elismert képviselői hozták meg. A pályázat eredményét a pályázathirdető bizottság ennek alapján fogadta el. Az irodalmi pályázat, melyet hazánk 15. szabad esztendejének tiszteletére hirdettek meg, eredményes volt. Több olyan irodalmi művet küldtek be, amelyek irodalmi értéke kétségtelen, s kiadásra érett. A pályamunkák között a versek állagától várt volna többet a bizottság, bár itt is két igen figyelemre méltó pályázat futott be. A beküldött munkák általában mai életünkkel, eredményeinkkel és harcainkkal foglalkoznak. A sikerületlen munkák zöme is dicséretet érdemel jó témaválasztásáért. A pályázat eredménye a következő: Az elbeszélések között első díjat nyert Soltész István elbeszéléskötete, amelynek címe: Parasztok és agitátorok. A regények között első dijat nyert Sipkay Barna: Parasztkölyök című regénye. Második díjat Angyal Sándor: Apám feltámadása című regénye nyert. A versek között első dijat nyert Mester Attila verseskötete: Március címmel. Harmadik díjat: Arany méhek című kötetével Huszár István. Több díjat a bizottság nem adott ki, de néhány művet még pénzjutalomban részesített. Samu András és Péter László, nyertek pénzju- j talmat novelláikért. Az alábbiakban részleteket, szemelvényeket közlünk a pályadíjnyertes munkákból. Rahmaninov: PrelücD A hangok lágyan ringanak köröttem, Ha közbeszólnék, tán eltörne most, S csörögve hullna, mint üvegszilánk, Száz darabra, a százhangú futam. Két félütem, Rét csendje ringat, Egy friss futam, A szénaillat. Egy dallamív, Az égig ér. Mint nyírfa lombos, És fehér. Angyal Sándor: A CIPŐ’ ’ Tört ritmusán, Mint tűz lobog, A csend, a szótlan pásztorok. Bujkálva cseng, Szeleknek mása, Lányok kacaja, Ringatása. Felgyűl, pereg, Mint gondolat, Szövődik, tágul És dagad. Űtjét nem állja fal, szabott határ. Egy pillanat, S kitárul mint a felhők A tágas ég alatt. *) Első díjat nyert verseskötetéböl Romániában több Külföldi író könyvét adják ki, mint az Egyesült Államokban ^ a, mondd hat, kell a cipő, vagy nem...? Ezt megint rámkérdezte az apám, mert a többiek veszekedve ordibáltak, hogy mit hozzanak nekik Pestről, csak én hallgattam. Egyébként is hallgatás természetű voltam, félrehúzódó, és nagyanyám sokszor elsírta magát, hogy ütődött vagyok, hülye pulya, — de most úgy megzavart az apámék suttogása, a sárga cipő említése, hogy gondolatomban sem volt kérni valamit. Amikor pedig nagyanyám szakította félbe a készülődést; az úton vigyázzanak, nehogy leesenek a vonat tetejéről, mert annyi az utas, hogy másutt úgyse lesz helyük — kiáltani akartam, hogy ne menjenek sehova. Jó nekem ez a lyukas cipő, meg inkább fürödni se megyek többet a telepre...! li a jnalban indultak el. Ahogy kikerültünk a dunna alól, az ő ágyuk már be volt vetve. Elvitte a vonat apámat, anyámat. Nagyanyámmal maradtunk, mind az öten. Reggel elhangzott a parancs, hogy nekünk azt kell mondani a szomszédoknak, anyámék a rokonokhoz mentek Pestre, mert a háború előtt látták csak őket... De én tudtam, hogy .nagymama hazudik, hiszen sódart vittek apámék... Azért egyre nehezebben aludtam el. Napról napra. Egyszer azt álmodtam, hogy már jönnek haza, és a vonat tetején megcsúszott anyám és csepp híja, hogy a kerekek közé nem esett. Felriadtam és nem mertem lehunyni a szememet egész éjszaka. Féltem, hogy tényleg leesik az anyám... Hiába bőgtünk nagyanyánknak, mondja meg, mikor jönnek már, — egy szó nem sok, annyit nem mondott. Csak azt, hogy ha felkelünk. Mindig, ha felkelünk. Mégis elárulta magát. * A rántottkrumplilevessel. Olyan krumplilevest ez egész Kenderföldön senki sem tudott főzni, mint az én nagymamám! Amikor vasárnap összevesztek vele anyámék, és külön főzött magának, ebédre tele ettük magunkat az ő főztjéből. Hátha még disznókörme, is volt a levesben! Most volt, és nagyanyánk azzal főzött. Mondtam a bátyámnak, itt a nyakam, a rántottlevest apáméknak főzi, mire hazajönnek. Egészen a hídig kiszaladtunk a hetes vonat elé. A villany alatt álltunk meg, ketten a bátyámmal, lesni, hogy kik jönnek. Jöttek. Elől az apám, két hóna alatt teli zsákokkal, utána anyám, keszkenőbe kötött csomaggal. Elibük futottunk, csókolni, örüldözni. Csak apám lett pillára ideges, hogy az anyátok szentségit, megfagytok így kisujjasban, nyomás előttem hazafelé, majd otthon számolunk. Mondhatott bármit, nem ijedtünk meg, hiszen tudtuk, hogy úgyse ver meg bennünket. A töltésen, ahol kijárt út vezetett mifelénk, csípős szél csapódot az arcunkba, a kabátunk alá. — Hápcii.../ Nem tudtam visszatartani a tüsszentést, pedig tudtam, hogy apám megin összeszid. Mégis örültem, mert eszembe jutott, hogy ha az ember mond, vagy gondol valamit, és arra rátüsz- szent, az úgy is van. A cipőre gondoltam...' Végre hazaértünk. Én már útközben megcsókoltam apámé- kat, most nem kellett még egyszer. Félresomfordáltam, a zsákokhoz... Tapogatni kezdtem... Biztosan szvetter... Szögletes. Ezt nem tudom mi lehet... De ez itt a szélén...! Istenem, tényleg cipő...? Nem mertem kibontani a zsákot. Meg nem is tudtam volna, hiszen úgy begörcsölte azt apám, hogy tízen se bírtunk volna vele. De apámék csak beszéltek, beszéltek, eszükben sem volt zsákot bontani. Gondoltam, felborítom, ha kapok is egy pofont, megéri mert akkor biztosan hamar megláthatom a sárga cipőt.%. Még vacsora előtt elérkezett a nagy pillanat. Mi a fogunkat szívtuk, jujjgattunk, meg kuncogtunk, ahogy apám lerántotta a vastag madzagot a zsák szájáról. Megállt, Kacagott. — Hát lássuk akkor... Használt, meg új holmik bújtak elő a zsákból, a padlótlan földre, halomba. De a sárga cipő sehol... Már mindjárt odaér... Jajj! Most! Egy valódi sárga, ringlizett cipő került elő. Odafutottam, felkapni, megnézni, simogatni, mondani neki, hogy jössz velem kádíürdőzni, meg azt, hogy nem baj az a kis folt az oldaladon, meglátod én majd zsírral kene- getlek, a spór alá teszlek, éjszakára, melegedni... A többiek félrelöktek, hogy menjek már a2zal a cipővel, mit tatom a számat, nekem már úgyse lesz a zsákban semmi. A sarokba húzódtam, kibontani a lábomon a fűzőt, felhúzni a sárgát. Büdös, meg lucskos volt a kitaposott harisnya a lábamon a befolyt víztől, hát azt is lerántottam és úgy, mezítelen lábbal léptem a pesti cipőbe... Mintha csak nekem szabták volna! A bélése I meg olyan puha volt, akár az ágyon a dunna. Nagy ricsaj volt a szobában, vagyishát a felső házban, mert mifelénk akkor még szégyelték azt mondani az emberek, hogy szoba — de én mar nem láttám, nem hallottam semmit, csak a kád járt a fejemben, meghogy ezután nem lesznek ólomlábaim... Csend lett. 1M ár majdnem elfogyott az egész zsák, csak az alján csomósodott valami. Apám végigmért bennünket, hogy fogjuk már be végre a szánkat, mert akkor nem veszi ki a meglepetést. A légzésünk is elállt, úgy lestük. Hosszú kezével belenyúlt a zsákba, még egyszer végignézett rajtunk, aztán hirtelen akarta rántani, és...' ...■ A harmonika csatja kibomlott, s ahogy kezével a billentyűket szorította, már a zsákban megszólalt. Kihúzta, az asztalra állította: — Szebben szól ez, mint a sovány liba... — Így mondta, merthogy egy libáért hozta cserébe. Egy valódi tangóharmonika volt, a Teleki-térről. Sem az asszony, sem a férfi nem aludt egész éjszaka. Vica néni hallotta, ahogy az embere hánykolódott, forgolódott, szuszogott, nyöszörgött a dikón, de nem nyílt meg beszédre a szája. Pedig háromszor is megkérdezte, mi baja. Reggel, ahogy bevillantak az első sugarak az ablakon és kinn már szürkülni, derengeni kezdett az ég kárpitjának alsó drapériája, Gábor bácsi felkelt, felöltötte az ujjasát, megigazította a kucsmáját és kilépett a gomolygó ködös reggelbe. A szerszámos ólba ment, elővette a szélesfokú fejszét, amit már isten tudja mikor használt. Megvizsgálta a, rozsdafoltos élét, azután letette. Visszaballagott a konyhába, . kivitt egy csupor vizát, beleöntötte a kö- szörükő teknőjébe. De egyedül nem boldogult. Az asszony éppen , utánajött megnézni, hogy mit művel a férje. Az öreg paraszt ott tartotta segíteni, hajtatta vele a követ, ő pedig igazgatta a baltát, hogy élesedjen. Ném volt hajlandó beszélni, hogy mire kell a balta, pedig Vica néni egyre fagatta. Akkor mondta meg, amikor készen lettek, az öreg vállára vette a szerszámot és kilépett az utcá- ia. A kapuban megállt és egészen csendben, minden indulat es szenvedély nélkül szólt vissza az asszonynak. — Az erdőbe megyek, most még az enyém. Kivágom a legszebb fát tejiának. Az asz- szony nekidült a kiskapunak, Romániában- már 1955-ben 656 könyvforditással közvetlenül az Egyesült Államok és Anglia mögé sorakozott fel, de 1956-ban 1.114 fordítással túlszárnyalta ezeket az országokat. A kiadók nagy számban jelentetik meg román nyelven az ázsiai és afrikai írók műveit. A lefordított művek között szerepelnek Li Taj-pe, Kuo Mo-zso, Rabindranath Tagore, Nazim Hikmet és más írók könyvei. A modern m'ugati irodalomból készült fordítások megismertetik a mintha megszédült volna, aztán Gábor bácsi nem ment ki a dülőútig, hanem a legközelebbi mesgyén indult el az erdő felé, sietve, mintha alig lenne már ideje. Az asszonya sokáig nézte, ahogy öregesen, nehezen bukdácsol a gazos, lucskos, sáros mesgyén, billegett a vállán a fejsze, csak a friss éle csillant, ahogy ráesett a fény. Nemsokára feltűnt a kis erdő fáinak távoli körvonala, a kora reggeli világosságban lilás-szürkés színnel rajzolódott rá a fényesedő égaljára. Ettől kezdve még szaporábban lépdelt Gábor bácsi s így hamar közeljött az erdő. Inkább ligetecske volt ez, mint erdő, mert valóban apróka volt. A szélén kopasz, csupasz fiatal akácok vékony, hosszú törzsei sorakoztak egymás mellett, mint megszáradt, megbámult ".praforgókórók, beljebb valamivel testesebb fák nőttek. Az erdőszéli bokrok között fehértörzsű, kedves nyírfácska világosodott, mögötte sötétszürke volt az erdő. Gábor bácsi megállt, letette maga elé a fejszét és kifújta magát, pihente a sietséget. De a szeme nyugtalanul, izgatottan járt körbe-körbe, fáról-fára, nézte az erdőt. A saját erdejét. Úgyszólván minden ,fát külön ismert. Az egyetlen idősebb, vasta- gabbtörzsű akác, a mesgyefa arról volt nevezetes, hogy annak az árnyékában szokott früs- tököíni és ebédelni, ha itt járt román olvasókkal Aragon, Anouilh, Hemingway, Steinbeck és Faulkner műveit. Lefordították George Hanna, Ilian Beirani, Mohamed Dib és Szabáhatin Ali mai ázsiai és afrikai írók legjobb munkáit. Rövidesen megjelennek a román könyvkereskedésekben Szemban Uszman szenegáli és Malek Haddad algériai író könyvei román fordításban. 1949 óta Romániában 9.400 külföldi művet fordítottak le, ezeknek összes példányszáma meghaladja -a 123 milliót. dolgozni, a fehér nyírfát úgy szerette, mir.tha menny asszonylánya lett volna, szíve-lelke gyönyörködött, amint elnézegette s a többi fán meg szinte minden tavasszal megszámolta, hány ággal hajtott többet, mint tavaly. Melyiket vágja ki? A nyírfához nyúljon? Azt sajnálta. Beljebb . lépett a sorok közé és sorra mustrálta az akácokat. Zsengének, fiatalnak találta őket; miféle fejfa lenne belőlük? Inkább csak káró. Visszafordult és akár akarta, akár nem, szembe kellett néznie az öreg akáccal, amelyik ott vigyázta gyűrött, barna, nedves ruhájában az erdőt a mesgye szélén, mint valami őrtálló katona. Hát őt vágja ki? A paraszt lesütötte a szemét, nem mert a fára nézni, de aztán mégis rátekintett. És úgy látta, mintha száraz, meredt karjaival hívogatta, biztatta volna: vágd csak a fejszét öreg barátom, én adtam árnyékot neked, ha pihentél, én legyek az örök nyugalmad fája is! Gábor bácsi felkapta a fejszét, nagy, elhatározott léptekkel odalépett a fához és odasuhintott. A £a törzse nedves volt, nem pattant először forgács, a balta belemélyedt az akác húsába. Az első csapást követte a többi, lihegve, szuszogva dolgozott Gábor bácsi, nekikeseredve suhin- gatta a fejszét. — Úgysem lesz már szükségem arra, hogy alattad üljek, többé nem telepszek le az ár*) Második dijat nyert regényéből. I saaoaaaaaeae»—»i Soltész István : A fejfa 6
