Kelet-Magyarország, 1960. október (20. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-09 / 239. szám

— Hé! Te! — jött vissza Kántor doktor fürge, apró léptekkel, szabad kezével erősen mutogatva. Sápadt, nagy arca csupa ragyogás.

— Te kujon, most jut eszembe! Egyszer alaposan becsaptál, a macska karmolássza meg a képedet!

Nagy szuszogva lekoppantotta a demizsont

az asztalra. Kántorné azonnal felsikkantott:

— Veszi le onnan, Dezső, van esze, a tiszta abroszom! Tönkretette, csupa sár az alja!

A doktor lerángatta a földre az üveget, egyébként semmi jelét nem adta, hogy felfigyelt az asszony szavaira. Kaszonyi Palira nevetett, s rávilágította aranykeretes szemüvegét.

A fiatal tanító élénken várta, miként folytatja az öreg.

— Behozott az anyád, hogy fáj a hasad. Ekkorka parasztkölyök voltál, a keservedet, nem nagyobb, mint egy kiköpött cseresznyemag. De a hangod, uramisten, egy egész iskola! Tapogattalak, de te ordítottál, megharaptad a kezemet Ügy fogtad a hasad, mondom, befele, az irgalmadat, a kórházba, vakbélgyulladás, operálni!

Kaszonyi Pali most már tudta, hogy nem róla szól az anekdota. Tiltakozott. A doktor eleinte meg sem hallotta ellenkezését, s nagy derűvel befejezte:

— A kórházban két kanál ricinust adtak, aztán kirúgtak, megvolt a véleményük a falusi kollegáról, az istenfáját!

— Nem én voltam, — rázta nevetve fejét a tanító. — Nekem egyszer volt csak komolyabb bajom, ma sem tudom, hogy mi.

— Nem le voltál? — nyúlt meg a doktor arca. — Pedig lehettél volna te is. Egyik kölyök olyan, mint a másik. — Ez tetszett neki, megismételte.

— Nem. nem olyan! — ellenkezett Nagy Kálmán, s rossz szokása szerint fogával tépdeste bajuszát.. — Ahány ember, annyi fajta.

— No, — kacagott fel a doktor, — te is jól érted. — Nem fajta, hanem féle! A tudomány szerint...

— Ugyan, Dezső, hagyja már a maga isteni tudását — Kántorné őszinte megvetéssel intett.

— Három szót tud rendesen beszélni, s azonnal a tudománynál ragad meg, mint a legyek a mézes papíron.

— Tudomány? — sóhajtott gúnyosan az orvos. — Én itt vagyok, — ütött az asztalra, azután a felhőkre mutatott: — a tudomány pedig ott. Már nem az égben, hanem olyan magasan.'

Kaszonyi Pali megdöbbent. E pár szavas szőesatából többet tudott meg, mint amennyit eddig hallott Kántorékról. Hirtelen megszerette a tehetetlen öreg embert, s félni kezdett a

fonnyadt, közönyösen mosolygó asszonytól. Megérezte, hogy annak ebben a közönyében van legerősebb fegyvere.

Később néhány szó ragadt meg az agyában, amiket a legidősebb Kántor lány mondott gúnyos, fáradt hangon.

... mi hozzuk meg az áldozatot apánkért, mert. ö egyszer önfejűén összeveszett a polgármesterrel,

— Mit ficseregsz te? — fordult oda az öreg falusi doktor, s levette szemüvegét, hogy megtörölje. — Miféle áldozatot hoztok?

Eszter lázas, beteg szemét a gesztenyefa lombjaira fordította.

— Tudod te, apus.

Az orvos egy pillanatra elvesztette kedélyes önuralmát. Száraz keserű hangon kiáltott a lányára.

— Jobb lenne, ha méltózlaitnál végre szanatóriumba vonulni, hagynátok abba az anyáddal a hülyeségeiteket!

Eszter arca eltorzult a dühtől. Hirtelen felugrott, s besietett a házba. Az ajtót is becsapta maga után.

Jegenyés kínosan pislogott. A két nő döbbenten nézett a lány után. Az öreg némán tö- rölgette szemüvegét, csak Nagy Kálmán kiáltott fel vidáman:

— Esztike szentem! Dürgesse meg már a harapnivalót, mert megeszem a poharamat!

Kaszonyi Pali még zúgó vérrel, de lehűlt gondolatbkkal meredt Kántorra. Ez lenne a sokat tisztelt öreg orvos? Hogy irigyelte szép házáért, a gazdag mulatságokért, biztos kenyeréért, S most fél óra alatt kiderült, hogy egész élete csalódás, keserűség.

Az öreg visszaigazgatta szemüvegét, körülnézett, s váratlanul felkacagott.

— Addig igyunk, amíg a házi sárkányok bent vannak a barlangban!

S ettől fogva nyoma sem volt rajta az előbbi keserűségnek.

— Csodálom, hogy még itthon van, Dezső — jött később Kántorné egy hatalmas tálcával, nyomában a középső lánya, tányérokkal megrakodva.

—Hordáskor nem ér rá a paraszt beteg lenni — tréfált az orvos. — Mit kaphatok, mama? Éhes vagyok, mint a farkas.

— Ebből rád ismerek, hogy éhes vagy.

Az asszony rosszindulata oly nyilvánvaló volt, hogy megakasztotta a társalgást. De a lányka fejét az apja karjához dörzsölte:

— Majd én etetlek, apus.

Kaszonyi Pali megértette: ez az erő és ez a vigasz: — ez a lány. Meri épp olyan jó, éppolyan nyílt, mint az apja.

*) Első díjat nyert regényéből.

nyékodba ebédelni, früstökülni!

Ilyen elkeseredett gondolatok kavarogtak a fejében és ezek még indulatosabbá tették. Vágta volna talán egyfolytában, ha az öregség nem parancsolt volna pihenőt. Kimerültén kuporodott le a fa tövében s maga mellett nyugtatta a szerszámot is.

Nagyon fáradtnak érezte magát. Talán nem is a szokatlan munka volt az, amelyik ólmot rakott a karjaiba, izmaiba, hanem az elmúlt napok és éjszakák izgalmai, ideges órái: mi lesz, mi lesz?!!! A földdel, velük, az asszonnyal, az élettel? S most, hogy ide kijött, ez már megadás volt.

Nem a meggyőződés, hanem a megadás: most már mindegy.

■ Amint ott pihengetett, kocsizörgést hozott a szél, s mire észbekapott, ott állt mellette a dűlőúton egv szekér s rajta volt felese. Kaszás.

— Aggyonísten, Gábor bátyám! — köszönt rá hangosan.

Gábor bácsi felrezzent s amint meglátta a felesét, elfutotta az arcát a pirosság. Szólni akart keményen, de valahogy annak a tekintette nem engedte.

— Egyedül kinlódik ezzel a nagy fával? — kérdezte és már lépett a felhécre, hogy leszálljon a szekérről. Leszállt, körbenézte a fát, -mustrálta, hogy jól vágja-e az öreg. Aztán felragadta a fejszét.

— Mennyen egy kicsit odébb Gábor bátyám, mert megcsaphatja egy forgács a szemit.

Gábor bácsi arrébb lépett, Kaszás pedig vágni kezdte a fát. Nemsokára a földön hevert az akác, akkor galyazáshoz látott a fiatal paraszt, majd kettőbe

vágta a fa derekát. így rakták

fel a szekérre.

— Üljön fel Gábor bátyám, hazaviszem magát is, meg a fát is.

Az öreg paraszt eddig szót- lan volt. Megrándult a szemöldöke, felemelte a fejét.

— Osztán felibe csináltad, Jani?

Kaszás nem értette meg rögtön, csodálkozó képet vágott, utána elnevette magát.

— Miért felibe, Gábor bátyám?

— Hát nem vagy már a felesem? — kérdezett rá hangosan Gábor bácsi és hangja ellenségeskedő volt.

Kaszás derűsen rázta a fejét.

— Nem én, hanem most már a rokona vagyok!

Kiszaladt az öreg paraszt száján a csodálkozás.

— Rokonod?

— Hát persze! Én is csoporttag vagyok, meg maga is! Az egész falu! így vagyunk mi rokonságban. A rokonok meg jószívvel segítenek egymáson nem ügy, mint az idegenek. Ezt maga is tudja.

A paraszt nem szólt semmit. Nem mondta, hogy ő még nem írta alá a belépési nyilatkozatot, megigazította a fején a sipkáját és felkapaszkodott a szekérre. Kaszás segített neki, a hóna alá nyúlt.

Pedig máskor sohse szíveskedett ennyire. Jó ember volt, békés természetű, de most mintha mosolygósabb lenne az egész viselkedése.

Zörgőit velük a szekér és hallgatagon ültek egymás mellett. Egyikük sem szólt, mindegyiknek megvolt a maga gon- doiatja, amint csendben szemezgettek szekerezés közben.

Megálltak a házuk előtt és Kaszás segített lerakni a fát. Vica néni kisírt szemmel jött eléjük, még mindig szipogott.

Amikor készen lettek, Kaszás nyújtotta a kezét.

— Na Isten álgya Gábor bátyám.

De eszébe jutott és inkább szokásból, mint kíváncsiságból, még megkérdezte.

— Aztán minek használja a

fát?

Gábor bácsi elpirosodott és szégyellte megmondani, hogy fejfának valót akart hozni. Za- v a rtan m oty ogta:

— A gerendát... az egyik gerenda rosszacska már a házban, ki kén cserélni...

Ekkor már el mosoly ította magát.

Hiszen élünk még! Igaz?

Szinte kiáltva mondta. Mókázni akart, de inkább a feltámadott reménység szülte öröm volt benne a szavakban.

Kaszás, aki mindezt egyszerű mókázásnak fogta fel, repliká- zott.

— Hát persze, legalább száz évig. Már mint maga, meg én kétszázig! Nevelfpk mind a két-j ten, Vica néni ráncai is jobban j kisimultak és amikor a két pa- rajtlember kezet fogott, Gábor bácsi még hozzáfűzte:

— Hiszen nyugdíjat is kapok...

Ezen megint nevettek, de most már mind a hárman.

*) Első dijat nyert elbeszélés- kötetéből.

Képzőművészek vázlatkönyvéből

Munka — Páll Gyula rajza.

Előzetes beszélgetés

lányával

TANYA, VAGYIS „CIVILBEN” SZABÓ ILDIKÓ, színházunk fiatal művésznője most izgalmas napokat él át. Október 9-én (vasárnap) kerül bemutatásra a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban Arbuzov szovjet író kitűnő drámája, a Tánya, amelynek címszerepét ő alakítja. Néhány éves színészi pályáján nem első eset, hogy drámai hősnőt alakit, most mégis sok belső izgalommal és felfokozott becsvággyal készül erre a szerepre, mely eddigi pályafutásának egyik legszebb és legnehezebb feladata. Mit mond erről ő maga?

— A darab nagyon jó, Budapesten igen nagy sikert aratott s nem véletlenül. Aibu- zov a szovjet drámairodalom élvonalába tartozó író s a szó legnemesebb értelmében vett költő. Igen, az ifjúság költője. Minden jelentős darabja az ifjúságról szól, azt mutatja meg teljes őszinteséggel és lélektani mélységekkel, hogy a felnövő fiatalok, az új nemzedék hogyan formálódik telje? értékű emberré a szocialista társadalom viszonyai között. Arbuzov darabjait Csehov műveihez tudnám hasonlítani any- nyi mélység és líra van bennük.

— ÉRDEKES ÖSSZEHASONLÍTÁSRA ad lehetőséget mostani szerepem. Debreceni bemutatkozásom Bródy Dadájának főszerepében történt. Bolygó Kis Erzsébet alakjában olyan embert kel'r-tt megformálnom, akit az akkori társadalom kiszolgáltat, megaláz, az élet perifériájára szorít s végül halálba kerget. Aztán következett később Lida szerepének eljátszása Kohul: Ilyen nagy szerelem c'mű darabjában. Lida mar a mi torináló- dó társadalmunk neveit, e, sók- sok erénnyel és hibával, keresi helyét és boldogságát az életben, egy olyc.n tá'saaalm’ légkörben, ahol a fejlődés, a jövőt kitáró tendenciák érvényesülnek döntően, de még jelen vannak a régi társadalomtól örökölt visszahúzc ei ők is. Lida tulajdonképpen a különféle hatások között hanvódik még. És végül most Tánya alakját formálom meg. a>ét a lányét, akit mar a sznüal'sta társadalom segítő, embertormáló, hatalmas ereje es közege vesz körül s bármilyen; bot- ladczásokon, sót tragédiákon megy is keresztül, végered- menyben megtalálja élete értelmét és boldogságát s ebben fejeződik ki leghívebben az író mondanivalója es művének szocialista-realista jellege. Tánya tragikus tévedése aboan fogalmazható meg, hogy számára az élet célja nem az élet teljessége, hanem annak csak egy részlete, valaki, vagy valami. Nehéz és göröngyös utat kell megjárnia, amíg megtanulja, hogy az élet teljessége — a szerelem, az emberség, a hivatás együtt — adhatja meg csak a boldogságát. Ennek a fejlődési folyamatnak a megmutatása igen nehéz feladat a színész számára, hiszen különféle észrevehető ét észrevehetetlen hatások összessége formálja jellemét s mire a darab végéhez érünk, egy merőben más. jellemileg sokkal érettebb, magasabb fokon ailó ember áll előttünk mint a darab elején.

— MIT VÁR A DARAB ELŐADÁSAITÓL Nyíregyházán és később Debrecenben?

— Természetesen sikert — feleli habozás nélkül és mosolyogva.

— Ügy hallottuk, nyáron egy készülő új magyar filmben játszott.

— Igen, a „Próbaút’’ című filmben játszottam egy fontcs epizódfigurát. Ezt a filmet a Máriássy házaspár készíti, a film cselekménye munkás környezetben, Csepelen játszódik. Legutoljára három éve játszottam filmen, akkor az „Égi madár”-ban... — Kicsit elgondolkozik, majd ezt mondja; — Nagyon szeretem ezt a szerepemet, mármint a Tányát, hogy visszatérjünk az előbbi témához. Ez foglalja most le minden gondolatomat és mostanában Tánya együtt van velem akkor is, ha nem próbálok a színpadon... most Tánya vagyok!... Hanem azt is elárulhatom egész őszintén: szeretnék már egyszer egy vérbő vígjátékban is szerepelni. A változatosság színezi és csiszolja a színész egyéniségét.

Reméljük, erre is sör kerül. Egyelőre ..Tányának’’ kívánunk sok sikert!

(tf.)

1