Kelet-Magyarország, 1960. július (20. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-02 / 155. szám

cséretes számban. Csak kicsivel hátrább húzódtak. Mindegyik a saját gyerekén tartja a szemét. A gyerekek meg úgy állnak ott, mintha a szülői tekintet egy teli zsák alakjában a vállukon feküdne: márpedig ilyen teherrel a nyakában ki állna oda visítani, rrjcsurozni.

Berci ott áll a kicsik között. A sor végén áll. Két orcája most szép tisztán pirosló, időnként összenéz anyjával, aki tőle néhány lépésre áll. Megértik ők egymást, Így messziről is.

Nagy fújtatással négy almás pej áll meg az iskola kapujában: mögöttük a hintó, az uraság hintája, nemes Moksa Ernő méltóságos úré. Kiszáll belőle a főszolgabíró úr, saját személyében. Fehér szalmakalapjában a fekete szalag, mintha azzai hivalkodna, hogy nincsen hófehérség, fekete szín nélkül — mert való Igazság emberek, hogy nincs.- ez a kicsattanó, nagydarab egészség olyan mb csizmában áll előttük, amelynek tükrén ja J meg nem állna egy légy sem, hanyatt esne, összetörné magát, hiá,ba van tizenkét lába.

Mire az egybegyűltek felocsúdnának, már hallják, hogy az emelvényen a szolgabíró beszél. Azt ugyan nem nagyon értik az itteniek, hogy hát voltaképpen miről is fűzi a szót, csak azt, hogy szépen beszél.

Közben meg ott meredezik gőgösen, nagy csíszol- tan az oszlop, leásva az udvar végében. Lenézi magát a szolgabírót is, s ha szeme volna, azt is látná, mennyire megritkult feje tetején a haj. Igaz, akkor se azt nézné, inkább a gyerekeket A gyerekeket, akik az énekkar csöndesedésével kitágult szemekkel a tanító urat figyelik, aki mondja: hogy most már a torna következik. S a nyolcadikosok még nagyban hajlítgatják a derekukat egy ütemre, mert úgy takaros az, amikor újfent a tanító szól:

— Most következik a meglepetés: ennek a nagy oszlopnak a megmászása. Negyedik osztálytól nyolcadikig minden gyerek benevezhet a versenybe. Aki pedig elér a hegyébe, az Moksa Ernő méltóságos úr ajándékát nyeri. Az ajándék — egy öltözet új ruha!

Létrát támasztanak az oszlop mellé, amelynek hegyébe a kisbíró odateszi a ruhát tartalmazó testes csomagot.

Már ott tolonganak a gyerekek körülötte.

— Űj ruha, teremtőm, egy egész öltözet új ruha!

— Édesanyám! — rikkant Berci — én felmegyek érte! — En, tanító úr, majd én, — s már futna is.

Csali az a bökkenő, hogy a nagyobbja nem engedi az oszlophoz. Igaz is: mit keresne ebben a soka- dalomban egy csepp gyerek! Hiába furakszik, az ökleit is hiába használja az előrenyomakodáshoz. Ám küszködik azért, vörös szemhéjjal, izzadó halántékkal. Most még csak azért, hogy később jogában álljon a ruháért megküzdeni.

Megelőzték. Egy hórihorgas tanyai fattyú már kapaszkodik felfelé az oszlopon. Egy-kettő-három fogás felfelé. Már majdnem a felénél tart. Százak lesik meredt szemekkel. A zenekar nagy trombitása a fal mellé támasztja a trombitát, s oda megy egészen közel. Hallgatja, amint egy kúnkalapos juhászember kérkedve magyaráz:

— Az én fiam! — S nevet széles, parasztnevetéssel.

e hirtelen lehervad arcáról a mosoly. Most meg a többi nevet, irtózatos hahotával.

Lecsúszott a fiú. Pedig de büszke volt rá az apja.

A második, a harmadik, a tizedik rugaszkodik neki. Lecsúsznak, mind lecsúszik. Micsoda oszlop ez emberek?!

Egy apró gyerek rugaszkodik el az anyja mellől. Ott áll az oszlop alatt. Megmarkolja. Irány felfelé.

A felhők mögött kószáló nap kibukkant. A hazafelé induló kárvallottak visszafordulnak.

— Ugyan ki vágott neki?

— A Berci. Tóthné fia. Az özvegyé.

— Jaj nekem, az a csepp gyerek? De már ezt megnézzük.

Nézhetik.

Berci fogást keres az oszlopon. Mert mindenki tudja, aki valaha fölfelé törekedett, hogy először is fogást kell találni. De ilyen kicsi kézzel? Ilyen csúszós, gyalult, fényes fán?

Látja most már: kezével nem bír vele. Átöleli karral. Arra gondol, hogy megpróbálkozik a lábával kapaszkodni fölfelé. Ez is nagyon bajos. Először a talpát feszíti oda az oszlop derekához. Még jó, hogy cipőjét levetette az imént. Meztelen talpa így talán jobban odatapad. S még előre is segíti talán. De megcsúszik végkép. Az pedig igen nagy szerencsétlenség lenne, mert a tanító úr világosan megmondta: egy gyerek csak egyszer próbálkozhat.

Most a térdeivel is segíteni igyekszik magát De

ez se jó, mert a térd legfeljebb támasztékul szolgálhat a mászásnál, inkább pihentetőnek. Felfelé ez ugyan nem. viszi egy jottányit sem.

Mit csináljon, hová legyen? Hallja: odalent nevetik már. Jönne csak ide akármelyik! Ök se bírnának feljutni.

Ott függ az oszlop aljában. Néhány arasznyit jutott rajta fsljebb mindössze.

Csak az a ruha ne lenne ott! Virtusból úgylehet, könnyebben megmászta volna. De túl nagy a tét,

Egész testével felfelé birkózik. De még az esze is folyton ösztökéli: ‘„Igyekezz Berci”. A szíve is az elszánásra biztatja: új ruhád lesz, újdonat új, Följebb, csak eridj, mit állsz!

Menne is szegény.

Mintha most jobban haladna. Combja .tozé szorította a sudár fát, szorítja, hogy belesajdui minden izma. Vállában a kulcscsont szinte csikorduL Bordái megfájdulnak a rettentő öleléstől. Ágyékában tompa fájás hatalmasodik el.

ét araszt tett meg felfelé.

STM Már lendületet venne a haladás, amikor fEL egy vigyázatlan tempó és felszisszen odalent a nép. Igen, odalent, mert Berci most mintha fölébe nőtt volna a falunak. Ha játékos kedvében volna, most kacagna egyet, hogy ennyire felvitte az isten a dolgát. De nincs kedve nevetni, mert ez az oszlop a kínok oszlopa. Aki felér, már nem is ember, nem!

Felszisszen a falu odalent. Mert visszacsúszott vagy félméternyit a fiú.

De miért van olyan hosszú körme az ember gyerekének? Kapaszkodik körömmel. Ha fogát kell belevágni a kemény fába, bizony hajlandó rá. Foggal, körömmel, mindegy hogyan, mivel, csak ne csússzon le, el ne merüljön a gúnyba, kacagásba.

Ott küszködik tovább. Pihen kicsit. Csak egy lélegzetnyit. Aztán hajrá, megint.

— Mit kínlódsz ott, te imposztor hé! — kiált fel hozzá a szolgabíró, aki megunta nézni a látványosságot — még apád se tudna fölérni, nemhogy te.

Egy asszony körül összeborul más asszonyok feketekendös feje. „Ne sírj, no — pusmogják — nem tudja az, hogy meghalt az apja.”

Apám se? A gyerek lelke felsír a szóra. Majd megtudná kegyelmed! Csak volna itt apám, csalt idejönne!

Olyan erő költözik belé, hogy sose érzett hasonlót. Mintha az otthoni meggyfa törzsébe kapaszkodna, nekiveselkedik ismét. Nyakát hátraszegve minden kis porcikájával törekszik feljebb, feljebb.

Még mindig messze az oszlop leghcgye. Ügy tűnik néki, mintha a felhők közvetlen az oszlop hegyébe akadtak volna, s mo6t nem tudnak tovább görögni a hatalmas égen.

S mindig közelebb érnek a földhöz a felhők,

— Még majd eléri, nézzék csak! Adta kölyke. Micsoda szívós gyerek. Bizonyisten eléri: ni, hogy markolja. Csoda!

Feltámad a szél, port kavar, forgószél támad az oszlop körül. Egy pillanatra eltűnik benne a gyerek. Csillogó porszemecskék borítják be. ,

Egy méter választja el az oszlop tetején trónoló csomagtól.

Ekkor hirtelen úgy érzi, mintha megvakulna. Azok a csillogó porszemek vakítják. Marják és égetik a szemét. Már nem képes nézni fölfelé. Tüzes karikák táncolnak a szeme előtt, s a tüzes karikák forgatagában eltűnik minden. A ruháscsomag mintha elbújt volna a felhők mögé. Csak néha int hivoga- tóan. Mögötte, mintha emberi arc mosolyogna.

Édesapám! Megyek már, édesapám! — kiált fel Berciben egy hang. Nem is kiáltás, sikoly ez már. Apját véli látni ott fönt, a magasságban. Azután minden elsötétül előtte: a szeméhez kap.

Ügy esik le a kínok oszlopáról.

Homokba huppant, baja nem lehet. Anyja emeli lel, s fogja kézen.

De már ott áll az oszlop tövében az Ambózi fiú. Kirántja a zsebéből a kezét, s Berci a könnyein keresztül látja, hogy amannak mind a két tenyere porrá tört gyantától fénylik. Tudja Berci, tudja azt mindenki, hogy gyantás kézzel nem kunszt a mászás. Mert a gyanta olyan, hogy odaragad mindenhez. Könnyen mászik, könnyen tör felfelé a kisebb Ambrózi. El is éri a ruhát, mire a nép felocsúdna.

Most már neki a sok új ruha mellé van egy legújabb is. örül is a huncut, örül. hogy ebben a világban annak lesz több, akinek amúgy is sok van. És Berczinek nincs szava, amellyel igazságot tenne a falu előtt és kikiabálná a másik gyantás, ragadós kezét. Mert olyan a szegényember gyereke: tűri a sorsát és nagyon sokáig szó nélkül tűri.

ápor mossa el az ünnepélyt. Akik közel tak- nak, a Fő-utcaiak hamar hazaérnek. f12y' De Berciékneic sokat kell ázni hazáig.

Mert súlyosak a felhők és messze van még, a falu vége.

Kovács Imres

KÍNOK OSZLOPA

iskola holnapi ünnepélyéről beszélt a falu,

M az 1938—39-es tanév évzárójáról. Amelyik családnál iskolásgyerek volt, ott különösen * sokat beszéltek róla. A gyerekek szerettek

volna szép öltözetben résztvenni az ünnepen. De némelyik családnál ez bizonyos akadályokba ütközött, mert nem volt mindegyiknek ünnepi ruhája. Fájt ez a szülőknek is nagyon, de mit tehettek volna? Egyik napról a másikra ki tud ünneplőt venni?

A tanító is, hogy mit ki nem talál! Kihirdette a fiúk között, hogy lehetőleg fehér ingben legyenek. Aki az énekkarban szerepel, annak kötelező a fehér ing, Tóth Pista jól jár, mert az apja ingét fel tudja húzni. De nagyon kevesen lesznek olyanok, mint az Ambróziék fia, aki újdonat-új bocskairuhát kapott az ünnepélyre. Az ő szülei meg tudják tenni, hogy akár minden héten új ruhát vegyenek a fiúknak. Ott a sok föld, meg az a rengeteg jószág.

Tóth Berci viszont igen nagy bajban van. Ha az ég nem tesz csodát — és miért tenne most, ha eddig sose tett — akkor őneki nem lesz sem pantallója, sem új inge. Legfeljebb annyit tehet, hogy szépen megfésüli a haját.

Bercit ilyen alkalmakkor mindig az édesanyja fésüli. Mert kicsi még Berci, most jár a negyedikbe. S ettől ugyan lehetne nagyobb is, de növésre olyan, mintha csak másodikba járna. Sovány, vékonycsontú gyerek. Arcán sápadt kis mosolygás bujkál mindig. Kék szemekkel nézi a világot.

A fésülés különben azzal kezdődik, hogy édesanyja elkezd Berci után kiabálni. Mert az, amint felébred, már szalad is ki a házból.

endszerint a fáramászás is sorrakerül a reg- geü hancúrozás során. Az öreg meggyfa te- tején ilyenkor mindig van egy pár szem » V meggy, amit nem értek el szedés közben.

Berci felmászik érte, mert nála jobb fáramászó egyén ezidőszerint nincs a faluban.

Ha az anyja hívja, akkor végeszakad a reggeli éle iker get és n</7 Az édesanyja megnézi magának tetőtől talpig a fiát. Szép fekete kontyából előveszi a csontfésüt, leül a hajdani fejőszékre — ma is fejőszék az, de ninas tehén, ami alá odategyék reggel és estelerite — odaül hát a székre, a fiú meg a térdei között csöndesen megáll.

Az anyja fésüli egyszem fiának szőke haját. Néha elfutja a könny a szemét. Olyanokat mond: óh, te kis árva, oh kisfiam, mi lesz velünk?

Amihez tudni kell, hogy Berci árva gyerek. Nincs apja. Meghalt. Kubikmunkán volt, s halva hozták haza. Valami nagy gödörbe esett bele. A gerince tört el. Nem élte túl.

Hátenneka szőkehajú Berci gyereknek nem lesz ünneplő ruhája, de még fehér inge sem holnap, az iskolai ünnepélyen.

Látva az anyja emiatti szomorúságát, őrajta is eluralkodik a szomorúság. Csöndességben telik a nap. Mire egy kicsit magára találna, már igen lefelé tart a nap szekere rudja. Berci elindul a folyó iránt, mert arról jön az anyja, az Ambróziék kertészetéből.

Ügy szoktak ők hazaballagni mindig, együtt. A búcsúzó nap megtréfálja őket — Berci árnyéka is majdnem olyan hosszú, mint az édesanyjáé. Amíg kicsi volt, néha nekirugaszkodott az út porának: kergette az árnyékot, hogy elérje, míg belefáradt.

De most nem kerget árnyékot Berci. Tudja: úgysem éri el. Inkább odasimul az anyjához.

— Holnap lesz az ünnepély, ídes... Elgyün,

ugye? — mondja Berci, amint ott ballagnak

— El, kisfiam, el hát.

— Tanító úr aszonta, lesz verseny is. Zsákbafu- tás, lepényevés, meg mi. Az érdekes lesz nagyon, igaz-e?

Majd később:

— De még azt is mondta ám tanító úr, hogy

meglepetés lesz. Ugyan mi lehet?

— Nem tudom, kisfiam...

— w ásnap reggel a nap is úgy kapaszkodik fel az

flo/E égre, mintha bizony tudná, hogy ő most a ÍME meglepetés napja. Számolatlanul szórja su- r« v garat a lenti világra, hadd higyjék az élők: nincs veszve minden, amikor a nap is ilyen gazdag: folyékony aranyat bocsájt a falura.

Alig tűnnek el a Fő-utca egyik hajlatában meghúzódó templom mögött, felcsendül a harangszö.

A Fő-utcán most meg két ember kaptat az iskola felé — egy fényes, nagy pózna a vállukon. Ügy mennek, mintha ez a pózna az ég feltámasztására szolgálna, ott, ahol az le akar szakadni. Vagyis rettentő hivatalos ábrázattal viszik az oszlopot, amit olyan simára legyalultak, úgy kifényesítettek az ácsok, hogy mindenki elharapja a szót, aki messziről vendégoldalnak titulálná.

Az oszlop jó nyolc méter hosszú.

Egy kurta óra múltán a gyerekek szétviszik a hírt — lássatok csodát, az iskolaudvaron leásták a földbe az oszlopot.

A kis iskolások lassan felsorakoznak az iskola udvarára.^ Az emelvény köré állnak, ahol majd a főszolgabíró úr beszél. A szülők is jelen vannak, di-