Kelet-Magyarország, 1960. május (20. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-15 / 114. szám

Tiszaszalkai gondolatok

1.

Soha ennyi ismeretterjesztő előadás nem volt, soha ennyien nem tanultak felnőtt emberek, mint napjainkban. Szeretjük elemezni ezeket a számokat, hiszen az ember természete, hogy örül a jónak, a szépnek.

A számok azonban nem mutatják meg, hogy a tanulásból sosem elég. Erről beszélgettünk néhány napja Konz Pállal is a bagosi határban. Az az út- kanyar, ahol egy magas fa ad árnyat a délebéden pihenő brigádnak, éppen olyan jó az ilyen beszélgetésekre, mint más hely. .Talán még jobb is, mert itt a nagy derült ég alatt nem esik jól kerülgetni a szót, ki kell mondani azt egyenesen.

— Keveset tud az ember — mondta Koncz Pál s meg Is indokolta rögtön — kevésszer szólnak az emberhez, hogy tudjon erről is, arról is, nincs előadás, nincs itt semmi.

A Tiszaszalkai Rákóczi Termelőszövetkezet jelenlévő tagjai, akik ott hevertek a rövid pihenőn, bólintottak. Csak Lé- nárth János, a meggondolt, csendesszavú munkacsapatvezető csóválta meg a fejét:

— Hát a mezőgazdasági tanfolyam? Ami a télen volt-.Koncz Pál nem tudott róla. De, hogy nem tudott, az annyi éppen, mintha számára nem is lett volna. És még sokan mások sem tudtak róla.

Nem lehetne-e ezt úgy csinálni, hogy mindenki tudja? Mindenki jöjjön, aki csak jöhet?

2.

Miért is mondta azt Koncz Pál, hogy keveset tud az ember? Hát persze, az ember arról beszél leginkább, ami fáj neki. Koncz Pálnak az fáj, hogy két hónapig beteg volt, s erre az időre a szövetkezet napi 0,4 munkaegységet akar téríteni. De ő meg úgy tudja, hogy nem 0.4, hanem 0,75 százalék Járna. Nagyon sérelmesnek tartja ezt a 0,4-et, olyannyira, hogy el is veszi a munkakedvét. Pedig erre nagy szüksége lenne, mert még mindig nincs teljesen rendben a lába. Miért nem lehet, hogy ő ezt is tudná pontosan: mi jár, mi nem jár?

Aztán a brigád tagjai is kezdik: vannak itt földek, amelyeknek a volt gazdái nem dolgoznak a tsz-ben, csak veszik fel a föld után a nagy pénzeket. Ezekre aztán csak rádolgozik az ember.

Mióta él ez a hiedelem és mennyit ártott, ki tudja? De most, lám, hogy szó esik róla, Lénárth János, a munkacsapatvezető (úgy látszik, rátermett ember, igen nyugodtan válaszol) ismét csak csóválja a fejét.

— Nagy pénzeket? Csupán a földjáradékot kapják... Az meg nem olyan „nagy pénz”.

S hogy ez mennyire bántja mégis a szövetkezeti tagokat, igen jól kitűnt, hogy az egyik idősebb tsz-tag indulatosan felkiáltott:

— Ezért nem haladunk az egyről a kettőre!

Pedig hát nem igaz, nyilvánvalóan tévedés.

Beszélni kell az emberekkel, sokat beszélni. Igaza van Koncz Pálnak abban, hogy kevés a tanulási lehetőség, ahol az ilyen egészen gyakorlati dolgokról is megfelelően felvilágosítanák őket. Ezt még a munkacsapatvezető is megtehetné, mondták is neki többen, ott rögtön a

fa alatt, az útkanyorban, a bagosi határban:

— Minden délben tarthatnál nekünk itt előadást! Miért nem csinálod? Hozzál ki könyvet és magyarázd nekünk.

Milyen egyszerű. És igaz.

3.

Édes-e egy szem kockacukor?

Hát persze, édes.

Két szem? Három? Az is. Pontosan csak egy maroknyi ne lenne édes?

Ez úgy került szóba, hogy a múlt évi „keserves” zárszámadásról odaterelődött a beszéd, hogy talán jobb is az egyéni gazdának: — araikor kilenc hold földem volt s nem jött jó termés, de jött az aszály, nem volt semmi, csak kötőfékre vettem az egyik tehenet, mindjárt volt pénzem. A következő évben meg, ha termett, megvettem újra.

A munkacsapatvezető csóválta a fejét. Talán szégyellte is, hogy a csapat tagjai csupa panaszból állnak. Szemrehányóan fordult a vitázóhoz:

— Ne beszélj nekem, hogy az egyéni gazdának nincsen gondja! Aztán most is megvan a két marhád, most is kötőfékre veheted az egyiket, ha akarod. De, ugye most nem teszed!

De még erre sem nyugodott meg a vitázó. Hiszen igaz. nem sokat hozott a mostani zárszámadás. Nagyon az elején vannak a gazdálkodásnak és az első idő mindig lemondással jár. S azt sem lehet kívánni egy egyszerű dolgozó paraszt embertől, hogy szó nélkül megértse, amit meg sem magyaráznak neki, hogy a mostani munka nem azonnal hozza meg a gyümölcsét, de hogy meghozza, és nem is úgy, mint az egyéni dolgozó parasztnak, az bizonyos.

Aztán hajlandó az ember, ha már panaszra adja a fejét, túlozni is a bajokat. Nem tudom, tényleg háromezer forintot kapott-e csupán a zárszámadáskor, de amikor ezt elmondtam a faluban, még a másik szövetkezet tagjai is nevettek rajta, mondván, hogy az nem lehet. Mert hol van a többi, amit még évközben megkapott? Hol van a természetbeni juttatás, a háztáji gazdaság, a föld?

Azért is túlzásnak éreztem ezt a panaszt, mert amikor az idei zárszámadás terveiről beszéltünk, ugyanez a panaszoló kételkedett abban, hogy az 52 forintos munkaegységenként! részesedés terve valóság lesz. Dehogy lesz az annyi, „eladom én azt magának negyven forintjával!”

Szaván fogtam. Már nem úgy, hogy megveszem, hanem úgy, hogy ezzel a 40 forintos munkaegység-értékkel (ami hát neki is megér annyit) kiszámítottuk, hogy a háztájival együtt legalább 25 ezer forint lesz a jövedelme. És még a felesége is dolgozik. Kettőjük keresete legalább havi 2500 forint jövedelem. Szép pénz ez!

4.

Erre már gondolkozott az egész munkacsapat. Aztán az egyik asszony sóhajtott fel, nagy jelentőséget kerítve • zavarnak: „Ha legalább egy .ló ruha nem kerülne 2000 forintba!”

Mindjárt azt mondhattam volna, hogy csak ne panaszkodjon az az ember, aki 2000 forintos ruhákba öltözik.

Dehát nem azt mondtam, hanem azt, hogy én is nemrégen

vettem ruhát 900 forintért és az igen jó ruha. „De az a nadrág — mutatott rám — biztosan nem olyan olcsó.” Nem — feleltem, — ez még olcsóbb, 250 forintért megvehetik. És ez így is volt.

Kicsi dolgok ezek? Nem kicsi dolgok. Tanulni kell, sokat, nagyon sokat kell tanulni a mi dolgozó parasztságunknak, hogy világosan lássák maguk körtil az életet, amelyről annyi, de annyi balhiedelem él közöttük. Mert az a dolgozó paraszt, aki egy, vagy két éve a szövetkezet közösségében él, nem feltétlenül jutott oda, és a többség nem is jutott oda, hogy szocialista ember módjára gondolkozzon.

Nem elég tehát megelégednünk azzal, ha elmondjuk, hogy egy faluban folyt egy mezőgaz- • dasági szaktanfolyam s tartottak néhány előadást is. Ennél sokkal többet kell tennünk. Hogy hogyan? Például úgy, ahogyan ezt a munkacsapat tagjai maguk is felvetették: délidőben, egy fa alatt, akár a bagosi határban.

I • Dalol a föld

« A föld dalol. Virágok illatoznak.

D Mező meséli ifjú ritmusát —

x hogy élni jó s hogy traktor szántja át,

£ s hogy méhében jövő-csirák lakoznak.

v A nép, feledve múltja bánatát,

X csak azt kutatja, kél-e már a rozsmag,

d kapát-kaszát taszít a konkolyosnak,

s sudár sarlója új világot ád:

ff Hitet, s izmos jövőt érlel kalásza,

t£' s az ősz baját lerázva, íme már

%■ közös nagy úttá nő a sok barázda:

5 egyetlen izzó, nyári nagy határba —

6 mert itt az út, s suhint a fény, a nyár —W erről zizeg a nyíri zöld akácfa.

fe Cselényi István Gábor

aÍ3Cgcfr<SOScí<«<3fc*<*OgcP^egc*<*C)§cí<«c6cí<*<3§cí<^C)gcís*ag(#c®cS£í

l j nemzetközi irodalmi díj

Egy nemzetközi kiadócsoport két új regény díj at alapított 10— 10 ezer dollár értékben. A „Kiadók nemzetközi diját” olyan író kapja, akinek művét hazájában már elismerték, de külföldön még nem, a „Formentor”-díjat pedig új, még ki nem adott műnek ítélik oda. Ezt a díjat a Mallorca- szigeten lévő Formentor helység után nevezték el, ahol a következő vállalatok határozták el a díj létesítését: Gallimard (PánzsJ,

Weidenfeld (London), Barney Rosset (New York), Einaudi (Torino), Rowohlt (Hamburg), Seix és Barral (mindkettő Barcelona)*

XX. SZÁZADI IRODALMUNK MARXISTA ÉRTÉKELÉSE

Mostanában került könyvárusi forgalomba az a közel har- madfélszázlapos könyvecske, amelyik a XX. századi irodalom marxista igényű értékelését adja, s ezen túl hasznos módszertani segítséget ad a korszakot tanító gyakorlati pedagógusoknak (A XX. századi magyar irodalom tanítása a középiskolában — Tankönyvkiadó Vállalat kiadása. Budapest, 1960. 224 lap).

Felvetődhet a kérdés, hogy vajon miért van szükség ilyen könyvre, amikor ott vannak a tankönyvek, s egyáltalában mi a jelentősége az ilyen segítségnek? A tankönyvek, amelyek a mai középiskola felsőbb osztályaiban érvényesek, már 5— 7 évvel ezelőtt készültek. Azóta éppen az utolsó félévszázad irodalmi életével kapcsolatban megannyi új adat. fontos kutatási eredmény került napvilágra, s azt is meg kell mondanunk, hogy a marxista irodalomtörténetírás — elsősorban Révai József átfogó jelentőségű tanulmányai alapján — csak a legutóbbi években ért el ezen a téren is döntő fontosságú eredményeket. Ezt — természetesen — a tankönyvek nem tudják állandóan nyomon követni s a készülő iskolareform előtt már nem is készülnek a középiskolákban új tankönyvek. Az ilyen kisebb terjedelmű füzetek azonban gyorsabban készülnek, összefoglalóan tájékoztatnak a marxista irodalomtudomány állásáról s egyszersmind megannyi módszertani segítséget is nyújtanak — elsősorban a fiatalabb, kevesebb gyakorlattal rendelkező tanároknak.

így ez a könyv nemcsak egyszerű módszertani segédkönyv a7. iskola szükségleteinek ellátásba, hanem egyszersmind alapos tájékoztató a XX. század irodalma iránt érdeklődő széleskörű olvasóközönség számára, s ugyanakkor továbbképzési kézikönyv is általános és középiskolai magyarszakos tanárok számára. (Méltó kiegészítője ez a kötet annak a régebben megjelent füzet-sorozatnak, amelyet a Központi

Pedagógus Továbbképző Intézet szerkesztett.)

A kis kötet szerkesztője, Pálmay Kálmán igen bölcs mértékkel állította össze a kötet cikkeit. Nem korlátozta az egyes tanulmányok íróit: nem kényszerítette őket pedagógus merevséggel arra, hogy az egyes írókról teljesen azonos beosztású és szerkezetű dolgozatokat írjanak. Ezzel világossá válik az is. hogy a XX. századi irodalmunk sem volt homogén, egyforma és egyértelmű, hanem mindegyik írónaK megvolt a rnaga sajátos egyéni arca, azon túl, hogy valamennyiük a dolgozó nép érdekeinek haladó szellemű pártolója volt, csak persze más- más formában. Ezzel sikerül azt a fontos lenini tételt is igazolni és gyakorlatban bebizonyítani, mely szerint „az írókban megnyilatkozó ellentmondások koruk ellentmondásait tükrözik vissza.”

Makay Gusztáv Ady-tanul- mányávai kezdődik a kötet: röviden és áttekinthetően ismerteti azokat a kérdéseket, amelyek Ady értelmezése, általános megértése körül általában fe\- merülnek. Világosan rámutat arra, hogy a reakció mennyiszer igyekezett Adyt félremagyarázni, meghamisítani, s hogy a munkásmozgalom és a haladó írók. elsősorban Móricz, milyen elkeseredett harcot folytattak mindig az „igazi” Adyért. A Nyugat című folyóirat körét és jelentőségét tárgyalja T. Tedeschi Mária. Ez a' rész azért is figyelemre méltó. mert ez a hetven] apnyi tanulmány összefoglalóan tesz kísérletet arra, hogy a Nyugatkörét kellőképpen értékelve megmutassa e folyóirat haladó jellegét, de polgári korlátáit is. Itt kerül sor Kaffka Margit, Tóth Árpád, Babits Mihály. Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula bemutatására, (örvendetes, hogy Juhászt mennyire színesen mutatja be a cikk: éreztetve az újabb marxista elemzések eredményeit, amelyeknek szintézise éppen e hó végén várható a Magyar Irodalomtörténeti Társaság szegedi vándorgyűlésén). Tímár György Móricz Zsigmondról szóló terjedelmes dolgozata elsősorban esszé: az irodalomszerető íróember filozofáló — esztétikus megjegyzéssorozató — bőséges irodalomtörténeti adatra és megannyi Mórir.r-idézetrc támaszkodva — az oly hatalmas és jelentős íróegyéniségről.

Külön kell megemlékeznünk arról a fejezetről, amely a Tanácsköztársaság irodalmi éle- féí ismerteti — lényegében először ilyen formában. Makay Gusztáv nemcsak a „nagyok” (Juhász Gyula, Móricz, Babits, Tóth Árpád és mások) ez időbeli írásaira utal, hanem olyan írókat is tárgj-al. akik eddigi iskolai tanításunkban, olvasói köztudatunkban alig-alig, de mindenképpen érdemükön alul szerepeltek. Zalka Máté, Karikás Frigyes, Komját Aladár, Barta Sándor. Gábor Andor és mások művészetének úttörő, összefoglaló ismertetéséről van szó. Ez a dióhéjnyj méltatás nem pótolja a nagy részlctta- nulmányok ismeretét, de felhívja az olvasók s közelebbről a pedagógusok fgyelmét arra, hogy a mi mai szocialista építésünknek, irodalmunknak már régebben is megvoltak a kommunista előkészítői az írók között is, tehát az az igény, hogy a mai írók is kivegyék részüket ebből a munkából, egyáltalában nem nélkülözi a gyökereket, az igazi haladó hagyományokat.

A kötetet örömmel és megelégedéssel tehetjük le, de csak akkor, ha tudiuk a szerkesztő. Pálmay Kálmánnak és munkatársainak azt a világos és határozott szándékát, hogy ezt a füzetet mielőbb kövesse az a másik, amelyik a harmincas évek nagv antifasszta harcainak vezérét, József Attilát is tárgyalja a többi kiemelkedően nagy író, elsősorban Radnóti Miklós, Gelléri Andor Endre és mások társaságában. Reméljük, hogy ez a II. rész sem fog sokáig váratni magára.

(Vf)

é