Kelet-Magyarország, 1960. március (20. évfolyam, 52-77. szám)

1960-03-06 / 56. szám

Még nem látni a Keselyű» dűlőben senkit, amikor idős Szabó ■ Zsigmond megrántja a kötél- ■ • gyeplőt:

•— Naa, Kati, Piros nee!

A két vén tehén előre nyújtja, a fejét Marjákon megfeszül a járom s az elhúzott eke nyomán ömleni kezd a fekete lápi föld. Idős Szabó a két tehén közt néz.cgcti az irányt és hot az egyik, hol a másik gyeplő- szárhoz kapdos.

Ifjabb Szabó Zsiga innen, a dűlőről vállán viszi a zsák vető- krumplit az immár teljesén kí- x nyújtott barázda fele tájáig. Ott lehuppantja a szomszéd földre. Aztán jön vissza a másik zsákért. Ezt már odébb tesz 1 le. Ha vetésre kerül a sor, ne kelljen túl messzire járni a vetni- valóért.

Amint megérkeztek, a férfiaknak azonnal megvolt hát a maguk dolga, ellenben az asszonyoknak egyelőre nincs mit csinálni. A menyecske, ifjú Szabó- né, a szekér mellett áll és apró, sűrű foga közt szaporán pattogtatja egyik napraforgószemet a másik után. Anyósa a hátsó keréknek dőlve kucorog, próbálgat belépislogni a Napba, amely még alig emelkedett fel a tiszta, felhőtlen égen.

— így is kell azt. Korán kelni. Mire mások a mezőre étnek, megnézhetik, mire haladtunk. Nem hiába van ae egyik embernek, a másiknak meg... alig valami.

A menyecske, született Simon Annus, tudja: anyósa neki mondja ezt így, mint megannyi ha- sonlót az elmúlt ősz óta. Mert száz, meg ezer Volt már az ilyenféle célzás, a paraszti élet- útra szánt megjegyzés. Ugy- annyira. hogy valósággal csömörlésig van tőle. De ő tném akarja a családi bajt, kerülni igyekszik az ilyen dolgokból adódható civódásokat. Szokása szerint most Is hallgat, se nemei, se igent nem, mond, csu- jnin azt figyeli, azt lesi, mikor indulhat neki ő is a munkának.

— Másként nem lehet a parasztnak élni, boldogulni — szólal meg ismét öreg Szabóné. — Ti például a múlt ősszel kerültetek össze Zsigámmal, máris két holdat adunk oda nektek Sándor, meg Emi gyermekeim is ennyit használnak. Pedig Emléknek bár ne adtunk volna. A csoportba adták a senkiháziak. De... ha mi, a szülei mondjuk neki, mért prédálták cl, jól tették, azt felelik rá. Pedig nem lesz a könnyelműségükön istenáldás, hidd meg nekem, gyermekem... Amit tehetünk, jó szívvel tesszük értetek... Azzal együtt, amit otthonról kaptál, már ti is a három hold körül birtok. így kezdhetitek a házas- életet. Csak vigyázni kell. Megbecsülni a vant.

Ajjaj, van itt bezzeg tanács, nemzedékről visszamaradt intelem. Csakhogy olyannyira más ifblt régen és olyannyira más ma. Ifjabb Szabóné, Simon Annus ugyanis úgy tudja a férjével, akivel sokat beszélgetnek minderről, hogy nekik is másképpen lenne jobb, bizony. Ami teljességgel megnövelné önbizalmukat, szilárd biztossá tenné a holnapjukat. Meri a három hold használata mindebből bizony nagyon keveset látszik biztosítani. De még az a majdani négy hold sem igen lehet több ígéret, amit az öregek halála után kaphatnak. Akkorára... gyermekeik lehetnek, ami több gondot, több szükséget jelent majd ebben a mind jobban igényesedő világban... Mind bizonyosabban érzik ők Zsigával: a holdnyi földekkel táplált életremények mára .túlságosan régi, bizonytalan keretben avasodnak. Insza- kadásnyt erővel, szelőt hasogató botiad ozásokkal, ravaszsággal, alakoskodással, szinte a ■ nap minden percére kiszámított rohanással lehet Csali ezt a keretet tartani... Dshát sokan már nem így vannak és egyre többen elállnak ettől a régi küzdelemtől, régi életmódtól Az

újat választják. Amt a fejlődéssel együtt ván. És lehet, hogy valóban az a jobb. Emlékszik rá, kicsiny lány korában a faluban csaknem valamennyi férfi böéékotban járt. Ma aligha akadna olyan ember, aki meg tudná kötni is... Ez lett a jobb, ahogy most van. De ebben megint benne van az új s holnapra az lese a jobb. Minden bizonnyal az lesz.

tgy, ilyen gondolatokkal áll a

menyecske a szekér mellett, mely gondolatok úgy ömlenek rá, mint a felkelő nap fénye. S mindezen annyira eltöpreng, hogy a magolást is rsak mímeli. És épp azon van, hogy legyen, ami lesz! — próbát beszélni anyósának é dologról, mikorra hozzá érkezik a férje kiáltása: vigye a kosarakat. Kezdhetik a vetést, tgy nincs idő gondolatainak beszéddé formálására. Meg... talán jobb is így. Békességgel menni munkába.

A magára maradt anyós talpra erőlködik és előveszi az üléskább lassú, csigamenéssel szerelnék kímélni magukat. Ezt viszont öreg Szabó megint csak nem engedi, s alzarata nyomatékéül a görcsös szöSz-oslorral buzgón munkálkodik a szuszogó állatok nagy keservére. Mert holnap máshova kell menni, holnapután megint máshova, nem lehet hagyni, hogy kihasználatlanul teljen az idő.

A közelben pacsirták szállnak fél. magasra, vidáman, csupa cífrásással dalolva De ez a négy ember idelenn egy csicsergő madár után sem néz fel. Minek1 A pacsirták szabadon mehetnek, dalolva szállhatnak a magar.ba, az ö térségük a végtelenül széles határ. Mig emezeké mindössze ez a köblösnyi és másutt is ennyiforma helyek, amiknek gondja-baja megakasztja nézésüket, betemeti szállni akaró dalukat. A szüntelenül eléjük fi- rtilő munkán kívül nem látnak egyebet, abban élnek, abban vergődnek, mint valamiféle rabmadarak a szűk kalitkában...

— Te vén bolond! Hát nem Iától te? A fene egye meg a két vén szemed... az Annuséké több, mint a miénk! — kiáltja.

Fia, Zsiga, meg akar állni. De mivel az apja nagyot húzott á hajszás oldalára, az megugrik, s a rúd hátba löki Zsigát.

— Ugyan mit találtál ki megint? Neked mindig jön valami hobókod — dörmögi idős Szabó továbSmenés közben.

— Kitaláltam? Hogy a nyehés- ség jöjjön az ilyen vén marhára. Hát nem láttad te... te hatókör, hogy több lesz az egyik félág, mint a másik? A fiadéké három barázdával szélesebb! — s ezt már valósággal visítja az öregasszony, akárha tüzes harapófogóval szorítanák a sarkát.. Közben elmozdul a bokor mellől és jön a puha szántáson errefelé, mint egy méreggel teli veszedelmes fullánk.

— Hó! Nézzed már Zsiga, mi van azzal a veszett sárkánnyal?! Mi a nyavalyát ugat az annyira?

— Ügy mondja anyám, hogy... a miénk tán több lenne mint a maguké. Hogy nem egyformára száhtota volna kétfelé a földet

— feleli Zsiga. És maga sem tudja miért, olyasvalamit érez, mintha egy pillanatra iszonyatos dögre nézett volna, amitől menten felkavarodik a gyomra. A tehenek elől azonban sehová nem megy.

— Ügy bizony! Úgy mondom én. Egy teljes sor tengerinek valóval szántottál többet másnak te szerencsétlen. Hogy az énistenem ragasszon ahhoz az ekéhez!

— Miért nem szóltál akkor, amikor hozzdkezdtem? Akkor kellett volna lépegetned. Miért most vicsorogsz? — szikrázik idős Szabó Zsigmond szeme. Mert valóban, egy sor termény ilyen hosszú földön... Haj-haj, mindenkor kész meghasadni a szíve ennyiért.

— Bár itt se lennék... minden percet bánok, amit veled töltöttem, te istenátka! — süvíti öreg Szabóné. — Akkor vesztem volna meg, amikor ilyen senkihez kötöttem az életemet. De az én teremtő istenem folyassa is ide a két vaksi szemedet... a föld közepire, hadd tudnád meglátni!

—- Te! Az anyád keserves...

— tovább nem tud beszélni idős Szabó. Az indulat, a benne feldübörgő düh összerántja a száját. Ellenben egy villanásnyi idő alatt leakasztja az ekeszarváról a hosszú, eléggé súlyos kovácsolt ekekulcsot s már vágja is azt a feleségéhez.

— Ja-ajl Megöltél! Gyilkos! Szakadjon le a kezed..., úgy száradjál meg, mint egy szaImaszil! Ja-a-aj... — rogyik bele a friss szántásba üreg Szabóné és tele szájjal sir, hörög, miközben még reitentes átkokkal is tudja szidni az ö emberét.

A fiatalok, különösen Annus, kezűéitől fogva megütközéssel

szemlélték ét hallgatták txzdrtgek veszekedését. Egyébként »ok ilyesmi esetet tudnak másokról is, de nekik ez a mostani a legborzasztóbb. Semmi hasonló így még nem rázta meg őket. Esés itt előttük történt, három ba- rázdányi földért, amely dehogy akárki idegen emberfiának jutott, hanem... Töprengésre viszont nincs idő: az anya, anyós a szántásba süppedve jajgat, át- kozódik, amit most azért is szór egetmaróan, mivel szutykös kötényéből melléje ömlött a vető- tengeri.

Odarohannak hát hozzá a fiatalok s nézik az ütés helyéi. Égy magasabb hant lassította ugyan az ekekulcs lendületét, de az egyik vége mégis csak hozzákoccant a hústalan, sovány bokához. S az ütés helye mára olyan, mint egy kifejlett bet- zencei szilva és felszakadt vékony bőr alól folyik a fáradt, feketéi színű vér.

Öreg Szabóné még akkor is szünet nélkül szórja férjére az átkokat, amikor fia és menye a szekér hűvösében pokrócra ültetik.

— ...Megöltél te! Adja az tn jó istenem: halva lássalak estére.

— Vessz meg! — morogja emez, s a fiát hívja, hogy pesessen még egy barázdát.

Amikor a szántás bevégződik, ifjú Zsiga az apjára hagyja a tehenek kifogását. Tudja pedig: neki is ott kellene lenni: a járomból kegyetlen igyekezéssel akarnak szabadulni a tehenek. Vigyázni kell ilyenkor velük. Dehát Zsigában most olyasvalami feszül, ami nem bírja tovább itt tartani. Mintha láthatatlan több mázsás r> ashordó borulna rá, amely nyomná mind jobban cissze, és ettől nem lát, nem hall, s talán meg is fullad alatta... De item, ezt 3 nem engedi, kiveti magát alóla és elmegy. Ha egyelőre nem i» túl távolra. A felesége mellé lép s az izgalomtól csak suttogni tudja a fülébe:

— Menjünk tovább vetni kedves.

Alig haladnak be « í tantálon hajításnyira, Annus azt mondja:

— Zsiga, mi is így lennénk valmikor? Te meg tudnád ezt tenni velem? Én úgy megijedtem.

— Nem, édes. Dehogy! -—siet a válasszal az alig féléves nős- ember, akárha várta volna « kérdést. És nézi oldalvást, as esemény után mind jobban felmelegedő tekintettel felesége arcát. Mintha azt akarná arról leolvasni: megnyugvást adott-e a felelete? De mert Annus még mindig hallgatva, szemlesütve megy mellette, úgy érzi. mondani kell még neki valamit: —. Mi már nem jutunk odáig, kedves. Mi előttünk más út is van, nemcsak ez. Amelyiket mind többen választanak, Idősebbek, fiatalabbak, Persze, az én szüleim ehhez túl régen születtek. Nehezen tudják az úját megérteni. De ha mind a ketten őszintén, bátran igyekszünk rávezetni őket, talán... nem is lest olyan nehéz, öregek, majdnemhogy tehetetlenek már, magukra mégsem hagyhatjuk ő!:et teljesen... Esetleg... a tieiddel, úgy gondolom, hamarabb célt tudunk érni... Különben, ami csakis a

(Folytatás a 1. oldnlon)

deszka alól a hurkos vászontarisznyát. Kibogozza, aztán indul vele. Mindjárt a dűlő mellett, az első ekehajitás utáni hajlatban lenyomja az egyik sarkát, szabad jobb kezével a tarisznyába nyúl, amiből magot cseppent a sarkával csinálta mélyedésbe. Lába belső oldalával földet kotor a magra, azzal tovább tép. Veti a mezsgyén a nap ■ raforgót. Ügy, mint tavaly, tavalyelőtt, meg amióta egyáltalán a földnek először adta erejét, munkáját. Az egészben nincs semmi változás, csupán annyi, hogy azóta megöregedett: hajlott lett a háta; húsa, izmai megfonnyadtak. Ugyannyira, hogy mostanra már csak a köny- nyú, napraforgós tarisznyát bírja cl a hasa fölött...

A fiatal pár a krumplit veti. Zsiga előre hajolva aprókat lép és minden lépésnél a szántásba vágja a kapát. A kiemelt földet hátra rántja az előbbi vágásba, amibe Annus idejében hajított cgy-két diónyi krumplit. Ebben sincs tehát semmi Változás. Ügy végzik az egészet, mint akár emberöltővel ezelőtt, mint egy ősi szertartást.

Az öreg Szabó, amikor kiszántja a köblös egyik felét, azonnal barázdálja, szántja a másikat is. Mert úgy van ez, hogy mostantól fogva az egyik félág a Zsigáéit használatába megy. Ez is benne van a kiadott két holdban.

S ami a teheneket illeti, osior- tertó gazdájuk szerint dögöljenek meg, ha ezerkétstá: cl lápot nem szántanak le kifogas nél- kül. Járomban megdóglenl persze, még vénségük ellenére sem akar a két kínlódó jószág, inMost a sor úgy jön ki, hogy amire mindkét félág ki van szántva, mindannyian a dűlőn vannak. Fia, Zsiga azért jött ide, hogy vezesse a teheneket Ugyanis a dűlő hosszában évekkel ezelőtt égett a láp, közel az agyag, s még hozzá le, is van taposva szekér, jószág, gyalogláb által ugyannyira, hogy a két gyenge jószág dülledt szemekkel tekereg a járomban. Embernek kell menni előttük, aki fogja a rudat, hogy úgy-ahogy egyenesen szánthassák be az út felőli véget.- Annus vizet inni jött a szekérhez. No meg persze, megvárja már a férjét is. Kapa nélkül nem vetik a krumplit.

Üreg Szabóné befejezte a mezsgye-napraforgó vetését és most tengerit rak csupa kösz Vászonkötőjébe. Ennek a vetése is könnyű. Csak kisebbet kell lépni. így hát ezt is tudja még. Hanem egyelőre mégsem csinálja a tengeri vetését. Inkább erősen figyel valamit. Majd elindul, s a köblös innenső szélénél áll meg. Ott visszafordul. Topog egy kicsit előre, hátra, láthatólag a mezsgyebokorhoz igazodik. Végre elindul, tőle lelhető apró lépésekkel. A túlsó szélhez érve megáll egy picurka időre. Akkor megfordul, jön vissza. A közép-tájon megint időzgel. Szeméi behunyja, az egé^z lányán látszik: számokká! hadakozik magában. Aztán újra néz. bütykös lábaival gázolja tovább a szántást, ki a bokorig. Majd lassan, ferdére tartóit derekkel fordul a többiek fele.

6

Soltész Albert rajza