Kelet-Magyarország, 1960. március (20. évfolyam, 52-77. szám)
1960-03-20 / 68. szám
Különös történet Program nélküli i estém volt. Feleségem látogatóban, lányaink egy távoli üdülőben verik fel a csendet boldog, gondtalan kacagással. Ilyenkor a „szalmaözvegy” ember hová mehet? Mivel pihentesse az egész» nap számokkal bíbelődő fáradt agyát? Moziba mentem. Egy sokat ígérő, koprodukciós film csábított a bűnre... Gyönyörködtem Rigó Jancsi bravúros cigánymuzsikájában, a francia főúrinő romantikus szerelmében, amikor úgy egy órai merev nézéstől, figyeléstől, vagy tán mistől váratlanul rosszul lettem és kénytelen voltam a friss levegőre menni... Rágyújtottam, néhány mély szívás után elmúlt múló rosz- 6zullétem és visszatértem a moziba, azaz. .. — Szabad egy kis tüzset? — Fiatal, alig tizenhét éves, csinos széparcú lány állt elém, kezében cigaretta. Utánam jöhetett ki a moziból... Néhány banális szót váltottunk és mindketten visszatértünk a moziba. A film végétért. vegyes érzelmekkel hagytam el a mozit, mert Rigó Jancsi romantikus szerelmét én másképp ismertem, mint ahogy a film aposztrofálta. Ezen gondolkodva sétáltam a Beloiannisz-téri villamosmegállóhoz, hogy szőkébb rezidenciámba döcögtes- sem magam a villamoson, amikor valaki diszkréten belém karol... — Tartson velem! Halk, szinte suttogó hangon jött az ajánlat. Az első pillanatban szinte megdermedtem, aztán mégis bátorságot véve, megnéztem önkéntes útitársamat. Nagy volt a meglepetésem, amikor a tüzet kérő fiatal lányt ismertem meg... — Kérem t— próbáltam érvelni. — Ugyan, ne szégyenlősen meg... — Hm. Na jó! Hát menjünk! Mohón és sokat. Néha bocsá- natkérően emelte ram szép, karikás szemeit... Aztán egy hajtásra kiitta a bort és tüzet kért. Hallgattunk... Nagy. fáradt szemeit újból rámemelte és a cigarettafüst mögül megszólalt vendégem. — Maga nem idegen nekem és ezért nem köszönök meg semmit. _ 1 — Kérem ne szóljon közbe — szólt rám figyelmeztetően. Mélyet szívott a _ „Kossuth- ból” és valahová elnézve mesz- szire folytatta... — Tudja, én a maga volt barátjának a lánya vagyok... Kati. Mi nagyon szépen éltünk, dehát... apa egyszer csak inni kezdett és végühs elhagyott bennünket. Anya mindent, elkövetett, hogy felszínen maradjunk, de valahogy, semmi sem sikerült. Hiszen tudja. hogy volt ez ötvenhat őszén és telén... Fehér zsebkendőt vett elő és ideges mozdulattal gyűr- költe kis csomóvá. Kapkodva, gyorsan beszélt, mint aki attól fél, hogy rögtön elmúlik őszinteség! kedve, ő pedig el akar mondani mindent... — Aztán kezdtek hozzánk férfiak járni... Én a konyhába kerültem. — így éltünk. Közben 16 éves lettem. Egyre többet hallottam, anyámtól, hogy nem tart ingyen egy ilyen herét, ő nehezen keresi a kenyeret és. . Végül már meg is ütött! Nagy csend ereszkedett közénk. Néztem ezt a szép arcú, fiatal teremtést és mélységes részvétet éreztem iránta. Erzsébetre gondoltam, aki most húgaival valamelyik balatoni üdülő puha ágyában alussza egészséges álmát. .. Eizsébet is tizenhét éves és micsoda különbség! — Aztán tudja — folytatta vendégem, tálán még halkabban, mint eddig, — anyának altadt egy „állandó"! Ezután, igaz, más férfiak nem jártak hozzánk, de azért az én életem nem változott.. Betértünk az ismert cuk- — Egy délután egyedül rászdába. Egy szoba, csendes voltam otthon, amikor váratla- sarokba ültünk le. Rendeltem nul megérekezett anya „állan- és vártam. Vendégem eveit. dója”. Mindenki felíéleg- zik. A tanár becsukja a naplót s a lányok arcára jóleső megnyugvás ül ki. Gondolataik ilyenkor másfelé jámak. Még Jutka, a legjobb tanuló is közönyös arccal néz maga elé. Az előző óra osztályfőnöki volt, s megtudták, kit melyik gimnáziumba vesznek fel. Jutkát felvették. Hogy örült neki... Azelőtt izgult napokon át. Ilonka néni meg is feddte, hogy ne legyen olyan gyerek, hiszen ő jó tanuló és b'ztosan fel fogják venni. S lám, igaza lett. Jó volt most felejteni, hogy magyar óra van. hogy milyen réginek tűnik az első találkozása az iskolával. Nyolc éve lassan. Akkor még anyával jött... Nevetve biztatták egymást, hogy nem kell félni az iskolától, jó lesz az. Aztán később anya ágynak esett és többet nem is kelt fel... A kési bbiekre már csak JUTKA homályosan emlékszik. ... Anya ott fekszik a koporsóban, körülötte sok idegen, felnőttek, temetés. Aztán Róza néni alakja ködük fel, aki kézen fogva vonszolta a kocsi után... Nem, minek is erre gondoln:, mikor olyan szomorú. Róza néni magával vitte falura. Kimaradt a hatodikból. egész nap Csak otthon ült és úgy hiányzott az iskola... de főleg a mama. Nagyon szomorú évek következtek. Visszajött apához, tanult tovább. Apa vigasztalta, de hiába, Jutka félénk lett. Bántotta ha a lányok vigasztalták. Szegény lányok, hogy törődtek vele s ő milyen goromba volt hozzájuk...! Aztán —maga sem vette észre — a napok múlásával megváltozott. Újra tanult és otthon ő vette át a háziasz- szony szerepét is. Barátságosabb lett es apa úgy örült mindig, ha mosolyogni látta. A lányok is megkedvelték, együtt örült, szórakozott velük. Eljött a félév, megkapták a bizonyítványt. kitöltötték a felvételi lapokat. Aztán megint hétköznapok jöttek. Nyugodt, kiegyensúlyozott hétköznapok. . S már nem is fájt úgy minden, mint azelőtt. Csak persze anya... De azért így' is megvannak. Most is milyen öröm é>- te: felvették a technikumba. a kollégiumban teljes ellátást kap majd. Csak apát, meg a lányokat sajnálja itthagyni. .. S hogy ez most így eszébe jutott, elmosolyodik. — Látom, Jutka, jó kedve van. Hát akkor jöjjön ki felelni. . .! Hallja a tanár szavát, feláll s a tábla feié indul. Még minőig mosolyog, hiszen ma még felelni is olyan jó... Kiss Györgyi — Anyád hol van? — mór dúlt rám borgőzós hangián. — Na mindegy! Te is jó leszel’ Legalább a tyúkhúst felcseré1- , hetem egyszer csirkehússal. . j Dulakodni kezdtünk. Azt mondják a szem a lélek tükre. Ha ez így van, akkor j a Katika szeme lelkének min- ] den kínját tükrözte az emlé- j kezég terhe alatt... — Igen. így kezdődött... Szép szürke szemét elfutotta a könny. — Pénzt is adott. Sok pénzt dobott az asztalra... De én tönkre voltam téve. hiszen akkor már szerettem valakit... Egy jóravaló. aranyos fiút. . — Amikor anya hazajött, elmondtam neki mindent. Azt hittem megért és meg fog bocsátani, hogy segíteni fog elfeledni ezt az egész borzalmat. .. Nem ez történt. Rettenetesen elvert, trágár szavakkal szidott és kidobott. .. Aztán mégis csak megtűrt maga mellett, de értésemre adta. hogy ..most már úgyis mindegy” hát keressek legalább én is... így kerültem az utcára. A könnves szemű kislány tragédiáját befejezte, hálás tekintettel nézett rám, aztán minden átmenet nélkül és anélkül, hogy megakadályozhattam volna, hirtelen felkapta pénztárcáját és kiszaladt a cukrászdából... Nem volt kedvem villamosra szállni, gyalog indultam el a kitérő felé. Nagy emberi részvétet éreztem Katika iránt és elhatároztam, hogy egyszer majd megírom ezt a sorsot az embereknek, hogy fogjunk ösz- sze a szerencsétlen kis Katikák megmentésére. Én hiszek az emberekben és hiszek abban, hogy betűim nem lesznek hiábavalók, mert a mi kötelességünk megmenteni ültet, a tl- zenhétéves Katikákat, mert felelősek vagyunk értük... BÍRÓ LÁSZLÓ, a sóstóhegyi Virágzó Föld Tsz tagja Mester Attila: Mint a jó gazda Mint ősvadon, ölelnek át a kertek, A rét öröm-zöld színét bontja ki, Mint templomok,- vagy karcsú minaretek, Az égigérő nyárfák tornyai. A dombokon, hol nagyranőtt akácfák Fürösztik szélben borzolt fejüket, Mintha egy rég megszokott úton járnák, Közöttük, hol már mindent ismerek. A házakat, a friss meszelt szagukról, A gémeskutat, mit a messzi múltból Ittfeledtek a gondban vénült ősök Elébem jönnek, mint az ismerősök — Hisz számon tartok minden ágat itt, Mint a jó gazda érő kincseit. Képzőművészek vázlatkönyvéből MUNKÁSOK Soltész Albert tollrajza. ILLUSZTRÁCIÓ Szalai Pál tollrajza. Guurdi-festmények egy írországi fészerben Két évvel ezelőtt egy düledező dublini fészerben véletlenül rábukkantak öt festményre, amelyekről a restaurálás után kiderült, hogy Francesco Guardi olasz mester művei. Értékük meghaladja az egy millió dollárt. Szakértők szerint ez az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb művészeti felfedezése. Ha király-Kiss Gáborban nem lett volna igazságérzet, most nem mondhatnám el róla ezt a kis történetet. Ami igaz ugyan, hogy abból az iJóból való, amikor még nem voltak ennyire „összeszocializálódva”, a mifelénk lakó csikász maradékok. (Ezt az új fogalmat nem én találtam ki, hanem hallottam. Méghozzá Bó Sándortól, amint a minap jómaga is össze volt szocializálódva az egyik utcasarkon a kenderföldön lakó többi ivadékokkal. Azaz közös gondjaikról beszélgettek.) Tehát volt igazságérzet benne, mégpedig olyan fajin, hogy méltán tanulhatnának belőle azok, akik csak könyvekből tallózgatják az igazságot! Igaz, könnyű neki. Ól yen szomszédsággal áldotta meg sorsa, ahol örökkön-örökké csak igazságot lát. Igazságot, amelyért nem kell fellebbezni a kúriáig. Szegény, szolga-Biró Lajos komáján be is telt tavaly. Nem lesi már az se, hogy merre csaphatja el legelni a szürkét, hol tarthatja jól a téli koplalás után! Mert ennek a lápszéli dombnak azon a részén, ahol már egybemosódtak a hantok és csak egy-egy mohos ká jelzi, hogy kedves hely volt ez valakinél:, olyan selyemfű terem, hogy még a szél is bámulva simogatja meg. Jól is járt szegény. Jól jártak talán mind a ketten. Mert ebben a háztájis világban hol lelt volna magának helyet a szegény fuvaros ember és még szegényebb lova ? Hogy aztán onnan tanulta-e Kiss Gábor az igazságot, vagy nem, nem állt módomban kutatni, de annyit azért tudok, akkor nem tartozott azok közé, akiket megvédett. Történt pedig legelőször, mintahogy minden szombat este történni szokott, hogy szép számmal gyűltek össze a kom- nienciós vendégek Csali Ferenc borbély és fodrászmester műhelyében. Az egyik vendég ott>- . honról jött, a másik egyenesen a mezőről, a harmadik moziból, úgy, ahogy útjukba esett, vagy ahogy a dolguk engedte. A műhely ott van ugyanis a régi malom mellett, ahol a kö- resút éppen neki kanyarodik a Karaszna hídjának. (Hiába na, nekem is így esik jól! Nem pedig úgy, hogy Kraszna.) Hogy hányán lehettek a műhelyben, hányán nem. nem olyan fontos, de az inkább, hogy miről volt szó. Mert úgy van az, mióta ember az ember, hogy minden időnek, minden időszaknak megvan a maga témája. A tavaszna!:, nyárnak, ősznek, fiataloknak, öregeknek, foglalkozás és beosztás szerint. De azért van egy, ami mindenek felett van. Most az volt, hogy mi lesz velünk, vagyis mi lesz a földdel, mert az van itt mindenekelőtt' Mert ebben az időben akármerröl kezdték bontogatni a beszéd fonalát az emberek, mindig a tszcs-nél lyukadtak ki. Ezen az estén még jobban, mert olyan ember vitte a prímet, aki alighanem kétszer kiáltott, amikor a beszédet osztogatták. Olyan szegényből került „illető” — ez lesz a neve a történet során —, aki az emelkedéstől megszédült egy kicsit, vagyis elfelejtette a ló, hogy ö is volt kiscsikó. Kézzel-labbal I magyarázta tehát, hogy azoknál (még a nevüket se ejtette ki)! azoknál még enni sincs mit... De ott van ó! Ö most is húslevest és fasírtot vacsorázott... Megivott rá egy félliíer bort, de fogadna, hogy meginna még rá kettőt! A borotvafenő csattogása, a pamacs surrogása mostmár végleg elveszett a feltörő zajban. Mert ami sok, csak sok! Mindennek van határa. Még a dicsekvésnek is. És ebben a külső és belső kavargásban kezdett király- Kiss Gáborban is birkózni valami. Hm, gondolta az alatt a pár pillanat alatt, milyen különösek az emberek. Azokat nem veszik észre, hiába építenek, hiába húznak új kerítést — nem vasrácsost, hanem olyan jó szegényembernek valót, ami azért eltart 50 évig. — hiába járnak gyermekeik ugyanolyan jó ruhában, természetesen a becsületes munka után! Nem is állotta tovább. — Osztán mennyi időn belül innád íven. hé! — teszi, fel a kérdést egy kicsit kihívóan 6
