Kelet-Magyarország, 1959. december (16. évfolyam, 284-308. szám)

1959-12-25 / 305. szám

— Tulajdonképpen miért élek? — kerdezte váratlanul önmagától. Soha nem gondolt erre. De most döbbenten figyelt a csendbe.

Az asztalon elrendezte már, amit akart. Vén muskátlis cserépbe dugta az udvaron talált rövid fenyőgallyat, kis töprengés után mégsem erősítette rá a gyertyát, hanem csak leállította a hasga- tott, barnára kopott asztalra. Kidobta csomag cigarettáját, rá a gyufát, a pléhdoboz hamutartó közelébe.

És ült. Feje nagy tenyerében.

Tegnap még azt gondolta, boldog.

Tegnap, még amikor a szomszédos kisváros ünnepi utcáján ballagott, a csata- kos aszfalton. Mi is volt az a hangulat?-- Konstant!...nápo...ooly... — mi is a szövege? Te titokzatos város... valahogy így ...baksis... ez az! Baksis... koldusok... fény, meleg... valami undorító zene, undorító, és mégis jó... furcsa... ahogy tapos a lucsokban, s jobbról-bal- ról lökdösik az emberek, nagy csomagokkal... karácsony...

Mennyi boldog ember... ajándék, meleg, fenyő, gyertyaszag... s a faluban a sok ismerős... Gyuri bácsi sárgára pipált bajuszával. Szekeres néni örök tréfájával, az elnök, Torony Gyula, ritkán és keservesen előkapart szemüvegével... de jó... holnap karácsony — ezt gondolta akkor.

De ma?

Mindenki otthon. Olyan üres a szövetkezeti udvar, hogy még hátul a hízók se sírnak, sehol egy hang, még lélegzet se. Mintha mindenki meghalt volna.

Ügy érezte, most mennie kell, igen, menni. De hova? Sehova. Haza, a szobájába, a süket, vén házigazda szomszédságába, aki már régen alszik.

Hát kell? Kell ez? Kell ünnep? Karácsony? Kell, hogy észrevegye, menynyire egyedül él az emberek nagy tömegében?! Inkább dolgozni most is, kint a géppel, egy melegítő decivel a gyomrában, pirosán, szélcsípetten, erősen és haragosan a lucsokra. S kezelne akárkivel, viccelne, harapna nagyot a disznóölés első ízeiből. Sokfelé hivatalos, hiszen a nagy gép ura, mindjárt ott a helye a tanító meg az agronómus mellett.

De karácsony... az más. Ilyenkor nem számít jóbarát, ismerős... csak a testvér, szülő, házastárs... gyermek...

Tűnődve nézett maga köré. Vastag körmével feszegetni kezdte az asztal hasadékát.

Hogy is lehet, hogy ő ennyire csupasz maradt, mint az ujjam?

Igazságos dolog ez? Nem azért van, hogy rávezesse: nincs szükség őrá itt a világon?

Megérezte csizmája mellett, az üveget. Persze! Hiszen odakészítette. Barack. Gyorsan ... uioUa, s húzott belőle. Köszörült rá a torkával, máskor megnyugodott volna. De most nem esett jól ez sem. Minek igyon? Nem fázik. Nem álmos. Senki sem tréfál, kacag körülötte.

A gyertyát nézte. Meg kellene gyújtani. Hátha... vagy az se?

Ahogy olvadt a gyertya zsírja, úgy terebélyesedett felfelé a sárga láng. De mintha semmi lenne. Ahá! Hiszen égve maradt a villany.

Nehézkesen felállt, eloltotta, aztán hunyott szemmel visszadőlt az asztal mellett.

Minek ez? Hazamegy és lefekszik. Holnap az emberek már kint lesznek

őszintén bánta ismét, amiért beszélt.

— Régen volt. Na, megyek haza,

aludni.

Mosolyogva hajlott le az üvegért,

megsimogatta.

— Ezt azért hazaviszem. Kitűnő patika. Tizenhat esztendeje tudom.

Annus bizonytalan lépest tett a férfi

felé.

Az megérezte. Rácsodálkozott.

— Az apja azóta biztosan otthon van már.

az utcán, megtelik a kocsma, lesz valami előadás is a kultúrteremben. Mozi. Holnap lehet, hogy elhívja már az elnök is, vagy a fiatalok közül valaki.

Kinyitotta a szemét, megdörzsölte a homlokát. S akkor lobbant a gyertya.

S ez a lobbanás szívenütötte. Egyszerre megérezte a faggyúszagot, a fenyőgally jellegzetes páráját. Valamikor... de mintha most is hallaná... Az anyja... ahogy elővette a zsoltáros könyvet... és ők, a gyerekek... türelmetlenül tolongtak az asztal körül... ahol három csomagocska hevert...

Félelemmel bámult a kis lángba, nem mert mozdulni, nehogy megtörjön a varázs. hiszen itt érezte anyját, testvéreit a puha csendben. Hol vannak?!... Hol vannak... S látta a városszéli házakat romokban, rajtuk a kinőtt dudvát...egy magános kőkapu félig elhordott tégláit... az volt a szomszéd.

— Jóestét — köszönt valaki.

Nem is felelt. De a gyertyát majd kioltotta a léghuzat. Az ablak rosszul csukódó szárnya nagyot zörrent.

Jött valaki.

Gyorsan megfordult.

— Nézem, mi ez a furcsa világosság. Nem gondoltam, hogy maga van itt, Sándor.

Zavarában még mindig a lányt nézte, mert arra gondolt, bogy a gyertyát e;l kell oltani. Odanyult. csak úgv vaktában, s ’e is döntötte. Koromsetét lett.

— Mit csinál? — kacagott fel Annus, Ördög Annus. — Rossz a villany?

— Nem... — mondta a lánynak habozva, aztán eszébe jutott, hogy az szinte kínálta a menekülést. Mert most ügy szégyellte a meggyújtott gyertyát. Gyerekeknek való az, nem neki. De nem fogadta el a mentséget. Jól ismerte a kapcsoló helyét, pattintott rajta. — Karácsony van... — tette hozzá szárazon, és keményen a lány szemébe nézett.

Annus közelebb jött. Kabát nélkül volt, sötétkék szövetruhában. Megállt az asztal mellett, összefont karokkal, mint aki mindjárt megy.

— Apám még mindig nincs otthon.

Sándor megértette: az apját keresi

Annus. Megnyugodott. Már minden furcsa gondolat felvillant benne, hogy itt látta a lányt.

— Nem járt erre. Senki sem járt erre.

Álltak az asztal mellett. Sándor a csizmáiét nézte, rajta a sarat. Felvehette volna ő is a sötétkék ruháját, tiszta új fekete félcipőjét, de mintha tudta volna, hogy úgy sincs értelme. Hirtelen dühös lett. Mi a fenének is jött a lány, hogy megzavarja, mikor úgy is elmegy! Majdnem- durván hangzott, ahogy rászólt'— Üljön le, ha már itt van.

Annus hátrább lépett. Észrevette az

elutasítást.

— Megyek.

De maradt.

— Nekem ez az apám! — ragadta meg az asziai sarkét 3 férfi, gúnyosan mosolyogva. — Ez az anyám! — ütött rá a székre. — Ezek meg a testvéreim! — intett maga köré, de ott nem volt semmi. Erre bocsánatkérően leeresztette a kezét. — Mit csináljak.

Annus nézte. Nem nevetett.

— Gondoltam rá, — folytatta Sándor megbánva előbbi szavait, — hogy bemegyek a városba. Dohát nem vagyok gyerek, mit számít, hogy karácsony, vagy nem karácsony... Két nap és kész! Két olyan nap, mint másik kettő. Na. Üljön le.

Annus meglátta az üveget. Örült, hogy másról beszélhet.

— És az micsoda? — kérdezte ingerkedve.

A férfi lassan felemelte. Mutatta. Alig ivott: de most tölt, koccintsanak.

— Nem, nem.

— Ugyan?

— Nem szabad.

Nézte Annust. Miért nem megy már? Mit akar? Élvezi a dolgot? Biztosan azt hiszi, be van rúgva. Dehát beszélt összevissza. Mi a fenének is beszélt ilyen szamárságokat? Tényleg a fejébe szállt volna ez a kis deci barack? Nem! A gyertya tette. Kár volt meggyújtani. ösztönösen a gyertya felé nyúlt, s az ablakra dobta. Koppant, aztán leesett a földre.

Annus utána lépett, felemelte, és gyengéd mozdulattal visszaállította az asztalra. Nem szólt, és nem mosolygott. Sándor döbbenten nézte, s aztán mindketten hallgattak.

Ez mi ?

A férfi cigarettát vett ki, rágyújtott.

— Néha az ember nagion egyedül van — szólt őszintén, csendesen.

— Magának nincs senkije? — mondta, mint inkább kérdezte Annus, halkan.

— Senkim... — morogta a férfi, s nagyon, nagyon szomorú lett.

Most már azt sem bánta, hogy a lány sajnálja. Még soha, soha nem érezte ennyire a magányosság gyötrő fájdalmát. És hosszú évek óta nem látta ilyen közel... az édesanyja szürke haját.

— Harmincöt éves vagyok! —jelentette ki. — És tizenhat esztendeje egyedül.

Annus az asztalhoz támaszkodott, s úgy várta a folytatást.

De a férfi megint csak kitárta a karját.

— Otthon is volt.

— Dehiszen...

Egymásra néztek. Annus bátran állta a férfi tekintetét.

— Jöjjön el hozzánk, Sándor.

— Magukhoz?

— Hozzánk.

— Minek?

— Hát... csak.

Csend lett.

— Nem megyek... — rázta meg aztán a fejét a férfi. — Nem akarok én teher lenni senki nyakán.

— Ha teher lenne, nem hívnám.

— Ej! — szólt hevesen a férfi. — Eszébe jutott, köszönöm. Nem kell azt komolyan venni, amit én csak így beszélek. Álmos vagyok, na. Megyek haza.

— Én magáért jöttem, Sándor.

A férfi mélyen belenézett a lány szemébe. De az nem rebbent meg, nem futott előle. S akkor megindult valami benne, valami akaratlan, nagy nagy melegség. Nézték egymást.

— Énértem...?

— Magáért ..

— Nem tudtam...

— Most... tudja...

Nézték egymást. Nézték, az ismeretlent, a jót, a szépet. Sokáig nézték

— Az más... — mondta Sándor halkan. — Hát... akkor... menjünk...

S szótlanul, óvatos, vigyázkodó léptekkel mentek az ajtóhoz, kinyitot— Hát ennyi. Volt karácsonyom azóta fronton, volt úgy, hogy a piszkos nácik hátrahagytak minket, magyarokat, golyófogónak, s mikor idehaza kigyúl- tak a gyertyák, mi martuk magunkat a földbe, körömmel, félig megfagyva, félig éhenveszve... volt itthon, mikor még két esztendeje se tették földbe az anyámat, öcséimet, húgomat... akkor emlékszem... de mit? Mit mondjam?

ták, egymást csodálva, figyelve, kutatva, s kiléptek az éjszakába.

Sok-sok ablak -ilagított a sötétben.

— Mennyi csillag! — mondta ujjongó örömmel a lány.

_ Igen... — felelte komolyan a férfi,

s nem tudta, miért szorul össze a szíve, miért fojtja a torka, és csíp a szeme. De tényleg, Kiderült, s tengernyi csihag ragyogott körülöttük.

6