Kelet-Magyarország, 1959. december (16. évfolyam, 284-308. szám)

1959-12-25 / 305. szám

Képek, művészek, emberek Amikor a tárlaton végigsétál az ember, s átfutja tekintetével a festményeket, szobrokat. legke­vésbé azt látja bennük, ami pe­dig elsősorban benne él a színek­ben, formákban, vonalakban: az alkotó belső küzdelmét. „No. de­hogynem, — mondta erre egyszer az egyik kritikus, — az nagyon is látszik, mert csupa izzadtság­szaga van a képnek.” Nem ilyen fajta küzdelemre gondolok most, bár alapjában igaz ez a gúnyo­lódás is. Mert témát találni. azt kidolgozni, a mondanivalót meg­felelő formába önteni, a tarta­lomnak és a formának tökéletes egységet keresni, nagy harc, és még a legnagyobb művészeknek sem mindig és nem egyformán sikerül. Mert a művész: nem másol. Másolni könnyű. Akinek tech­nikai érzéke van, az tud másol­vét, egy szobor születését. De hány és hány órán át vajúdott önmagával, amíg csak idáig is jutott? És még hány és hány órát töltött vázlatkönyve mel­lett, rajzolva a tömeget, figyel­ve. vajon azt fogja-e adni a szo­bor, amit az eszme? Festettem kint Soltész Albert­iéi, a fiatal festőművésszel. Fi­gyeltem, mint ül csendesen, — egyszerű kis tájkép volt a té­ma, — mint issza be a táj szép­ségét, az ember j elenléténeK apró jeleit, a kis, kanyargó ös­vényt, a pirosló tetejű házat, a kukoricást. Mit akart festeni? Csak tájat? Nem. Érzést, gondo­latot. Azt, hogy milyen szép is az élet, szép a munka, szép a sárguló kukoricás szép és nyug­tató az ember jelenléte, a csön­des de szívós élniakarás, a ter­vezés ,a béke. Mi minden! Pe­dig ezt akarta festeni, ~ s több látja meg a képben, s nem- is kell, hogy lássa. S nem tudja, hogy az alkotó művészek sona nem válnak el müvész-önmaguk- tól. Akkor sem amikor az ut­cán járnak, akkor sem, ha pihen­nek, ha szórakoznak. Kérdéseik kísérik őket. Örök átok ez — gondolja valaki, aki szereti tel­jesen letenni az elvégzett mun­ka gondját. Nem, ezt a munkát nem lehet teljesen letenni. Ez a munka soha nem lesz befejez­ve. Mert egyre szebbet, tökéle­tesebbet kíván a művész önmér­téke. Miért mondtam el ezt? Mert még sokszor el kell mon­danunk, mert ami szépet adnak ők, azért megértés t kívánnak csupán cserébe. S mert sok jó­ízlésű embert bosszant, hogy me­gyénkben még mindig keletje van zug-,,festők” szörnyű giccseinek, amelyek csupán egy gondolatot és hangulatot árasztanak. Az ol­csó művirágok enyvszagát. Beszélnünk kell erről. Hagy gazdagodjanak minél többen az igazi sz_ép megértésével,' hogy megérthessék nagy festőink, szob­rászaink . müveit is: Munkácsy, Paál, Kisfaludi Stróbl, és a töb­biek gyönyörűséget jelentő al­kotásait. Hiszen a művész sem akar egyebet: közölni gondolatait. ér­zéseit az emberekkel, olyan for­mában, amilyet valamely művé­szet nyújthat. S — Hulló csönd és éber álom fehérük szerte a határon. Dúskeblű fák, zsendülő vetések figyelnek, néznek, s hallgatják: Mert szól az ének. Setét, nyugodt nagy óriás — halkan ver, szíve, áhítattal, — szántók és rétek figyelgetnek szívük alatt a kelő maggal. Szél hordja szárnyán, zúg, susog; halld! Kis falu, pihenő Zetor! Sustorog, sir, és diadallal surran szerte, hol élet él, hol kell a dal! Setét, nyugodt földóriás — halkan ver szive, áhítattal, — szántók és rétek figyelgetnek, szívük alatt a kelő maggal. „Mennyi vér! £s mennyi könny! Miért nem fordulnak csontok? Miért nem ordít, bömböl sebzett vadként évezredek sora? Mennyi harc! És mennyi fönn az ember hullott csillaga? Mikor a kard átszalad mellen, mikor kés bont ki szíveket, mikor gyermeket öl idegen apa'. A háború! S tied, ember, tied a gyermek! Ha? Énekelnek...! Szél hordja szárnyán, zúg, susog, Sustorog, sír és diadallal kis ablakokon kocog. „Kibomló zászló könnyű selyme kelő nap vörös ragyogása; új századok kelnek a jelre! Hol a jövendő harsonása? Fújjad, fújjad kürtöd, harcosi Új harcok várnak! Fent a zászló! Vér: nem omló! Szív se sebzett! Tejet csordít gyermek szája! Hol a jövendő harsonása?! Fújjad, fújjad kürtöd ember! Űj harcok várnak: Munka, élet! Kezdd el a dalt! S tevéled Zend ül meg a Föld!” Hulló csönd és éber álom; Hó fehérük a határon. Fák, házak, földek és vetések figyelnek, néznek, hallgatják: Békét! Békét az emberiségnek. Éry István. Tíz éves zenei csodagyerek A 10 éves olasz származású newyorki Joey Alf id j az ame­rikai impresszáriók nagy reménysége. A kisfiú már nagy si­kerrel vezényelte a Newyorki Filharmo­nikusokat és ötéves kora óta növendéke a híres Julliard ze­neiskolának. — Nem mindennapi tehetsé­gét Toscanini is elis­merte, aki annakide­jén megengedte, hogy a kisfiú az ő zongo­ráján játszhasson., — Joey Alfidi nemrég adta első hangverse­nyét Európában : Antwerpenben Beet­hoven V. szimfóniá­ját vezényelte, állító­lag meglepő érett­séggel. BODZA záci Mihály, József Attila-dijas költő legújabb kötete Berky Nándor; Vöröskatona. ni. Ebből azonban hiányzik a belső tűz, hiányzik az a bizonyos tartalom, ami alkotássá teszi a szobrot, képet. Néztük az iáéi kiállítást, s az a jóleső érzés alakult ki ben­nünk, hogy a jórészt fiatal mű­vészeti közelebb kerültek a való­ság jó kifejezési formáihoz. Berky Nándor szobrai viselik legjobban a megállapodott, érett műv&Szet jegyeit. Vöröskatona szobra, amely bejárta az orszá­got, sőt a külföldi kiállításokat is. nagy egységben mutatja az ember, az önfeláldozó harcos, a nép darabos, kemény, őszinte akaratát és a szobor szép anyag­szerűségét. Tömör, kemény, ki­csinységében is monumentális ez a szobor. Sokkal többet mutat, mint amennyit a csupasz anyag mutathatna, tömegében, meri óriássá növeli a kifejezése. Berky Nándorral egyszer a műteremben beszélgettem. Kö­rülbelül két hosszú órán át me­sélte az akkoriban kialakult ter­órás festési idejéből a nagyobb részt csupán a figyelem, a gon­dolkozás, a töprengés, az „ihlet” tette ki­Ott voltam, amikor Berecz András, jónevű fiatal festőmű­vészünk a kiállítás legnagyobb méretű olajfestményén dolgozott. Mennyit állt a műterem végé­ben, néma figyelémmel, hogy a kép szép, meleg szürke színei adják-e a munkáscsalád ottho­nának egyszerű, de boldog, elé­gedett hangulatát? Hegy a gyer­mek középpontja testesíti-e ezt a békés, nyugodt, életörömöt zen­gő hangulatot? S hogy örült a színeknek, amelyek frissen, kel­lemesen, szinte fogható gyönyö­rűséggel fokozták egymást, az összhatást és a részlelek szép­ségét. S láttam elégedetlenül őket is, másokat is'. Egyre keresve, egy­re többet, gazdagabbal keresve és jobb, kifejezőbb módokat, eszközöket. Nem. ezeket a futó néző nem \ mikor Nyíregyházán dol- gozott, valamennyiünk kö­zött, akkor még nem tudtuk róla. hogy költő, s arról sem nyilatkozgátott előttünk, — hi­szen mindez természetesnek lát­szott — hogy mennyire szereti Nyíregyházát, a Nyírséget, a városszéli szegénységet, az egy­szerű munkásokat és paraszto­kat, a régi gyermekkori emlé­keket. 195ö-ben megjelent köte­te azonban egyszerre tárta elénk ennek a nagy szeretetnek ver­ses megnyilatkozásait. És hogy ez mennyire sikerült költői megfogalmazás-sorozat volt, bi­zonyítja a hamarosan elnyert József Attila-díj is. A napokban azonban már a harmadik kötet került az ol­vasó kezébe. Mi az a téma, amely köze­lebbről foglalkoztatja Váci Mi­hályt? A hazai táj és annak egyetemes problémái, az élet értelme, a szerelem, a szeretet: szülők és szülőföld iránt, a munka, az ősök, a munkásmoz­galom és a művészet egy-egy nagy hőse. alkotása. Sajátos bővülés tapasztalható ezen a té­ren az első versektől a mos­tani kötetig. Az első kötet, az „Ereszalja”, szinte kizárólago­san a hazai vidékhez való von­zódás és szeretet hitvallása, ta­núságtétele volt. A második kö­tet témái szempontjából nőm hozott bővülést, csak a hazai tájat és családi problémát kis­sé szélesebb, erszáges problé­mává szélesítette. A „Nincsen számodra hely” című kötet még 1955, termése, innen adódik a továbbfejlődés kissé visszatartá­sa, késleltetése. A most megje­lent. harmadik kötet jelenti az igazi k teljesülést, a témabeli kiszélesedést, anéütüi, hogy pz valamelyes kapkodást, teljesség­re törekvést takarna, árulna el. Minden versében magát kere­si, magáról beszél a költő: mindazt előveszi, megénekli. ami élményanyagban hozzáfér­kőzik, s ugyanakkor lehetővé válik az egesz emberi problé- mavüág szempontjából egy-egy mondat melléírása, hozzátevése az ábrázolt, bemutatott jelen­séghez. Ez a mély humánum: az emberiség, az emberi élet értelme — ez áll a középpont­ban. Ezért nem válnak tájver­sei sem provinciális kuriózum­má, hanem- egyetemes, emberi mondanivalóval megtelítődve szójnak mindenkihez. Ennek n kiszélesedésnek pedig az az oka. hogy Váci látása szimbólummá növelő erővel rendelkezik. A kötetcímek csakúgy, mint az egyes versek első sorai, címszavai legtöbbször egy-egy növényt, állatot, természeti je­lenséget mutatnak, ezekre utal­nak. De sohasem maradnak ezek egyszerű, passzív leírások, megfigyelési mozaikok, hanem szimbolikus jelentésükkel utal­nak arra, hogy a költészet kö­zéppontja, az ábrázolás lényege mindig az ember, az emberiség — bármilyen kiindulási alap, keret is legyen mellette. Főleg ez a harmadik kötet jelenti művészetében az eddig elért te­tőpontot. Az „Akác a forgószél­ben” című vers szerencsés gon­dolatpárhuzama a szabolcsi ho­mokot megkötő és a széllel is dacoló akácfa és az 1956-os for­gószél között, „A ledöntött je­genye” az elmúló ifjúság és a tovatűnő gyermekkor kapcsola­ta, „A tavaszi esőhöz” pedig az éltető és megtisztító permet kettős értelmét kapcsolja össze. Általánosan tapasztalható, hogy már egyre jobban befelé forduló, elmélyültebben töpren­gő, a tájélményből egyetemes­sé felnagyított érzésvilág kö­szönt bennünket ennek az uj, harmadik kötetnek szinte min­den verséből: a forradalmár kubikos vörösmárvány szobra előtt csakúgy, mint a sorkosz­toló, kezdő tanítóság emlékezé­sében. a cseh mozgalmi vértanú Fucs.k emlékversében éppúgy, mint az ördögszekér kedves já­tékában, vagy az ellenforrada­lom leié kacsintgató belső el­lenséget vitriolozó „Bitangok bujtogatöjá”-ban. Formai tekintetben is örven­detes javulást, fejlődést tapasz­talhatunk. Az idők folyamán tá­gult gondolatkör, a tartalom, a mondanivaló bővülése a válto­zatosabb formavilágot hozta magával. Ennek a kötetnek már szinte mindegyik verse más-más formai megoldással lep meg, s ezek a különböző formák külön­böző tartalmak hűséges hordo­zói, kifejezői. E kötet teljes yerskészlete már az ellenforradalom után keletkezett s bizonyítják azt a helyes meggyőződést, hogy az életnek miként kell tovább folynia, fejlődnie, hogy a szo­cializmus építése minél hama­rabb sikeresen befejeződhessék hazánkban is. 18-án este, a nyíregyházi Bes­senyei Klubban költői esten ta­lálkozott Váci Mihály olvasói­val, a város versszerető közön­ségével. Határozottan rámuta­tott a költő arra, hogy helyes és szükséges, hogy az irodalom sokat foglalkozott és foglalkozik a múlt nyomorával, hibáival és nehézségeivel. De fokozott fel­adata a költőnek, — mint ezt már Petőfi is követelményként tűzte minden írástudó elé, — hogy a jelenkor nehézségeinek a leküzdésében segítsen, a jelen­kor építését serkentse, s utat-- mutasson a még szebb és a még ■boldogabb jövő felé. Ö maga ts arról tett bizonyságot, hogy eb­ből a munkából szeretné ki­venni költőként is a részét. A most megjelent „Bodza” cí- • mű kötet versei is ezt a szán­dékot bizonyítják. Valamennyien bízhatunk abban, hogy a továb­bi kötetekben is ugyanezt a helyes állásfoglalást és művé­szi megfogalmazást tapasztal­hatjuk majd 'Váci Mihály köl­tészetében. M----f 4 Hallod?

Next

/
Thumbnails
Contents