Kelet-Magyarország, 1959. szeptember (16. évfolyam, 208-232. szám)
1959-09-27 / 230. szám
hú^4nú4na A kapu flott hirtelennőtt szőke fiatalember álldogál. Tizennyolc éves ha van. Az arcán léthaló finom pihék elárulják, hogy még csak most mond búcsút a kamaszkorúak. Csetlik- bqtlik a bejáratnál. Szeretne bemenni, de kevés hozzá a mersze. Végül erőt tesz magán s beljebb kerül a Icapun. Egy idős nénikétől kérdez valamit, miközben szégyenlős pír szökik az arcára. Majd elindul a kastély felé, amit öreg fák vesznek körül. Amerre elhalad, az út kétoldalún virágok illatoznak. Egy- eqy kósza méhecske pákpszto- san kulat nektár után a kései virágok kelyheiben. Az öreg diófák kopaszodó ágain lengő sárga levelek közölt átszűrődik az októberi napsugár s játékos képet rajzol a tisztára söpört útira, A fiatalember közeledik az épülethez. Maga se veszi észre, de újra elfogja a kapu előtti bizonytalanság Míg a fejeben kavarognak az emlékek, lábai csali, viszik tovább. A gyermekkori képek rohanják meg. Amikor. a nagymama még velük volt, köztük... És milyen csodálatos meséket tudott. Amikor nagymama meséit, akkor egyetlen gyetek sem volt rossz. Ügy csüngtek az ajkán, s ha megpihent, noszogatták: „Nagymama, még, még. sokat.”' És nagymama mesélt... Aztán nagymama elment. Már nyolc éve. Akkor ő még nem tudta, hogy miért. Arra emlékszik, hogy papával abban az időben sokszor összeszólalkoztak. Papa egyszer nagyon dühös volt és azt mondta nagymamának, menjen el a háztól. És azóta nem látta. Szülei a gyerekek előtt nem beszéljek a dologról. Ha kettesben hitték magukat, néha szó- bajött a nagymama. O észrevétlenül kihallgatott néhány ilyen beszélgetést, s igy tudta meg, hogy szülei milyen zsarnokok, zsugoriak voltak a nagymamával szemben. Sajnálták tőle a betevő falatot is. Pedig jutott volna, mert a papának jólmenő szabóműhelye van. Vagy mégis a szüleinek van igazuk? A nagymama volt a hibás? Nem, ez nem fért a fejébe. Nem lehet okolni a nagymamát. Olyan áldott jó volt és őket. a gyerekeket igen-igen szerette. Már régen fészkelt fejében a gondolat, hogy meglátogatja nagymamát. Nem beszélt róla, mert tudta, hogy ha említést tesz szándékáról, szülei lebeszélik. Nem engedik el. Korán reggel ült vonatra s most itt van, közei ahhoz a pillanathoz, amikor szemtöl-szemben állnak majd egymással. Vajon megismeri-e a nagymama a tízéves unokáját ebben a nyurga fiatalemberben? A szociális otthon épületének napranéző oldalánál öregek, férfiak, asszonyok sütkéreznek a gyenge októberi melegben. Székeken, lócákon, vagy a falhoz támasztott háttal üldögélnek. Tereferélnek. Az Utón felbukkanó alakra nem igen vetnek ügyet. Megszokták, hogy hivatalos emberek gyakran járnak ide. Hozzátartozó meg ugyan kihez jönne, amikor majdnem valamennyije gyökértelenül, egyszál magában all a világban? Akit meg ellöktek, mint az elvásott rongyot, az nem is reménykedik, hogy valamikor viszontlássa hozzátartozóit. Az egyik csoportosulásnál nevetés buggyan s végig hullámzik. a kis téren. Valamelyik öreglegény huncutságot mondhatott, azon nevetnek. A fiatalember erre tart. Messzebbről meglátott már köztük egy fehérhajú asszonyt, ő lesz az, biztosan ő. Mari néni a nevetéstől szét- zöiykölődölt nagykendöjéi igaz- gatja vissza a vállára. Még mindig nevetgél, hogy „nahát ezek az emberek, sose komolyodnak meg.” A köszönésre emeli fel a fejét és veszi észre az érkezőt A nevetése megakad, a mosoly is félbeszakad az ajkán, öreg, fáradt kék szemeivel rátapad a nagy darab kamasz arcára. Néz. néz hosszan. <4 fiú is csak áll, a száját se nyitja csak azt érzi, hogy hirtelen melege lesz, majd minden vére kiszökik a fejéből. — Sanyikéin, kisfiam, kisuno- kám! — tör ki az Hős, töpörödött asszonyból a felismerés szava. Felugrik, válláról a fűre csúszik a kendo s ahogy erejéből futja, odatipeg a még mindig zavartan álldogáló fiúhoz. — Drága gyermekem! Te vagy az? Igazán te vagy? — tapogatja, csókolgatja könny áztatta arcához vonva régen látott unokáját, — Én vagyok, nagymama — mondja mély, rekedtes hangon a fiú s alig tudja leküzdeni azt a torkát szorongató valamit. — Én vagyok, nagymama. Az anyóka, amikor így álltukban kigyönyörködte magát, félrevonja a fiút az egyik nagy hársfa alá. — Mi van otthon? Hogy van az én szegény fiúm? Anyád nem beteg?. Lackó, meg Józsi mit csinálnak? Annyi a kérdés és mindig újak és újak jönnek, hogy Sanyi azt se tudja, mit feleljen. Össze is zavarodik. Nem érti, miért kérdezgeti unos-üntalan nagymama a papát, anyukát, amikor azok zavarták el a háztól. Nehezen csak elsorjázza azért valamennyi kérdésre a választ. Bár beletelik egy óra is, mire végére ér és ő is megkérdezheti: — Hit nagymama...? — Jól vagyok gyermekem, jól vagyok. De igazán nincs otthon semmi baj? Szegény drága jó fiam, egyetlen gyermekem. Ugyan ki vigyáz most rád — motyogja s elfordul, hogy Sanyi ne lássa az előtoluló köny- nyeit. — Szokott még nagymama mesélni? — kérdezi Sanyi visz- szanyerve a gyerekkor gondtalan hangját. — Mesélek, kisfiam, mesélek- Meg újakat is tanulok. Újakat, olyat is, amit te még nem ismersz. Igazit. Sanyinak sok kérdés gyűlt az, ajkára. Ügy szerette volna tudni, hogy miért is kellett a nagymamának elmenni a háztól, milyen emberek igazán az ő szülei? De ehelyett akaratlanul csúszott ki a száján: —• Akkor meséljen nagymama. Ott, a hársfa alatt az idős asszony magához vonta emberré lett unokáját. Nézte, nézte hosszasan s percek teltek el, mire megszólalt. — Jól van fiacskám. Mesélek. Olyan mesét, amit már te is megismerhetsz. A fiút meglepte g nagymama válasza. Nem várt ö mesét, ű csak úgy mondta az előbb. Mást, egészen mást szeretne tudni... De a nagymama, nagyot, mélyet sóhajtott. — Valamikor élt itt a nyíri homoki Húgban egy szegény cselédember. Gondja-baja mellett cscfc a kenyeret kérő sok apró száj volt a meg több. A 'sok gyerek között volt egy kislánya is. Ez a kislány, ha még meg nem halt, most nyolcvanöt éves — pontosan októberben lesz annyi, suttogta maga elé, majd hangosan folytatta. — A kislány tíz éves se volt még, amikor az édesanyját egy csúnya betegség, a kolera elvitte. Ez Jégtörő Mátyáskor volt. A szegény kislány félárva maradt a többi apró testvérével. Se ruha, se kenyér és fagyos hideg tavasz. Ha a majorba kellett mennie, hogy a lába ne fázzon — mert semmi lábbelije nem volt az istenadtának — g meleg trágyalébe állt mindig egy kis időre és úgy futott tovább. Ez a szegény vézna gyerek már azon a tapaszon napszámra járt — kosztért. De nem bírta. ősszel egy ingvállal g, matyóban elindult az országúton egy messzi faluba, hátha 'ott befogadják szolgálónak. És hányódott egyik faluból a másikba éveken keresztül. Itt egy rongyot löktek neki, ott egy darab kenyeret. Így nőtt fel és elvette feleségül egy másik cselédember. Jálelküek voltak mind a ketten. Nem nyúltak volna a máséhoz a világ minden pénzéért sem. De egyszer — hallgasd csak kisfiam — mégis kísértésbe hajtotta őket a nincs: Az meg nagy úr. Bementek egy hideg télen az egyik útszéli csárdába. Melegedni. Látják, hogy az egyik asztal alatt kosár van, a kosárban egy pár cipő. Az asztalnál senki. Reszketett szegény asszonynak a lába rongyokba csavarva, de reszketett a szíve is — a gyónástól. A cipőt magukhoz vették. Elmentek. Nem lopta — gondolta szegényke. Csak elvette, mert .neki nem volt. De nem nyugodhatott. Ilyen a szegény ember becsülete. Meggyónta.., És Szentmihály napján az urát elbocsátották. A gyermek minden évben jött. Egészen tizennégyig. Ahogy jöttek, úgy el js mentek... A cselédházaknál mindig a gyerekeket temették. Egy maradt ások közül. Egy fiú. Szegény asszony még a csillagokat is lehozta volna azért a fiúért, úgy szerette, védte, dédelgette. Es fel is nevette. Nem cselédnek, urnák. Mester lett a fiúból... — Nagymama! — kiáltott fel Sanyi a sírással küszködné. — Nagymama! Ez nem mese! Én mostmár tudom, hogy az a fiú az en apám... A nagymama nézte az unokáját. Szakasztott masa az apjának. De mégse az... belülről... Aztán magához nyugtatgatta a fiút. — Nem szabad kisfiam, Sa- nyikám. Nem szabad. Ez csak mese... Aztán szoknyája ráncai közül előhúzta az összecsomózott zsebkendőjét. Reszkető kézzel ki- bontogatía, s kis takarékosságából elvett egy tízforintost. — Sanyikám, drága kisfiam. Tedd el csalt ezt. Vegyél rajta cukrot Lackónak, meg Józsinak. Sanyi ezt már nem bírta tovább. Lehajolt, öisszecsókolut a drága öreg arcot, s úgy elrohant, téle-tele, maga se tu at a mivel, hogy alig találta meg a kijáratot, Samu András IV agy gondaai végzik az aimaszureiéi a uagyaaiiut Uj Erő Termelőszövetkezet kertjében. Gondos munkájuk nyomán holdanként 150 mázsa termesre számítanak, amelynek !!0 százalékát export minőségűként kívánják betakarítani. Az országos „Bélyegnap“ alkalmától kiállítás lesz Nyíregyházán Október 4-én ünnepük az idén az ország filatelistái a bélyegnapot, mely alkalomból minden nagyobb városban megrendezik a hagyományos őszi bélyegkiállítást. Városunk bélyeggyűjtő körei október 3—4—5-én háromnapos nagyszabásű bélyegkiállítás keretében mutatják be az utóbbi évek bélyegujdonságait. A kiállítás számos érdekes és színes látnivalót tartogat nemcsak a fila- telisták, de mások számára is. A legmodernebb bélyegek mellett ott láthatjuk majd Európa iegrégibb bélyegeit, több „elsőnapi boríték” és. „repült levél" gyűjteményt a világ minden tájáról, A sport, repülő, allat- és virág-motívum gyűjtemények mellett pedig megtekinthetjük az ország-összeállítások sorában Magyarország, Kína, Indonézia, Ghana, Israel, Monaco, San Marino, Szovjetunió NDK, Csehszlovákia, Lengyelország; Belga Kongó, Ausztrália, Üj Zeeland, Jugosz j lávia és Bulgária bélyegeit is. ' A kiállításon fénykép és képeslap gyűjteményeket is láthatunk majd. Különös érdeklődésre tarthatnak számot Botrágyl István moszkvai útja alkalmából felvett felvételei, valamint dr. Arató István és dr. Horváth Sándor Csehszlovákia és Keletnémetország legszebb városait és tájait bemutató fényképei. Mind a két kiállítási anyag számos meglepetést tartogat a vérbeli fotósok számára. A kiállítás színhelye a 6. az. Mélyépítő Vállalat kultúrterme (Széchényi u. 45.) lesz, ahol október 4-én, vasárnap akalmi postahivatal is működik majd. Az alkalmi postahivatal árusilapi fogja az ezen a napon megjelenő bélyegnapi emlékbélyeget és bélyegnapi emlékbélyegzőt fog használni. A kiállítást máris széleskörű érdeklődés előzi meg váresunk- oan. Megjelent a Sóstóról késxült prospektus A Sóstói Fürdő és Üdülő Vállalat kiadásában a napokban ismeretterjesztő könyvecske jelent meg, mely az országos hírű Sóstó-Gyógyfürdővel ismerteti meg az olvasót. A prospektus bevezetőben Sóstó eredetével foglalkozik, érdekesen, hitelt érdemlően leírva a nagyszerű üdülőhely Kialakulását. A környező községeket és területeket, ismertetve a régi Sóstóról találhatunk benne leírást. A prospektus legszemlél- tetőbb része az új Sóstóval foglalkozik. Ebből pontosan megtudhatjuk a sóstói gyógyvíz vegyi összetételét, az újabb létesítményeket, s a közeljövőre vonatkozó elképzelésekét. A befejező ré6z Nyíregyháza ismertetésével foglalkozik, közölve a fontosabb intézmények eimét és telefonszámát. A könyvecskét szebbnél-szebb felvételekkel, térképekkel illusztrálták. Az Ízléses,; szép kivitelű prospektus amellett, hogy minő megyénk lakói, mind . az érkező idegenek számára hasznos isire reteket nyújt, egyben élvezetes olvasmányt is jelent. Műgyűjtők óh! Cocteau ét Picasso beszélgetnek. A költő elmondja a festőnek annak a telefonbeszélgetésnek történetét, amelyet egy amerikai milliomosnő folytatott egy műkereskedővel. — Halló, tudna nekem egy Picasso képet eladni? ■— Három is rendelkezésére áll. Ohajtja-e hogy megtekintés végett elküld- jem őket? — Nem szükséges, küldje el a legdrágábbikat. — De mi lesz, ha nem tetszik önnek? — Ugyan, ne vicceljen! Amikor egy csomag Szuez- részvényt vettem, akkor sem küldték el megtekintés végett a csatornát. 3
