Kelet-Magyarország, 1959. július (16. évfolyam, 152-183. szám)
1959-07-17 / 166. szám
i KFT.ÉTMACYARORSZAG 1S59, JCLIUS 17, F ÉN ITA VIRÁG, MOSOLY ÉS SZÍVES SZŐ Kárpátaljai útijcgyzclelt IV. Színes téglából épített gyönyörű épület a zene palo'ája Ungváron, melyett a kevert keleti stíluselemek gazdagsága és áradó színpompája tesz különösen vonzóvá. A földszinten, a hatalmas, szőnyeggel borítoft oszlopcsarnokból nyílnak a ruhatárak, a dohányzó és a bűié. Az emeleten van az előadóterem, melynek szépsége és kényelme versenyez csodálatos akusztikájával. Az előadónak is külön élmény ebben a teremben koncertezni. Szinte tapintható érzékletésséggel hangzik benne egyaránt az ének és az instrumentális muzsika. A hangok kilépnek az elvont fogalmak világából, s amiről eddig azt hitted, hogy múló hangulat, egy villanás a lélek mélyéről, azt most valóságnak érzed. Talán furcsán hat ennyi áradozas egy építészeti megoldásról, amely nem is esztétikai tellegű és amely tulajdonképpen „csak” technikai segítője a zenének, de aki hallgat ott már muzsikát jó és rossz akusztikájú teremben is, az megérti elragadtatásomat. Annak ellenére hogy nem sokkal az előadás kitűzött időponfja előtt érkeztünk meg, nagyon fáradtan, s csak néhány perces „beének- lésre” jutott idő, — sikerült az előadás. A műsort az ungvári rádió is hangszalagra vette és másnap majdnem egy órás adást, sugárzott belőle. Már pirkadt, amikor visszaérkeztünk Munkácsra. Bizony ez mind az öt napon át így volt. az előadások után megvacsoráztunk, csak aztán indultunk haza az autóbusz- szál, amely második otthonunk lett; mindannviszor másnap feküdtünk le, s csak a közönség nagy-nagy szeretető, érdeklődése. no, meg a fiatalos virtus tartotta bennünk az erőt. Beregszász volt következő esti fellépésünk helye. Már délelőtt elindul unk, mert a Beregszász közelében fekvő „Vörös Zászló” kolhozt látogattuk meg. A kolhoz központja Muzsaiy községben van. A kolhoz elnöke kenyérrel és sóval, a pionírok virággal fogadtak minket. Ahogyan az elnök elvtárs mondta, az ö gazdaságuk nem tartozik a nagyok közé, „mindössze” négyezer és egynéhány hektár (kb. 8000 kát. hold) földiük van, amelyből 300 hektár szőlő, hegyoldalban. Három falu tartozik a kolhozhoz, melyben mintegy 3000 munkaképes kolhozistát tartanak számon. A három falu dolgozói három brigádot alkotnak. Igen nagy összegeket fordít évente építkezésre a kolhoz. Idei egyik nagy épí kezésük az erdő- és munkagépjavító műhely, melynek működése hatalmas segítséget fog jelenteni a kolhoznak. Jó munka folyik a kolhozban, szép jövedelmük van a tagoknak. Egy-egy dolgozó évi keresete 20—25 ezer rubel körül mozog. Itt is sokan építenek házat saját erőből és állami kölcsönnel. A ko Ih oz üdülőjében töltöttük a délutánt, a Borsóvá partjához közel. Nagyon is ránk fért a pihenés a fárasztó ebéd után. Megjegyzem, az étkezések mindig külön gondot jelentettek számomra. Oly bőséggel terítettek és olyan jó szívvel kínáltak mindenütt, hogy magunk szégyenkeztünk, ha valamit vissza kellett már utasítanunk. Több épületből áll az üdülő, melyet szabad idejükben sokan keresnek fel, hogy pihenjenek, szórakozzanak. Hűvös szobák, újságok, könyvek, rádió várják azokat, akik a nyugalmat választják. Akik sporf.al akarják elűzni fárdtságukat, tekézhetnei, röplabdázhatnak, úszhatnak. Tánchelyről is gondoskodnak a szabadban. Kellemes órákat töltöttünk i t a kolhozisták körében. A délutáni pihenés és a kedves hangulat hozzájárultak az előadás sikeréhez. Nem szeretném, ha dicsekvésnek hatna, hogy annyiszor említem a sikert, de jól esik tudni és elmondani; nem csalódtak bennünk. Hisz' oly nagy szeretet el vártak és vet'ek körül mindenütt. Beszélték, amikor Visken, ebben az avasaljai községben megtudták, hogy magyar művészegyüttes utazik Kárpátaljára, küldöttséget menesztettek Ungvárra, azzal a kéréssel, hogy hozzájuk is menjünk el. gv látszik, a szovjet emberek is az ajándékozás örömét tartják a legszebbek egyikének. Sokszor leírtam már, mily sok- mindent kaptunk tőlük, azt hiszem azonban, hogy minderre a beregszászi fellépésünk után tették fel a koronát. Az együtes minden tagját gazdagon megajándékoztak. Voltak, akik fényképezőgépet kaptak, mások gramofont, órát, a nők kézitáskát, kölnivizet és ki tudná felsorolni, még mi mindent. Jómódú kolhozban gazdag szívű emberek, így zártuk szívünkbe őket, így fogunk emlékezni rájuk. (Vépe következik) Seregi István AZ AKADÉKOS EMBER Bejön a étkezókocsiba. Azazhogy még be sem lép az ajtón, mélabús tekintettel a szmokin- gos pincér fülébe súg. <5 nem olyan, mint a sok szürke földi halandó! Ő, mielőtt színre lépne, informáltatja magát. — Uram, volna egy szerény hely számomra...? Ez fontos, elmaradhatatlan, mert hogy nézne az ki, hogy bemegy, és „akadékoskodjék”, hogy lámcsak, ő ilyen szerencsétlen, még egy hely sincs a számára. Mert manapság... Bizony, bizony, mindig csak meglepetések érik az embert... Á pincér udvariasan mondja: bőven, ahol parancsolja. Pár zavart pillantás, aztán megindul a zápor. Mert mi az, hogy bőven? Még ahol parancsolja? Rátapad az elkapott félmondatra, és a nagy lábtól azt sem veszi észre, hogy a pincér közben sietve hátrál... „Ez az jóuram! Bőven! Tudja, mit bizonyít ez? A nyomort. Nincs pénzük az _ embereknek, meg nagy a drágaság. No persze, Nem mindig így festett a dolog. Talán maga nem is emlékszik rá, folyt a pezsgő, illatozott a rántotta, meg gyűlt a borravaló az elődjeinek. Jajaj, milyen más volt akkor...!” Valahogy ilyenformán fest az fcKpozicíó. Később aztán mégiscsak belép. Megáll a tükrös ajtónál és lerí a tekintéséről, hogy számára ez a hely a földi boldogtalanság egy kis darabkája. Aztán, ahogy balról, az ég alján felkapaszkodik a nap, gondbarázdái mélyeit, hogy árnyékot vetnek a szeme köré. Leül, de előbb végig mustrál bennünket. A sarokban olvasó szemüvegest, meg engem. Nagyon sajnálhat bennünket. Kiolvasom á pillantásából, hogy milyen nagy az aggodalma: két fiatalember ül a kocsiban, és előttük kiürült feketés csésze. Ki is mondja gondolatát. „Drága, mi...?” — és hozzáteszi, hogy ugyancsak jobb volna egy kis „szíverősítő”. „De az magas manapság egy fiatalembernek!” Mondjuk, hogy nem kívánjuk, és ilyenkor, korahajnalban legjobb a fekete — de öt nem zavarja ez. Ö tudja „az igazi okot”. Elhagyjuk Téglást is, közeledik Debrecen, s Ő nem fogy ki a kesergésből. Ásványvizet kér — mit is kérhet kora reggel egy vonaton utazó ember! — mert az még nem sodorja gazdasági csődbe... — Túl a hajdú városokon, már kényelmetlenebb a helyzete. Gyorsabban forog a pincér, az étkező, akár egy rogyásig megrakott szekér. Früstökidő, hát csörög a villa, koccannak a poharak, meleg zsongás tölti be a négyes asztalok körüli teret. Ránézek a szemben ülőre. Látom zavarát, nem győzi igazítani nyakkendőjét, azért mégis felszakadnak „sóhajai”. Látszat csak az egész! Kü'sőség. Nekem nem kell külön bedumálni, én úgyis tudom, hogy ezek nem melós emberek. Górék, meg „kiküldöttek". Tellik a vállalatéból, hát ők herdálnak... Megkapom a rántottét, meg a kávét, s már nem bánom, hadd morogjon, csak rosszul esik, hogy buzgóságában még jóétvágyat sem kíván. Nekem azért van, nyelem a falatokat bólogatok neki, meg mondom, hogy „ühüm”. Mert ő, ha nem is kér rántottat, azért tudja, hogy az nem olyan rántotta, mint a „békebeli”. Ennek — kitalálja — nincs semmi íze, És ha tudnám, hogy mennyit kérnek érte, elmenne az a kis étvágyam is, ami megvan. (Tovább duruzsol) Egyébként Ő „ennyihez” hoz- z„ sem kezdene, mert csak két fogára volna elég. Ezek a mai adagok! Az ember még éhesebb lesz tőle. És a sör. Ne higyjem, hogy ez a Kinizsi, ez egy márka. Hol van ez a Drehertől! Makó, Jeruzsálem! Én még se- holsem voltam, amikor ö végigitta az utat Pestig — Dré- herből. És mennyire más volt a társaság is az Ö idejében! Most nincs semmi intelligencia. Az a szerencsétlen is, a harmadik asztalnál, talán világéletében most van először étkezőkocsin, és úgy szürcsöli azt a Zsiráfot, mintha egész életében sem tett volna egyebet. Any- nyira neveletlen, hogy a kisujja eláll a pohártól, amikor a szójához emeli. Egy jelentéktelen kisúj csupán, de mennyi mindent bizonyít! Ezt csak Ö látja, mások észre sem veszik, mert mit értenek ezek a mai újpolgárok az etiketthez! Hallgatom, bámulok rá. majd Szolnok előtt szólítom a pincért, fizetek. Nyolcnegyven. Kiszámolom, s ahogy vissza akarja adni az aprót a tízesbő1, időelőtt leköszönöm. Csak később veszem észre, hogy megnémult útitársam majd 'feldöf a tekintetével.« (angyal) Szűk Lett e CfMct Szűk lett e Föld, már szűk minékünk, • új hont keres az értelem ... ősidők óta csak itt élünk — tárulj, táguló végtelen! ősidők óta itt az ágyunk e nyálkás, göthös sárgolyón, — Emberek lettünk, többre vágyunk —- ez jár előttünk lángolón. Súnyító, messzi, ködös tájak 1 felfedjük végre arcotok! — Hívnak titkai a vdágnak, bámul a szél és dalt zokog, daU, mely az Embert feldícséri a mérhetetlen egekig, s útjain mindig elkíséri a köd-szemű végtelenig... Istenné gyúrtuk enmagunkat*. teremthetünk és ölhetünk, csillagok zengik már dalunkat, mindig elüre törtetünk. Kérges kezünkkel tapogatjuk, e lázas kornak pulzusát, munkánk percig sem halogatjuk, s naponta vívunk új tusát. Elménk íjain megfeszülnek az értelemnek húrjai, s a rakétanyilak messze tűnnek az ismeretlen útjain. Mint tűzhányóból izzó láva — buggyannak elő vágyaink, — bennünk az emberiség álma nyújtja előre csápjait. Szívünkben milljók vére lüktet pezsegve, forrón, perzselőn, e táltos kor szárnyára ültet, s száguld, visz féltőn, rcmegőn .,, A tett igáját büszkén húzzuk, s mint bátor Botond-unokák: Tudat-bárdunkkal összezúzzuk Kozmosz-vár csillagkapuját. S győztes, sugárzó homlokunkra a fény csókjait tűzdeli, s hirdeti, hogy jelszónk a Munka: alkotni, élni, küzdeni! Krecsmári László. PilbnaH<ép Az utcai kerekes- kútnál három kisfiú vitézkedik — egy kannával. S mivel a mama biztosan a lelkűkre kötő, te, hogy nagyon siessenek a vízzel — hát ráérősen töltik az időt. Miért is sietnének? Lelketlensáa ilyesmit kívánni tőlük, hiszen olyan jól lehet szórakozni ilyenkor. Ketten felülnek a kutat kéri ő korlátra, s úgy vizsgáztatják nagy csúíolódva a legkisebbet. Neki kell le- Ichúzni vízzel a kannát. Derekasan neki is gyürkőzik. Ágaskodik, birkózik, s a kanna lassan telik. Ekkor észbekap a legnagyobb — ő sem több hét évesnél, s gyorsan kiönt a teli kannából, mert hiszen neki kell azt hazacipelni. A kis vizsgázót erre iszonyú öntudat futja cl. Érzi, hogy győztes lett. Het'.eaKeé'i- kérdi, hogv rjleiijzza-e mégegyszer az edényt? Szerencséje van, mert bebizonyíthatja ügyességét. Velük egyidős, de egy fejjel magasabb kislány jön biciklivel. Leszól, leakasztja a kormányról a kis piros köcsögöt, s a kúthoz lépdel. A jöttöm bajnok egy darabig íelbámul a lánykára, farkasszemet néz vele, majd utánozhaíat- lan gőggel megszólal. — Vigyázz kislányt) majd én! — A lányka elhúzza a száját, kis vállrándí- lás, s öregesen esi-* pőre tett kézzel figyeli a lovag udvariaskodását. Pillanatok alatt megtelt a kis edény. — Na jól van! — Köszöni meg a kislány, s már billeg is a bicikli felé. A kis lovag nem szól egy szót sem, csak néz utána. Minden bizonnyal nagyobb elismerésre tartott szamot. A lány mar megindult a biciklivel, de visszafordul, s durcás hangon köszön a gyerekeknek. — Hát szervusz ÖC6Ü — A fiúcskát, erre elfutja a mosolygás, s elégtétellel fordul a másik két legén ykéhez. — Na ugye, nektek nem köszönt, csak nekem! — (Bet#
