Kelet-Magyarország, 1959. április (16. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-04 / 79. szám
4 KELETMAOY AROTíS7 4r 1939. ÁPRILIS 4, SZOMBAT SÜLTALMA Apám vöröskatona — fényképe alá Apám leült a nagy tál nudlihoz. így szerette mindig, a tálból, kanállal, mert 0 villa csorba volt, azon kevés akadt meg. Várt, amíg anyánk kenyérbelet pirított a kislábas- ban prézlinek, azzal bepergette a gőzölő tészta tetejét, megforgatta s azt mondta: na, kész, lehet pusztítani. Apám köré rajzottunk, mint a kisfecskék a fészekben, s a kanál elindult körútra. Kisfecskétől kisfecs- kéig... Furcsa volt nekem, hogy az apám csak bennünket töm, neki meg üresen szaladgál szakállas nyakán az ádámcsutkája. Egyik szemével a pitvarba lesett ki, anyánkhoz. Nem szólt egy mukkot sem — pedig máskor jaj de körül csipkedett- becézett hatónkat — s láttam, hogy nagy gondnak adta a fejét. Egyszer még a nudlis kanalat is az orrom hegyihez nyomta... Kacagtunk rajta, ő is elmosolyodott a prézlis orromon. Hirtelen felállt. — Na, báránylták, uccu legelni, aki bírja, marja, nekem dolgom van... Ezzel otthagyott bennünket, s a küszöbről félig még az ajtót is behúzta maga után. Volt nagy ricsaj a tál körül, a kisebbek sírtak, én meg odasom- fordáltam a félig behúzott ajtóhoz. Fülemet az ajtófélfához tapasztottam, hogy jobban halljam a szót. Nehezen értettem valamit apámék suttogásából. — Te tudod... Ha más is megy... Ügy sincs már holnapra egy falat ennivaló se... Újra csend lett. A tornácról beszűrődő gyenge napfény be- levilágolt apám ritka hajába, hogy egészen ősznek láttam. Az arcát meg nagyon szomorúnak, bemélyedt szemét sötétnek. Már féltem, hogy megint baj van. Azon a tavaszon sokszor bebugyolált bennünket anyánk, mert szólt a sziréna a villanytelep kéményén. Jó magas kémény volt, hamar meglátta a repülőgépeket, és már el is sírta magát. Mi meg pucoltunk a bunkerba, amit felénk veremnek kereszteltek el az emberek... De apám fejébe rántotta a micisapkát, se szó, se beszéd, elment. Csak a kisajtó csapó- dását hallottam... Ki akartam szaladni utána, belemarkolni nadrágja szárába és sírni nagyon, hogy ne menjen sehova... Azt is meg akartam mondani, hogy azt mondják a faluban: este felé felrobbantják a németek a hidat, egy vasdarab még megütheti... De csak a falnak dőltem háttal, titkolni* hogy hallgatóztam, mert az anyánk belépett, a kitörült tálért. — Ezt még mosni se kell... — nézett bele csudálattal, hát le is ült a sczlonra és mosolygó hangon arról mesélt, hogy mi mindent tudna ő még főzni... Meg is kérdezett bennünket, mit szeretünk a legjobban, mert ő a tejfeles töltöttkáposztát tartja a legtöbbre... Alomba beszélt bennünket. A sziréna egész nap nem szólt, így otthon aludtunk, az ágyom párosával. Az elsötétítéskor felrakott papír még az ablakon csüngött, a hold eltévedt valahol az égi úton, hát nagyon sötét volt. El is aludtunk pillára, s én még félálomban is ki akartam szaladni az apám után, megvigasztaltam anyámat, hogy aludjon már el, ne féltse az én vastagkarú apámat... Csiklandozott az orrom. Azt hittem, a bátyám keze ért hozzá. Oda nyúltam, hogy elnyomom. Egész testemben megrezzentem. Egy hideg, kerek valami siklott el a kezem alatt... — Aha... legény...! Ne ije- dezz már. Úgyis tudom, hogy szereted... — suttogta apám kuncogásán. Egy alma volt. Jószagú, piroshéjú. Egy kicsit hideg is, hogy a fogam belenyilalt a harapásába, de illatos almácska volt... És a szoba kötepén egy egész ládával piroslott. Reggel aztán megtudtam mindent, mert a többi uteabéli fiú is majszolta az almát. Nagy szó volt az tavasszal, de ha már a báró elmenekült, és kiosztották... Ettük egész másnap, hogy még a fogunkat is majd elvásoltuk. Csak késő este volt nagy riadalom. Sültalmát hámoztunk az asztal körül, amikor megverték az ajtót. Elhallgattunk. Csak az apánk állt fel tágra- nyílt szemekkel. Újra zörgettek. Aztán dörömböltek... Biztosan az alma miatt — fogott el a rémület. Mégiscsak jó lett volna, ha apám után szaladok... Apánkon csüngött tekintetünk. Erősödött a dörömbölés, s én már biztos voltam, hogy viszik az apámat. A hidat is felrobbantották késő délután, most meg itt vannak a csendőrök... Vagy a németek. Azoktól ' nagyon féltem, mert amikor hozzánk is beszállásoltak kettőt és én bemerészkedtem hozzájuk, a nagyobbik tenyerű istentelenül tarkón cserdített, hogy a pitvarban szedtem ösz- sze magam... Elindult apám az ajtó felé. Anyám kötényével temette el ajkát, hogy visszaszorítsa sírását... Gyorsan csikordult a zár, és mi félve kilestünk. — Drasztutye... — hangzott az első szó, amiből egy kukkot se értettünk. — Germánszki jeszt...? — mondta az alacsonyobb, miközben benézett az üresen kongó kamrába, meg hozzánk, a felsőházba. Anám csak mutogatott két kézzel ügye*1 énül, idegesen, aztán kitárta előttük a mi ajtónkat. Olyan nagyot nevettek a katonák, amikor összebújva megláttak bennünket, hogy harsogott még a mestergerenda is. Az alacsonyabb leguggolt elénk, megcsipkedte az orrunkat, aztán a kistáskájából egy marék cukrott csurgatott a húgom kopott kötényébe. Elszállt az izgalom, apám is mosolygósán sandított hozzánk az egyenruhás mögül. Csak anyám volt nagy zavarban, mert csupán süitalmát tehetett a vendégek elé. (angyal) Alacsony, zömök, még ifjú itt apám Lenin sapka van a fekete haján, a sapkáján vörös szalagcsik a dísz. Reá több elvtársi így emlékezik: — Fiatal gyerek, inas volt csupán tizenkettőbe, mikor Pest-Budán a tüntetőkkel együtt menetelt, nép-parlamentet s jogot követelt! Az őszirózsás forradalomig Budán élte a segédévelt; sok tüntetésen hallatva szavát hirdette a nép jogos panaszát! Tizennyolcba’ jött Budáról haza. s Nyíregyházán lett vöröskatona; önként fogfa meg a fegyver tusát, s ezekkel együtt védte a honát! Szatmár, Nagykároly, Szalka, maid Hodász Rakamaz, Tokaj, Szerencs és tovább magyar tájakon — proletár bittel — hős ezredében harcolt bátor szívvel! Megyénk földművesszövetkezeti kultúrcsoportjai nagyban készülnek az országos seregszemlére. Több szövetkezetnél — mint a gávainál is — új kultúr- csopcrtot alakítanak, ahol száMikor pedik e föld. a Nyírség homokja, öregedő fái, folyók, tavak fodra lett vörösre festve a proletár vértől, sírva búcsúzott el szétvert seregétől! Éveken át bujkált, halálra keresték. Padlások és pajták sokszor elrejtették; elvtársak, barátok vigyáztak úgy rája, hogy a pribék szeme soha meg ne lássa! Korán sírba vitte a sok nélkülözés, huszonnyolcba köpte ki beteg tüdejét; huszonnyolcba’ hagyta itt azt a világot, amelyiktől mindig szebbre, s jobbra vágyott! Vágya, s legszebb álma lett valóra váltva, mikor elérkezett népe szabadsága; nem hiába küzdött — ha meg nem is érte — a várva-várt új nap felszökött az égre! Az emléké mindig, örökké fog élni, a történelem fog róla is beszélni; fia, s unokái — tetteit csodálva — mindig emlékeznek a hős proletárra! Kovács Endre Nyírbátor mos szövetkezeti tag és alkalmazott fejleszti kulturális ismereteit. A tánccsoport a legutóbbi közgyűlésen mutatkozott be friss népitáncokkal, a színjátszók pedig a „Párizsi verdég” c'mű színdarabot adták elő nagy sikerrel. Országos seregszemlére készillő kultúrcsoportoh AJÁNDÉK Ha van egy népnek kedves évszaka, Mtíkor a magyarnak az a tavasz. Nemcsak azért, mert kedves madara, a fecske, a gólya akkor foglalja vissza a fészkét, mert akkor szárnyal legszebben a pacsirta az életre nyújtózó földek felett, ínért akkor nyílik meg a határ szabadságot kínálva az embernek, s felette az ég kékje, ami olyan derűs, és a magyar szereti a csendes nyugalmat. Népünk történetének legszebb eseményei szinte kivétel nélkül mind tavasszal történtek. 1848 márciusa. Az első, felejthetetlen mámorú napok, amikor a szabadság éd?s bora csordult. 1919 márciusa, az álmok rövid de erőteljes megvalósulása, amikor először lesz teljes hatalmú a nép. Május elsejék, fények, dalolt, ünnepek. És közben április negyediké, az a nagy naD, amikor valóságosan és mindörökre lehulltak a láncok a nép, a nemzet testéről És az ifjú óriás talpra állt. ★ Amikor talpra állt, tette még csupa Vér, iszonyú csonkokkal. De mennyi vérszívót táplált bilincseiben, tehetetlenül! Rajta élősködött a Habsburg-dinaszt!a. Az osztrák kereskedők és gyárcsck. Véren szerzett csengő aranyakat dobált e! földesura, hercege, grófja, bankára a külföldi rulett- és kártyaaszta’okon. Háborúba hajtották legegészségesebb munkásait, parasztjait. Az osztrák 'tábornok ♦előbb' puskával, ágyúval irtotta a sz- bad- ságot, igazságot kereső népet, aztán elvette földjét és dolgoztatta, bár az irtásról ezután sem mondott le, elvégezte azt a rosszul tápláltság a túlhajszolt munka, a betegség, a nyomor. Haynaura jól emlékeznek Nagygécen, Aztán a tizennégyes háború. A két vi’ágháború között a munkanélküliség. És a fasizmus. A fasizmus, a sok rossz között a legrosszabb. Ha valaki úgy festené meg a fasiszta horda-tiporta országunkat abban az időben, hogy égő gyárak felett fekete füst terjeszkedik szét a gránáttölcsérek-szag- gatta földek felé, az országutak véres csíkjain barmot és embert hajt a horog- kereszt gépezete, hideg, üvegszemű náci katonákkal, — művészi szemléletében nem érhetne bírálat. De a kép keleti felébe oda kellene festenie azt a rózsapírt, ami már akkor kezdte beragyogni a sötét égboltot, s jött tüzesen, éltetőn, reményt és segítséget árasztva. „Pirkadása a magyar égnek...” S lm, megvirradt. ★ Évszázadokon át tavaszvűió.., virradatvárók lettünk. Ezt a tavaszt vártuk, amiben élünk, amiben vagyunk. Az ország, a nép tavaszát. Nemcsak a földeken van tavasz, hanem bennünk is. Alig állt talpra népünk, ifjan, de óriásként kezditt munkához. Hallatlan erővel és kitartással dolgozott, hogy előbb eltakarítsa a romokat. aztán új gyárakat, városikat építsen téglából, új történe met a munkás hétköznapokból. 1945. április negyedikén hulltak le a bilincsek, Nem allegorikus értelemben vett bilincsek voltak ezek, nagyon is mélyen vágódtak a húsunkba. És nem képletesen huUtak le. Évekig érezte mindenki nyomukban a sajgó sebeket, majd minden csa ádban élt még a gyász az elvesztett apa, testvér, vagy gyermek után, a porrá lett családi ház, félresiklott életek után. De minden újabb április negyedikével teljesebb lett az élet, szebb a váres, a falu és boldogabb a mosoly az emberek arcán. Nem volt könnyű. Sokat kellett d >1- gezni érte. És még többet kell ezután. ★ A szabadságot azonban ajándékba kaptuk. Szovjet katonák verték ki a fasiszta német csapatokat, szovjet emberek adtak biztonságot, hogy megszülessen a Magyar Népköztársaság, hegy új alkotmány szabjon ki új, emberi életet, hogy földet kapjon a föld munkása, s minden felett maga a nép rendelkezzék. Évszázadokon át tavaszvárók leltünk. És a tavaszt ajándékba kaptuk. Egyszerű ruhás, sok szenvedésen átment szovjet katonák hozták. A mai húsz évesek nem is tudják, nem tudhatják, mert nem emlékezhetnek arra, mi volt a felszabadulás előtt, — a mai húszévesek nem tudják, mit kaptak ajándékba. Hogy miért folyt el annyi szovjet ember meleg vére. Mert aki mindig szabadságban élt, az nem tudja, mi a számkivetettség. Akire vár a munka, az nem tudja, mi a munkanélküliség. A fasiszta idők húszéveseire Hitler háborújának tömegsírja várt. A ma húszéveseire az élet. Nekik ez természetes, ők nem tudják, mit kaptak ajándékba. De édesanyák, ugye, ti tudjátok? Á Volt egy nagybátyám. Szép verseket írt, szerelemről, barátságról, de legfőképpen arról, milyen más lehetne az élete, a munkás emberek élete. Mert az volt, amolyan ezermester, mindenhez értő éhező, mindent csinált, hogy a gyerekei legalább ehessenek. A verseken kívül nagyon szépen tudott beszélni is. Ha leült a konyhában nálunk, az anyám órák hosszat hallgatta esténként. Logikája, képei, csendes, ömlő beszéde becsavarogta a világot. De mindig egy csendült ki belőle; egyszer majd másként lesz. Nem érte meg. Tetterős férfiként vitte el a háború. Azóta sokszor eszembe jut, vajon, m) lenne most belőle, ha élne? Tanító? Költő? Művezető? — merthogy nagyon szerette a gépeket. Tanácselnök? Vagy brigádvezetó a gyárban? Nem. tudom. Bizonyos, hogy jövő várt reá. Ő talán érezte is. Ügy érzem, még a halálával Is tanított. Ezrek és ezrek semmisülhetnek meg, de milliók és milliók maradnak, és az eszme él. És tavasz van, népünk tavasza. SB.
