Kelet-Magyarország, 1959. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1959-02-01 / 27. szám
6 KPLFTMAOTARORSZAO 1959. FEBRÜÄR 1, VASÁRNAP Előre, ny omol vasók! f'gy mozgalom, amitől nemcsak a gyermekszívek dobognak — Egy órakor kellett felbontani a parancsot, és mi már háromnegyed kettőkor feladtuk a jelentkező táviratunkat! — emlékezik Reményi Sándorné, a hármas számú iskola Hámán Kató úttörőcsapatának vezetője. Alighanem ók voltak az elsők, akik csatlakoztak ahhoz a mozgalomhoz, mely országszerte kibontakozott a gyermekek között, egyte szélesebb méretekben, megnyerve a szülők, a felnőttek táborát is. Emlékeket, adatokat gyűjteni a Tanácsköztársaságról, nyomról nyomra haladva — ez volt a cél. Es hogy megfogta a gyermeki képzeletet! Szülök kapcsolódtak bele, kísérve gyermeküket a nagyapához, hogy meséljen, hogy s mint is volt? Veteránokat kerestek fel, akik személyes élményeikkel bilincselték le a kis úttörő őrsöket. Mert őrsökben jártak. S az emlékek szaporodnak, gyűlnek, padláson heverő régi ládák aljából újságok formájában, levelek, fényképek százaival az egész megyében. — Mióta a nyomolvasás tart,— mondja Reményiné, — soha nincs kérés, amit a gyermekek ne teljesítenének, mert a szülők átérez- ték azt a feladatot, amit a gyermekek megoldanak. Egészen felolvadtak gyermekeikkel ebben a njgy munkában, amelynél szebbet és hasznosabbat nem lehetett volna kitalálni. Kossuth díjat érdemelne szerintem, aki elindította. Igen sok anyagunk van. Örsi naplók őrzik a beszélgetéseket, 16 veterán beszélt oly kedvesen, hogy mély nyomokat hagyott a gyerekek lelkében. S azzal is dicsekedhetünk, hogy ez a 16 idős harcos csak a miénk! Csak nekünk mondták el élményeiket. A két úttörőcsapat egy nagy!! üzemben fog ünnepelni, ahová ki- ■! vonulnak zászlókkal, a nevelőtes-! ’ tülettel, s ahol megajándékozzák! a veteránokat. „A nevelőtestület!! egyetlen tagja sem fog hiányoz-!! ni” — tette hozzá az úttörőcsa-;; patvezető, „írja meg kérem, hogy;; a mi nevelőink egytől egyig se-;; gítik mozgalmunkat, mert itt;; minden gyermek a nevelők igazi;; édes gyermeke! A nagy segíteni;; akarás teszi meleggé úttörő szer-;; vezetünk életét.” ;; GvGinek az adatok a hatos szá-!! mú iskola Zrínyi Ilona úttörő csa-!! patának őrsi naplóiban is. Fény-!! képek: Szamuely beszél... képek a < ' Tanácsköztársaság idejéről... Ren- <; deletek. És emlékek, események. A;; Fecske őrsé az egyik legérté-;; kesebb: a salgótarjáni harcokról;; jegyezték fel. Az iskola külön;; albumot is készít, de adnak anya-;; got — a legértékesebbeket — a;; nyíregyházi úttörők közös albu-;; mába is. Raj és őrsi foglalkozó-;; sokon sem esik szó; március hu-;; szonegyedikén csapatgyűlés lesz,;; műsorral is készülnek, de még in-!; kább sok-sok emlék olvasásával.!! Mert a mozgalom megindított;; egy szellemi lavinát, amely egyre!! nagyobb tömegével göngyölíti a” Tanácsköztársaság idejének szám-í tálán emlékét, megforrósítja aj gyermeki szíveket, akik hősöket í fedeznek fel hazánk történetének | ebből a szép, feledhetetlen kor-J szakából — és velük együtt forró- ♦ sódnak az apáit, édesanyák, nagy- f apák szívei is, hogy az érdeklődő J kis unokák szemében büszkeség $ csillan. , Bizony, ez így volt, gyer-| roekem...” « SB. I A negyedik dimenzió heverve egy kis szerkesztőségi titokkal Mi a negyedik dimenzió? Zöllner professzor, kiváló lipcsei csillagász a spiritiszta szeánszon keresztül, Félix Klein neves német matematikus hurkolódó fonalakkal, tehát fizikai példák szemléltetésével, míg Einstein a nevéhez fűződő relativitás-elméletben a tér- és időfogalom meghatározásával igyekezett a negyedik és magasabb dimenziókat — az értelem számára felfog- hatóvá tenni. Ám e tudós professzorok magyarázata túlhaladja a reális élet mindennapi gondjaival harcoló emberek értelmét, ezért megpróbáljuk e magas tudományt —egy kis szerkesztőségi titok feltárásával — az egyszerű halandó előtt is érhetőb- bé tenni. íme: 1. Elkészül az újság korrektúrája. A korrektor kijavítja a hibákat, de — elnéz egy pontot. Egyirányú figyelem: első dimenzió, mivel a pont kiterjedése is egyirányú. 2. A korrektúrában a szerkesztő kicseréltet egy címet. Mondjuk ez kerül a lapba: „A szertár”. A nyomdász „e” betű helyett tévedésből egy jó kövér „...” betűt tesz be. A revizor nem veszi észre a hibát, s minthogy egy ilyen kövér,,...” betű kiterjedése kétirányú: második dimenzió. 3. A szerkesztő észreveszi a címhibát, kiemelteti a nyomdásszal a kövér ....” betűt, és felemeli a hangját is. A kiterjedés háromirányú: harmadik dimenzió. 4. A leggondosabb figyelem mellett is belekerül valamelyik kül- vagy belpolitikai tudósításba egy idegen sor, amely a tudósításnak pontosan ellenkező értelmet ad. — A lap megjelenik és — mert a baj sohasem jár egyedül, — először is illetékes helyen veszik észre a hibát, s máris cseng a főszerkesztő telefonja. A főszerkesztő dühös lesz, keresi a szerkesztőt. Igenám, de a szerkesztő már korábban rájött a hibára, s számított a vihar kitörésére, tehát — eltűnt. De nemcsak úgy egyszerűen, hanem elmormolta a a varázsigét: „Köd előttem, köd utánam, engem senki ne lásson” — és láthatatlanná vált. Minden valószínűség szerint .absztrakt-testbe öltözött, vagyis áthelyezte magát, illetve fölemelkedett — az öt érzékszervünkkel nem érzékelhető — magasabb dimenzióba. Nos, hát ez az a bizonyos negyedik dimenzió, ahonnan egy ügyes szerkesztő a vihar elül- tével, s a kellő pillanatban in- karnálódik, és — szerkeszt tovább... Belánszki I. így kezdődött... Visszaemlékezés az „Ébredő Magyarok“ 40 év előtti Sokan azf hiszik, hogy a magyarországi fasiszta szervezkedés csak Horthy fehérlovas bevonulása után indult meg, holott a hírhedt Ébredő Magyarok Egyesülete az úgynevezett forradalmi polgári kormány ideje alatt elkezdte bontogatni szárnyait. Pontosan 40 évvel ezelőtt tartotta meg alakuló ülését a Múzeum-körúti Gólyavárban az a szervezet, amely felvette az Ébredő Magyarok Egyesülete nevet. Plakátokon hívták össze a délután 5 órakor kezdődő értekezletre Budapest népét, mely alkalommal az akkori rendőrség nem látott semmi kifogásolni valót egy ilyen jobboldali szervezkedés megrendezésében és megadta rá a hivatalos engedélyt. Strauss László IV. kerületi rendőrfelügyelőt küldték ki néhány rendőr kíséretében a gyűlés rendjének biztosítására. A Gólyavár nagyterme meg is telt leszerelt katonatisztekkel és klerikális beállítottságú egyetemi hallgatókkal, s az ülésen elnöklő Szabó Géza egyetemi hallgató már a megnyitó beszéd első pillanatában sem hagyott semmi kétséget aziránt, hogy az ülés összehívói egyrészt a demokratikus célkitűzések és az egyre erősödő kommunista szervezkedések ellen akar ták sorompóba állítani a fasiszta érzelmű ifjakat. Másrészt antiszemita jelszavak hangoztatásával igyekeztek megbontani a főváros amúgyis gyenge lábon álló rendjét. A gyűlölködő jelszavak javában röpködtek a Gólyavárban, amikor váratlanul elaludt a villany és csakhamar megállapították, hogy valaki elvágta a vezetéket. — Árulók vannak közöttünk! — kiáltozták és nekiestek annak a két tengerésznek, akik kíváncsiságból benéztek erre a gyűlésre, és agyba-főbe verték őket. Strauss rendőrfelügyelő nem megmozdulására mert szembeszállni a dühödt huligánokkal és összetett kézzel könyörgött nekik, hogy hagyják abba a verekedést. A könyörgéssel azonban semmire sem ment, s mindaddig verték a tengerészeket, amíg valakinek az értesítésére a Veres Pálné utcai katonai parancsnokságról ki nem vonult egy tengerész brigád, amely teljesen széjjelverte az értekezletet. A két súlyosan sebesült tengerészt kórházba szállították, majd az eladdig bizonytalankodó rendőrfelügyelő is fellépett és több verekedőt előállított a főkapitányságra, ahonnan még az este szabadon bocsájtotta őket. A Gólyavár szétkergetett „ébredő magyarjai” mellékutcákon próbáltak elmenekülni az erélyesen fellépő tengerészek elől, akik igyekeztek megfizetni két társuk bántalmazásáért. A szétszaladt „hősök”, amikor a tengerészek elvonultak, elősün- dörögtek a mellékutcákból és csoportosan járták be a Rákóczy úti kávéházakat és éttermeket. Elsőnek a Rákóczy út elején lévő Pannónia éttermet tisztelték meg látogatásukkal és hangosan ordítozták: — A keresztények távozzanak, a zsidók maradjanak a helyükön! — mire az étterem közönsége pánikszerűen menekült a há.tsó kijáratok felé. A Pannónia után az Otthon, Balaton és Mátyás király kávéházakba rontottak be a fasiszta tüntetők anélkül, hogy munkájukban a rendőrség megzavarta volna őket. Már a New-york kávéházban garázdálkodtak, amikor egy katonákkal megerősített rendőrcsoport szétugrasztotta őket, s amikor az Emke kávéházra került sor, már a tengerészek is beavatkoztak, s a tüntetők egyik csoportja a Nemzeti Színházba menekült, ahol akkor a „Sancho Pansa királysága” című darabot játszották. Éppen a címszerepet alakító Rózsahegyi Kálmán volt a színpadon, amikor az ordítozó tüntetők antiszemita jelszavak hangoztatásával igyekeztek az előadás menetét meg-! zavarni. Amint arról az akkorit lapok is beszámoltak, Rózsahegyi Káimán bátor fellépése men- t tette meg az előadást. A napokban felkerestem Rózsahegyi Kálmánt Tarcsay Miklós utcai villájában és megkértem, mondaná el, miképp sikerült lecsillapítani a kedélyeket a 40 év előtti emlékezete előadáson. — Bizony, én már csak homályosan emlékszem a dolgokra — válaszolta Kálmán bácsi —, de akkor, mi tagadás, erősen kijöttem a sodromból. Éppen a királyi palástot borítottam a szamaramra — amiért egyébként még a háború alatt felségsértés címén a rendőrségre is felcitáltak — amikor betört a színházba az a 30—40 főnyi felelőtlen fiatalember és ordítozni kezdett. Én előrejöttem a színpadon és előbb a tüntetők felé tettem néhány kritikai megjegyzést, hogy nem illik a nemzet templomában ilyen botrányt rendezni, majd a közönséget igyekeztem megnyugtatni, hogy maradjon mindenki nyugodtan a helyén, mert rövidesen eltávolítja a karhatalom a rendbontókat a színházból. Pár perc múlva meg is jelent a rendőrség és. elhurcolta a színházból a re- nitenskedő fiatalokat, s így nyugodtan lejátszhattok az előadást végig — fejezte be visszaemlékezését Rózsahegyi Kálmán. Így indult el, pontosan 40 évvel ezelőtt, 1919 januárjában az a fasiszta szervezkedés, amely a Horthy-éra alatt olyan hangadó szerephez jutott Magyarországon egészen az 1945- ben bekövetkezett felszabadulásunkig. Győri Illés István. (íratlan. oeadérj Nem messze a várostól, két szélnek feszülő kopasz jegenyefa alatt áll egy kis öreg ház. Országút halad el előtte és végtelen mező veszi körül. A kis hajlék két ablakkal nézi a tájat, de különösen az utat, mert azon mindig több a látnivaló. A ház egy nyugdíjas tisztviselőé, Iván Jánosé, aki a nap majdnem minden óráját az ablaknál tölti és figyeli a kint nyüzsgő életet. Szeretne, nagyon szeretne kimenni, s egy-két szót váltani a járókelőkkel, simítani egyet a fiúcskák fején, gyöngédet csípni a kislányok arcocskáján, de nem teheti, mert beteg lábai nem engedik. Köszvényes már mind a kettő és hiába biztatja őket, nem engedelmeskednek. Hej, pedig valamikor de fürgék voltak, hogy megzavarta rajtuk Szolnok alatt a fehéreket. Ha eszébe jut, még most is futni látja a királyi román katonákat, ő pedig társaival szalad utánuk és ropog a fegyver a kezükben. Deliéi elröppent az idő, ki tudja, hol vannak azok a románok, hol vannak azok a fegyverek?! A vas is elkopik annyi idő óta, nemhogy az ember. János bácsi korosztályból is, ki tudja, él-e még valaki. Ezelőtt öt évvel még tizenöt osztálytársáról tudott. Két évvel ezelőtt már csak kilencen voltak. Most megint eszébe jutottak a régi fiúk, írt mind a kilencnek, a hatvanadik érettségi találkozóra hívta őket. A válaszlevelek azonban nem nagyon jövügetnek. De talán jobb is, hogy elmaradnak mert abban a három levélben, amit a napokban hozott a postás, csupa szomorúság volt. Mindben ugyanaz: Drága jó apánk meghalt. Egyiket a tavasz, a másikat a nyár, a harmadikat a hűvös ősz vitte el. Ez az utolsó nap, amit a válaszok beérkezésére végső határidőül kiszabott. Türelmetlen, izgatott. Ki tudja, hányadszor szól ki a feleségének, aki szintén fehérhajú, öreg nénike már: — Anyus, nem járt még a postás? Anyus, aki tud a határidőről, jóságos füllentéssel igyelcszik megnyugtatni párját. — Nem, nem... — Ej, deisz mindjárt dél... — Máma tán nem is jár... valami ünnep van... — De mintha az imént láttam volna — ellenkezik az öreg. — Valami vasutas volt... vagy talán a táviratkézbesítő... mert az ünnepkor is jár... szegény... Az öreg megcsóválja a fejét, egy kicsit bosszús, hogy így el- számitotla magát és ünnepnapra szabta a határidőt, de azért szeretne megbizonyosodni. — Hozd csak ide a kalendáriumot — kéri feleségét. A felesége keresi, keresi (hátha elfelejti az öreg), pedig ott lóg a falon egy szegen. — Hozod már? — sürgeti János bácsi. Nincs mit tenni, oda kell adni. — Ebbe csak a névnapok vannak... nincsen a mai ünnep ebbe... felesleges fárasztani magad... én tudom, hogy nincs... — próbálja lebeszélni. — Hátha... másra is kíváncsi vagyok... A naptárnézéssel eljön a dél, aztán eltelik a délután, leszáll a fakó alkony, de se postás, se levél, hiába várt, hiába óhajtotta, hogy legalább csak egy, egyetlen egy osztálytársa küld üzenetet. Elmentek már azok mind, kint pihennek a temetőkben, maga maradt utóvédnek, hogy egyszer ma.jd legutolsó diákként maga is... Kint az ablak alatt örökízű nyugalommal megered a hó. Puha, csillagos pelyhek szállnak. Már nem látni a mezőt, aztán az út is elvész, s mintha bezárná az omló fehérség a kis szobába a meleg emlékek közé. Szemét eljutja a könny, s azon keresztül látja a régi világot, az elmúlt, elfelejteti napokat, hóeséseket.
