Kelet-Magyarország, 1958. december (15. évfolyam, 281-312. szám)
1958-12-14 / 301. szám
193« DECEMBER 14, VASÁRNAP KELFTMAGTARORSZAG 7 KÖNYVEKR ÖL Palotai Ers»i: SZERELEM, FAJDALOM Nyíregyháza közönségének igen kellemes emlékei vannak Palotai Erzsivel kapcsolatban, hiszen nem egyszer fellépett már reprezentatív irodalmi rendezvényeken, sőt egyszer ahhoz is szerencséje volt városunk közönségének, hogy egész estét betöltő műsorban csillogtatta meg utolérhetelen szavalóművészetét a szépirodalom nagyon sokféle remekművének tolmácsolása közben. Most új oldaláról ismerjük meg Palotai Erzsit. Igaz, hogy már jelent meg régebben novellája, s egy „műhelytitkokat” eláruló tanulmánya néhány évvel ezelőtt a Csillagban minden olvasójában felkeltette azt a vágyat, hogy minél több írását is olvashassa. Végre ez a kívánságunk is teljesülhetett. Előttünk fekszik egy csinos kis kötet, s ebben a kiváló előadóművésznő regényét olvashatjuk. Nein messze tőlünk, Kassán történik a cselekmény, a harmincas években. Egy tizennyolc éves leány szakít családja hagyományaival és hivatalt vállal. Anna elvesztette édesapját, nővére férjhez ment kényszerítő szükség is, hogy elmenjen a biztosító vállalathoz dolgozni, de ugyanakkor ez az első lépés, amellyel szakítani kíván és szakít is azokkal a dzsentri, előítéletes hagyományokkal, amelyek szerint egy „úrilánynak” nem illik hivatalban dolgoznia. S amikor így él: lázadozva a cselédL hagyományok és megszokások ellen, egy bálban találkozik a társaság ünnepelt alakjával, Irsayval. Tanúi vagyunk ennek a szerelemnek: a kezdeti, nyiladozó érzelmeknek, az egyre fokozódó szenvedélynek, s végül a szerelem ki- lobbanásának. Közben azonban megismerjük ennek a derék leánynak azt a hatalmas küzdelmét, amelyet szerelméért, s végül szerelme ellen kell megharcolnia. Azonban ez a küzdelem nem valami szirupos nyavaly- gás-sorozat, nem is erotikus jelenetek fantázialobogtató egymásutánja, hanem becsületes harc, amelynek során ugyan csalódik Anna, s nem is találja meg boldogságát az imádott világfi oldalán, de megnyugodva teheti le az olvasó a könyvet, mert hiszen tudja, hogy ez a csalódás szükséges volt Anna számára: ezzel véglel sikerült elszakadnia Nyolc is történetet mond el életéből Tóbiás, a Kijev környéki tejesember, ez a hét szép lánnyal megáldott szegény ördög, akinek házában gyakori vendég a bal- szerencse. Könnyes mosolyra késztető szelíd öngúny, évszázados szorongattatásból sarjadt bölcs beknyugvás árad Tóbiás szavaiból, s teszi vonzó olvasmánnyá a kitűnő jiddis írónak, ezt a sajátos zamatú írását. (192 oldal, kötve 18.— Ft.) attól a társadalomtól, amelyiknek nagy ugyan a történelmi múltja, de mégnagyobb a terhe Anna életében. A regény cselekménye röviden ez; de a könyvet különösen nyelve, előadásmódja, szerkezete emeli magas művészi színvonalra. Első személyben mondja el a történetet. S rendkívül sokoldalúan, különböző lehetőségeket kihasználva jellemzi alakjait, mutatja be az vegyes helyzeteket. Az az érzése az olvasónak, hogy az író már sok regényt írt, technikája szerfölött kiforrott és biztos. Előadásmódja: tipikus női gondolat- és mondatfűzéssel, határozott sodrással tárja elénk mondanivalóját, s közben a lélekrajz mikroszkopikus finomságát is kitűnően érzékelteti. Nemcsak írói művészetét csodáltuk Palotai Erzsinek a regény elolvasása után, hanem közelebb jutottunk előadóművészetének „rejtélyéhez” is. A pódiumon hallva mindig azt csodáljuk benne, ahogy az előadott mű legmélyére hatolva tudja annak szépségeit magasra emelkedve ragyogóvá tenni. Ezt csak úgy -tudja elérni, hogy sokat foglalkozva az előadásra kerülő remekművekkel, azokat ízekre szaggatja, részenként ízlelgeti és elemzi, s amikor már minden részlettel tisztában van, akkor képes újra összerakni, egybeforrasztani magát a szépirodalmi rekemet, s így tolmácsolása a leghűbb és legtökéletesebb lesz, amennyire csak lehet. Nagy kár, hogy a budapesti pódiumok messzesége ritkán engedi a vidéknek művészete élvezetét, s a rádió — sajnos — csak ritkán szerepelteti a művésznőt. Milyen jó azonban, hogy könyvéből — amelynek előadása, művészi szövése épp Oly mélységű elemzést nyújt, mint a dobogókon elmondott versek, művek értelmezése — ebből a kis finom regényből sokan ismerhetik meg Palotai Erzsi kiváló művészetét. M. J. Aléchem Salem : Tóbiás, a tejesember Kalász László versei: HÓESÉSBEN Az ablakszemmel farkasszemet néztem. S kint fölrebbent egy fekete madár. őszült ég meredt nagyfehér esésben, falum kásával telt, akár a tál. Hízzanak rajta disznók s emberek vetés szürcsöljön levéből erőt, növessze még e nagy völgy-peremet; felhőt csókoló minden hegytetőt, csudát hímezzen lányok lába benne, legényt bájoljon jelükkel az út, s holnap hóesés párosítsa össze fiút a lánnyal, s vélük a falut. Anyámnak hontya van Anyámnak kontya van, kerek, sötét és dús, mint egy meleg eső utáni éjszakán sötét és dús a lomb a fán. Anyámnak szíve van, meleg, piros, és fáj ha nem merek szemébe nézni netalán. Ö minden búmat kitalál. Csak akkor leszek kedvesed, ha kerek kontyod lesz neked, s úgy tudsz szeretni, mint anyám, ki minden búmat kitalál. ★ Vászon szövés Vászonhoz szövik a szót gyűröttszájú nagyanyók, hosszú vásznat álmadók. Színes pamutot húzgálnak csiknak, csöpűszálak közé, s szivárványszín táncot járnak * álmaik, meg ujjaik Hajukat is beleszőjjék: az ezüstszálú időt, bajukat is beleszőjjék: lélegzethíjas tüdőt, erő csússzon karjaikba: sűrű vászon hadd legyen, emlék szökjön ujjaikba: szép mintájuk hadd legyen, jaj, gyönyörű álmot láttam, szőtt szálukat megcsudáltam: életük is rajta volt Holló Vera román újságíró: SZdPLONCM KOPJAFÁK A z embernek az a vágya, hogy érzé- seit, gondolatait maradandó formába öntse, olyan ősi, mint maga az ember. Ebből az ősi vágyból fakad minden létező művészeti ág szülőanyja: a népművészet. Köztudomású, hogy az együttélő, vagy egymás mellett élő népek művészete kölcsönösen hat egymásra, de igen ritkán fordul elő, hogy az alkotó géniusz műhelytitkait ellesve e kölcsönhatás eredőjét is felfedezhessük. Ilyen ritka, mondhatni ünnepi alkalom adódott Szap- loncán. Kis román falu, á máramarosi havasok lábánál. Temetési menet közeleg az úton, a templomudvarban lévő sírkert felé. A koporsót rokonok a vállukon viszik, és a gyásznép, jellegzetes helyi szokás szerint régi máramarosi siratóénekekkel kíséri a halottat. A szertartás hosszadalmas. Figyelmünk a szomszédos hantokra terelődik. Szerencsénkre. Mert a sírokat egészen egyéni stilusu fejfák díszítik. Formájuk ismerős. Eddig azonban ezekhez hasonlót csak a Magyar Autonom Tartományban láttunk. Nein, nem káprázik a szemünk. A szaploncai sírkeresztek a Hargita tövében megbúvó kis székely falvak ősi kopjafáira emlékeztetnek. Máramarosban ilyet máshol, sem a román, sem a magyar — lakta falvakban nem készítenek. IZ özelebbről is meg kell nézni eze- két a síremlékeket. A gyönyörű színre festett faragványok mesteri kézre vallanak. A sárga, kék, és lila színek árnyalatai uralkodnak. Ugyanezeket a színeket és motívumokat éppen az imént csodáltuk meg a szaploncai asszonyok ünneplő katricájának hímzésén, A művész, aki ezeket alkotta, az ősi székely formát telivér máramarosi tartalommal telítette. De a különös fejfák ír,ég egyebet is elárulnak alkotójukról. A síremlékek törzsén domborművű kép, alatta néhány, soros szöveg. Valamilyen bibliai jelenet, esetleg egyházi jelkép, a hozzátartozó idézettel — gondolná az ember. De nem ám! Az a művész, aki ezeket faragtá, jól megvetette a lábát ezen a földön. Az élet érdekli, a hétköznapi valóság, nem hajlandó misztikus ködbe burkolni a halált, amelyben a hegyvidéki ember józan bölcsességével csak a lét természetes befejezését látja. T me néhány példa. Az egyik fa-*• ragvány tőkét ábrázol, mellette bárdot tartó alak és a tőke fölött nagy darab hús csüng. Az, aki" itt nyugszik, nyilván mészáros volt. Egy másik a juhásznak állít emléket. Juhnyájat, furulyázó juhászt látunk rajta. Alatta két rövid ' verssorban tömörítve az illető jellemzése. Aki részeges volt, azt kortyol- gatás közben ábrázolja a művész vésője. A sírvers első sora már nemcsak jellemez, hanem ítéletet is mond. „Magadra vess, ha korán ragadott el a halál.” — hangzanék magyar fordításban. Az egyk fejfán késelő ember látszik. A falu nem nagyon sajnálhatta a síremlék gazdáját, amikor egy verekedés alkalmával leszúrták. „Ahogy éltél, úgy haltál meg“ — példázza a felírat, Ezek régi fej. fák. A harmincas évek végén készültek. Sokat mondanak el az újabbak is a kis máramarosi falu megváltozott életéről. Az egyik egy kerékpározót ábrázol. A legközelebbi talán már a rádiózás szenvedélyéről fog számot adni. És van itt egy 1956-os évszámmal ellátott fejfa, amelyhez magyarázatot nem kell fűzni. Szövege körülbelül így hangzik: önző voltál életedben, Helyet nem leltél közösben. Társulástól miért féltél? Ki belépett, ma is él még! A szaploncai kopjafák alkotója Stan loan Patras, 48 éves földműves, A mezőn találjuk, szénahordás közben. Barázdált arca, kérges tenyere, háziszőttes inge, házának tiszta szobája, egész élete folyása éppen olyan, mint a többi gazdálkodó emberé a faluban. Rá is vonatkozik egy régi közmondásunk kissé felújított változata: Senki sem próféta a maga hazájában. — A fehérnép kiüldözött a szobából — panaszolja — mert nem győzik a faforgácsot takarítani utánam. A fásszínben dolgozom. Szerszámai: egy egyszerű véső, és egy- olyan, kis kalapács, amelyik bármelyik háznál található. Nehéz szóra bírni. Kézügyessége már az iskolában feltűnt. — tudjuk meg tőle;. De csak négy osztályt járt, tovább nem tanulhatott. A fafaragást az apjától leste el. Az is olyan ügyeskezű fúró-faragó ember volt, amilyen sok van ezen a soványföldű, de fában gazdag vidéken. Ö azonban nem ügyeskezű mesterember. Sokkal több annál. Nagy képzelőerejű alkotó művésze Hogyan vált azzá? — Ezen még soha nem gondolkodtam — feleli. p edig egyszerű a válasz. Éppen azáltal, hogy egy a falujával, a népével. Egy a témáiban, az életről, halálról alkotott véleményében, a felhasznált színekben, és motívumokban. Üjjá és egyénivé pedig azáltal vált a művészete, amit a számára idegen és mégis székely népművészetből vett át. Jellegzetes az is, ahogyan ez történt. Jó harminc esztendővel azelőtt még legénykorában, a nyomor kikergette falujából, munkakereső útra a távoli Moldo- vába. Ott székely legényekkel találkozott, akiket hasonló sors vetett a messzi idegenbe. Megoszották a szűkös élelmet es együtt sóhajtoztak, ki-ki a maga szülőföldje után. Amely oly egyformán mostoha volt hozzájuk és mégis a legkedvesebb nekik. Volt a székely fiúk között egy — János volt annak is a neve, hanem a vezetéknevére már nem emlékszik a máramarosi drusza — aki igen ügyesen rajzolt. És mivel egymás beszédét alig- alig értették, hát inkább lerajzolta János a Ioannak azt, amihez a szíve visszahúzta. A házacskát, ahol született, a templomok tornyát és a temető kopjafáit. Hát így... Így törtek át a testvér népek kul- turkincsei azon a mesterségesen emelt válaszfalon, amellyel valaha a románt, a magyartól elválasztották. Mily végtelen lehetőségek nyílnak a termékenyítő kapcsolatra a két nép között ma, amikor végre ledőltek a válaszfalak.*