Kelet-Magyarország, 1958. november (15. évfolyam, 258-280. szám)
1958-11-09 / 265. szám
J66S ftOVMKEK *, VAWÄKITAP KELETMAGVARORSZAG 7 JJuszonhárom esztendővel ezelőtt is választás volt Magyarországon. A Horthy-idők egyik lcghir- hedtebb választása. Gömbös Gyula elvkor már egész tasiszta cimboraságát, szegedi terrorista tiszti barátait erőszakkal, körmönfont közigazgatási és rendőrségi- csendőrségi intézkedések segítségével bevitte az országgyűlésbe. A tarpai választókerületben Bajcsy-Zsi- linszky Endre volt az ellenzéki jelölt, Kenyeres-Kauf- mann Miklós, egy később leleplezett szélhámos, a Gömbös embere, Kenyeres mellé, Zsilinszky ellen állt sorompóba az egész akkori államhatalom. A tarpai választáson polgári ellenzéki politikusokat, közöttük volt minisztert, ügyvédet, írót, volt alispánt láttunk Bajcsy- Zsilinszky támogatóinak első sorában — ez is hozzátartozott a régi világhoz. Zsilinszky, egy akkor éppen Magyarországon tartózkodó erdélyi írót — Tamási Aront —is meghívott a választásra, gyűjtsön tapasztalatokat. Gyűjtött. A választás után hazament Erdélybe, megírta tapasztalatait. Akkor nyomtatásban megjelent beszámolóját most az író hozzájárulásával ismét közöljük: ismerjen meg belőle az olvasó egy „eseményt”,— ennek nevezte Tamási —, ami 1935-ben Beregben történt, de megtörténhetett és meg is történt szerte Magyarországon száz meg száz helyen, bárhol a Hörthy- korszak választásain. Sőt ennél sokkal súlyosabb, nyílt- tabb és sokkal durvább erőszaktételek is mmdennapo- sak voltak, de ilyenekről akkor nem lehetett írni... ■é VI ár a télen szinte lementem Beregbe, a kurucok J'TJ_ fészkébe. Ott van Tarpa, ötezer lakosú nagyközség, melynek esztendők óta Bajcsy-Zsilinszky Endre a képviselője. Ezt a magyar politikust mindenki hozzáférhetetlen tisztességéről ismeri és a népért folytatott harcairól, ő mondotta nekem, hogy nagyon szeretné, ha látnám a tarpai kurucokat, mert a székelyek mellett a legkiválóbb nép ez. Akkor, a tél folyamán, nem ▼olt elegendő időm és alkalmatosságom a hosszú útra, de most, hogy ismét Pesten jártam: nekiindultam.Szerencsémnek tartottam, hogy éppen képviselőválasztások is vannak. Ilyenkor nemcsak mozgalmasabb az élet, hanem magát a népet is jobban meg lehet látni és ismerni a választási boldogulásban. Délután két órakor indult a vonat a Nyugatiról. Korán kimentem, nehogy lemaradjak, ha netalán korábban indulna a vonat. Tíz perc múlva F. G. is megjelent, kit már jól ismertek a tarpai kurucok, hiszen az ő bajaikról immár sokat írt és beszélt. Bementünk a harmadik osztályos váróterembe, ahol F. nagyon keresett valakit. — Kit keresel? — kérdeztem. — Az öreg B. B.-t, mert ő is jön — felelte. A kedves öreg urat hiába kerestük. Csak a vonat indulása előtt egy perccel érkezett meg. Egyszerű kicsi ember volt, tisztességesen kopott ruhában. Nyugdíjas tanítónak lehetett nézni. Valami szőlője volt Tokajban s annak a borából éldegélt valahogy. Persze úgy, hogy eladta. Debrecen után bementünk az étkezőkocsiba, B. B. kávét kért és abba beleapritotta a kiflit. Jólesett neki az uzsonna, a végén még a száját is nyalogatta. Én egy üveg sört ittam F. G.-vel közösen. Ültünk és néztük a szabadságra termett Alföldet. — Ez szebb, mint a politika — mondta az öreg. F. is szereti az Alföldet, de azért a politikát sem akarta hagyni. Az öreg gyönyörködve hallgatta F. beszédét, de a végén mégis azt mondta, hogy nem hisz a választási győzelemben, különösen a tarpai ban. Két nap múlva csakugyan kiderült, hogy neki lett igaza, mert Zsilinszky-vel szemben egy olyan egységespárti került be Tarpán, akiről eddig keveset tudtak. Nyíregyházán helyiérdekűre ültünk. Űj és tiszta kiesi vonat volt, saját órája volt neki, mint a bérautóknak. Lassan reánk is ereszkedett az este, ahogy tempósan tovazakatolt velünk a megcivilizált kuruc- vonat. S az estével még négy csendőr is ereszkedett a kocsiba. Jóvágású magyar fiúk voltak, teljes felszereléssel. Csendesen és baráti szándékkal üldögéltek. íz óra alig múlott el, amikor megérkeztünk Vá- sárosnaményba, a kurucföldi vasúti állomásra. Az volt a tervünk, hogy innét a tizennyolc kilométerre fekvő Tarpára még az éjjel kimegyünk autón. A főszolgabíró azonban mást tervezett, mint mi. A terveire mindjárt gyanakodhattunk volna, mert a vonat lépcsőjéről már láttuk, hogy négy csendőr kitárja felénk fogadó karját. Két vagy három finánc is volt velünk sőt egy szempillantásra az a négy csendőr is közzéjük olvadt, áld velünk utazott együtt. A kijáratnál egy kurtakabátos férfi utunkat állta. — Kérem az urakat, igazolják magukat! —mondta felemelt kézzel. A nyolc csendőr és a két finánc már körülfolyt minket s a kurtakabátos mellett egy segéd is állott. Tamási Arom Választás 1935-ben Beregben Láttam, hogy a jószándékon túl is igazolnunk kell itt magunkat. De annyi baj legyen, gondoltam, itt van az útlevelem. A kurtakabátos, kiben a szolgabírót ismertük meg, haladék nélkül bevitt az elsőosztályú váróterembe, hogy ott ejtse meg az igazolást. Közben azonban baj történt, mert az ügyvéd, ki szintén velünk utazott, polgári önérzettel, „minősítette” ezt az eljárást. Ezen a minősítésen a szolgabíró annyira íeiindult, hogy kiadta a csendőröknek a parancsot: — A főszolgabírói hivatalba kísérni ezeket! Ekkor már Zsilinszky is velünk volt. Tarpáról jött be, hogy fogadjon minket és az autóján oda kivigyen. S velünk volt egy E. J. nevű ügyvéd is, a helybeli jelöltje a Zsilinszky pártjának. jy a gyerünk hát a főszolgabírói hivatalba. Nem mondhatják, hogy elégedetlen magyarok voltunk, mert mentünk, ahogy a vidéki sötétben lehetett. Az állomás előtt virágkoszorús autók vártak. Illetőleg nem minket vártak, hanem alfélé választási autók voltak. Használni azonban lehetett s egy kis tanácskozás után, bár én a gyalog való kísértetés mellett voltam, a többség mégis úgy döntött, hogy autókon menjünk a főszolgabírói hivatalba. Oda el is érkeztünk defektus nélkül s a hivatal előtt megálltunk. Meg is kellett, mert zárva volt az ajtó. Álldogálás közben megérkezett a főszolgabíró is, kinek az arca és a kimért úri modora éppen olyan főszolgabíró volt, mint ő maga. Előkerült valahonnéf a hajdú is és kinyitotta a kaput. Felmentünk a lépcsőn s utánunk feljöttek a csendőrök. Aztán be az irodába. Itt nekivetkeztünk, vagyis nagykabátunkat és a kalapunkat elhelyeztük. Az ajtó nyitva maradt, hogy láthassuk a csendőröket, akik az előszobában álltak, s talán, hogy ők is láthassanak minket. Szegény Zsilinszky egyik ámulatból a másikba esett, hogy mire jutottak az ő barátai, köztük neves emberek is, sőt erdélyi író létemre magam is, kit másképpen kellett volna őszerinte fogadni! Én is azt gondoltam, hogy csakugyan másképpen, de egyelőre mindenért kárpótolt E. J.-nak az a háborgó kijelentése, hogy az én könyveimet nem azért fordítják tizenhét nyelvre, hogy itt éjnek idején igazoltassanak és vallassanak. Nem tudom, hogy miért mondott éppen tizenhét nyelvet, amikor három sem volt igaz a tizenhétből. C ok tűnődésnek azonban nem volt helye és ideje, mert a főszolgabíró bevonult a maga irodaszobájába és kiadta a parancsot, hogy egyenként járuljanak elébe, mert az igazoltatást úgy kívánják megejteni. Erre mi is tanácskozni kezdtünk a sorrendet illetőleg. A határozat az volt, hogy vendég létemre engemet elengednek elsőnek. Zsilinszky szintén szeretett volna jelen lenni az igazoltatásnál, de ezt nem engedte meg a főszolgabíró. Csak annyit lehetett elérni, hogy É. J., mint szóbelileg felkért ügyvéd, jelen lehessen. Amikor így elrendeződtek a dolgok, a szolgabíró kalauzolása mellett elsőnek bevonultam a főszolgabíró színe elé. Társadalmi formák szerint bemutatkoztunk egymásnak, ő az asztalnál állott, belül. Én pedig szintén az asztalnál, kívül. Aszó- beli ügyvéd egy széken ült, az asztal mellett jobbról, borzasztó komolyan és magába roskadva. Készakarva sem lehetett volna jobban megadni a módját. — Kérem, igazolja magát! — szólott a főszolgabíró. Átadtam az útlevelemet és azt hittem, hogy megnézi és így fog szólni: köszönöm és bocsánatot kérek, tessék önmagával szabadon rendelkezni. Nem egészen volt igazam, mert megnézte ugyan eléggé az útlevelet, de azt mondotta, hogy a budapesti bejelentésemről tanúskodó sárga bárcát is látni szeretné. Nem a zöldet, ami a kijelentést igazolja, hanem a sárgát, amelyet a bejelentés alkalmával szoktak adni. Bevallottam neki, hogy én zöldet nem ismerek egyáltalában, csak sárgát. De ezt a sárgát is csak akkor szoktam magammal vinni, amikor hazautazom Erdélybe. Azt is megmondtam neki, hogy eleddig legalább tizenöt magyarországi városban fordultam meg és szerepeltem irodalmi ünnepélyeken, de sohasem kérték tőlem a sárga bárcát, csupán a novellakéziratot a rendezők. Azt válaszolta, hogy nagyon sajnálja, de neki a törvény értelmében kell eljárni s mivel sárga bárcám nincsen, ezennel kitilt erről a területről és elrendeli, hogy a legközelebbi vonattal utazzam vissza Budapestre. Annyi kedvezést azonban engedni fog, hogy nem tart fogdában a vonatindulásig, hanem az állomási szállóban szobát bérelhetek. Mondtam, hogy semmi kedvezést nem kívánok,1 hanem csalc azt, hogy mindenben a törvény értelmében járjon el. Hiábavaló volt azonban ez a kívánságom is, mert semmiképpen nem akart fogdában tartani. Ellenben intézkedett, hogy rögtön írják meg a jegyzőkönyvet e kitiltásról és kibocsátott a szobából. Künn a másik szobában egy írógép is állott. Azon az írnokkal együtt megfogalmaztuk a kitiltási jegyzőkönyvet. Közben a többiekre került sor. S nem több szerencsével, mint reám, mert B. B.-t is kiutasították. Hiába mondta az öreg, hogy ő miniszter is volt, mire jegyzőkönyvre került ő is. A mi sorsunkra jutott egy N. E. nevű sárospataki úr is, ki nemcsak alispán volt már, hanem ennek a kerületnek a képviselője is valamikor. Neki az volt a terhén, hogy Zsilinszky lapjában olyan cikket írt, amellyel „lazította a népet”. JT jjel egy óráig -tartott az igazoltatás és a jegyzőkönyvszerkesztés. Akkor közölte velem a főszolgabíró, hogy ha reggel igazoltatom magam a pesti rendőrséggel, akkor megengedi, hogy itt maradjak. S megint kedvezésben részesített, mert nem csendőrrel kísértetett a szállodába, hanem a hajdúval. Zsilinsz- kyék elutaztak Tarpára, mi pedig betértünk az állomási vendéglőbe, ahol a szálloda is volt. Olt megittunk cgy-egy pohár pálinkát s megkínáltuk a két csendőrt is, akik nem fogadták el. Aztán B. B. és N. E. bevonultak egy kétágyas szobába, én pedig be egyedül egy másikba. A szobám kuckó volt és olyan hideg, hogy egy eszkimónak is túlzás lett volna. — Nem lehetne tüzet tenni? — kérdeztem a pin-» eértől. — Nem találok fát — felelte. — Hát szabalány nincs, aki találjon? Van szobalány — azt mondta —, de sürgősen készül utazni. — Miért olyan sürgősen? . — Azért — felelte —, mert egy festő vendégnek az arcába vágott egy poharat ma este s most el akar szökni. S el is kell neki, mert a festőnek az apja úgy szereti a fiát, hogy a szobalányt hamarosan megöli. Hagytam, hogy annyi még kiderüljön, hogy a festő, szobafestő, de többet nem beszéltem. Gyorsan belefeküdtem a jégverem ágyba és elég hamar elaludtam. Reggel nagy hóviharra ébredtem fel. Olyan természetesen vettem a hóvihart, mintha ez nem is lehetett volna másképpen. Pedig március utolsóelőtti napja volt. Nyolckor jelentkeztem a főszolgabírónál, ahogy az parancsban volt. Kilenckor telefonáltam Pestre, hogy a sárga bárcát igazolják telefonon. A rendőrség azonban azon a véleményen volt, hogy neki hivatalból is eleget parancsolnak s nem kezdi el, hogy magánemberek kérésére is mozogjon. Erre beláttam, hogy hiába erőlködöm s kijelentettem, hogy a déli vonattal visszautazom Pestre. főszolgabíró kedvesen búcsúzott tólem. Mint magánember, rendkívül barátságos volt, de mint főszolgabíró, nagyon örvendett annak, hogy mégsem sikerült nekem megismerkedni a tarpai kurucok-! kai. A déli vonattal csakugyan el is utaztam. Másnap választottak: Zsilinszky megbukott Talpán s E. J. is Vásárosnaményban. A sajtó azonban szabadnak mondta a válás»- tást. (K Jövendőnk című fag>ból.>
