Kelet-Magyarország, 1958. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1958-10-05 / 235. szám
4 REtrmf 4GT *rorst4g 1958, OKTÓBER 5, VASÁRNAP A z őszi nap egészen átmele- gítette a levegőt. De a sugarak cirógatásában volt valami nyugtalanító. Talán az elmúlt nyár varázsa ébreszti az emberben ezt a szelíd levertséget, talán valami más . .. Ezen tűnődött Hajdúék Marikája is, miközben a tornácra leborogatott kukoricát szedte szaporán a zsákokba. Túlságosan nem igen volt ideje a tűnődésre, mert apja, az öregedő Hajdú János szaporán fordult a zsákokkal. Pedig a padlásra hordta az öreg. S mire a fentit szétteregette, akkorára Marikának meg kellett szedni a következő zsákkal. így aztán szó nélkül serényen dolgozott. Egyébként se nagyon szóltak egymáshoz. A múlt hét szombat óta kerülik így egymást. Akkor este nagy veszedelmet rendezett az öreg Hajdú János. Marikáék Marcival jó alkonyattal jöttek haza. Sétálgattak a faluban. Mikor Marika csendben besurrant a konyhába, kiszólt az apja keményen. — Hát te minek jöttél még haza’ Hiszen korán van még. Megint a Keve fiúval csavarogtál? Na, jól van, eddig nem szóltam semmit, de most vedd tudomásul, hogy többet meg ne lássalak vele. — Édesapám, hiszen. . — kezdte volna a lány sírósan, de az apja nem hagyta szóhoz jutni. — Ne feleselj velem! Annyit mondok, hogy vége legyen. Már az egész falu beszéli, hogy sülve- főve együtt vagytok. De befejeztük! Megértetted? — mondta nagyon zordul az öreg — Csak azt szeretném tudni, hogy mi az istenről tudtok annyit beszélni egymással. — Miről? — mondta bátortalanul, elcsukló hangon a lány. Majd megtudja édesapám is nemsokára a Marcitól. JV[ int akit gutaütés ért, úgy bámult az öreg a lányára, majd p^prikavörös képpel ordítva mondta: — Ide be ne merje tenni a lábát az a kölyök! Csak nem megtakarja kérni a kezed? Hát ki az Megbékélés a Keve Marci? De hiszen hiába is ] jön ide. Azért, hogy brigádvezetö j a tsz-ben azt hiszi, hogy ... Nem j bánom én, ha millió munkaegy- ■ sége van azt se — de Hajdú Marikánál semmi keresnivalója! Ekkor lépett be a felesége. Azonnal látta, hogy baj van, azt is sejtette, hogy miért. Elég volt a lánya sírós arcába nézni. Marikát gyorsan betuszkolta a kisszo- bába, hogy feküdjön le. Közben a fülébe súgta. — Ne sírjál kislányom, majd elintézzük valahogy. Ne ingereld ezt a kuruc apádat, hiszen látod, hogy egészen nekivadult. Marika tényleg nem igen beszélt erről, de szilárdan elhatározta, hogy bármi történjék is, nem enged az apjának. Most Í6 ezekre gondolt, miközben a zsákokat töltögette kukoricával. No, meg az is megfordult a fejében, hogy estére hogyan tudna Marcival néhány szót váltani. Igaz, hogy az anyja megígérte, hogy majd most ebédnél eligazítja a dolgot, de Marika valahogy mégis félt ettől az ebédtől. Utolsónak ült le az asztal mellé, s némán kanalazta a tejfeles krumplilevest. Majd akaratlanul is hálásan elmosolyodott, mikor látta, hogy az anyja mákos tésztát tesz utána az asztalra. Ez az apja kedvenc étele. Ügy látszik, mégis szóba kerül az ő ügye is, s így talán könnyebben megy. Ä z apja tényleg hatalmasan belakott a finom mákos csíkból. Utána elégedetten rágyújtott. Az anyja nekilátott a mosogatásnak, s közben, mintha mellékesen mondaná, elkezdte, — Marikám lelkem, majd elfelejtettem mondani, hogy Marci mit üzent? Estefelé majd beugrik pár percre motorral a szövetkezetből. Valami elszámolást hoz a tanácshoz, s veled is szeretne beszélni pár percet. Néma csend lett erre. Marikának a torkában dobogott a szíve. Az apja nagyot szippantott, majd csendesen megszólalt. — Én már megmondtam egyszer a kisasszonynak, hogy nem akarom látni többet azzal a fiatalemberrel. De ha annyira akarnak egymással beszélni, hát az sem baj. Beszélgethetsz vele annyit amennyit csak akarsz — fordult szinte gúnyos-szelíden a lányához —, de a kapumon a lábad akkor többe be nem teszed. Megmondtam, amit akartam; — állt fel az asztaltól. Majd az ajtótól visszaszólt. — Délután kimegyek a tanyára, de ha megtudom,' hogy vele csavarogtál, hát lesz nemulass! — s kifordult az udvarra. Marika nem szólt semmit, csak ott az asztal mellett elkezdett keservesen sírni. Az anyja is tanácstalan volt, de próbált segíteni. — Ne bánkódj, Marikám. Apád már nekikészült befogni, s nemsokára kimegy a tanyára. M-jd csinálunk valamit. Azt mondta, hogy meg ne lásson vele az utcán? Hát jó, nem fog meglátni, mert behívjuk. így legalább az utcabelieknek is befogjuk a száját. Ügy is lett. Marci egész meglepődött, hogy behívták, mert tu^- ta, hogy az öreg Hajdú nem nézi jó szemmel az udvarlást. Talán az lehetett az ok, hogy az öregnek van nyolc hold szántója, szép gyümölcsöse, jószág, ez az. .. egyszóval módos ember. A Marci apja pedig mikor a háborúba ottmaradt, nem hagyott a feleségére, meg. a két fiára a kis házon kívül semmit. Igaz, hogy jó dolgos ember volt, de mindig a másét művelte annakidején. Hát erre gyanakodott Marci. yanúja be is igazolódott, mikor Marika az anyjával együtt őszintén elmondta, hogy mi a helyzet. Rosszul esett neki, bár különösebben nem lepődött meg. Nem is maradt sokáig. A lány el sem köszönt tőle, sírva beszaladt a szobájába. Hiába szó- lítgatta az anyja, hogy kísérje ki a fiút, nem jött, csak zokogott keservesen. Így aztán Hajduné kísérte ki Marcit. A kapuban csak annyit mondott, hogy ne keseredjen el, majd jóra jön a dolog. Marci berúgta a gázt, s - hogy a motor kezdett egyenletesebben erősebben dolgozni, benne is úgy forrt az indulat. Hát miért néz le engem ez a Hajdú — füstölgött magában — hiszen azért, hogy az apám szegény nem tudott boldogulni azért nem vagyunk utolsók. Vagy az nem tetszik az öregnek, hogy a termelőszövetkezetben dolgozom? Hiszen jobban kijövök, mint ő. Az én anyám is megfőzi mindennap azt az ebédet, amit az ö felesége. Karácsonyra pedig kész lesz az új házam. Kevés hozzá hasonló van a faluban. Hát mit okoskodik? Megkeresek én annyit a szövetkezetben mindig, . menynyire a családomnak szüksége lesz ... Majd eszébe jutott, hogy pedig milyen szépen eltervezték Marikával a dolgukat. Még az* is megbeszélték, hogy rendezik be az új lakást... s most az apja mindent felborít, 1/ őzben maga mögött hagy- ta a falu szélső házait, s dühösen gázt adott a motornak, de még abban a pillanatban fékezett. Á ■ kanyarban az árokba fordulva egy szekeret pillantod meg. Odaérve lepattant. A lovak elszabadultak — állapította meg a széttépelt szerszámokról. A szekér mellett egy embert vett észre. Mozdulatlanul feküddt az árok partján. Közelebb lépett, élesztgetni próbálta, de az nem mozdult. Erre szó nélkül felugrott a motorra, s zúgott kifelé a már alig egy kilométernyire levő tsz központba. — Kint. lakik a szövetkezet sofőrje, s egész délután itthon láttam, gondolta. Szerencsére pillanatokon belül megtalálta a. gépkocsivezetőt. Néhány szóból megértette, hogy miről van szó, s egy fél óra múlva Hajdú már a faluban az orvosnál feküdt. Másnap híre szaladt, hogy ml történt. Az öreg Hajdú nagyokat nyögve nyomta az ágyat. A felesége unszolására nagy mogorván mondta el, hogy hazafelé jövet-a lovai megbokrosodtak valamitől, s így történt meg vele a szerencsétlenség. Bár olcsón megúszta bordazúzódással és kisebb sérülésekkel, de így is jó darab ideig az ágyat kell nyomnia. \ agy két hét múlva, egy vasárnap délután az öreg Hajdú az ágyában fekve az újságot böngészte. Marika is ott'tettvett valamit á szobában, Egyszer* benyit az anyja, s odasúgja . halkan a lányának — Menjél már ki, nézzél ki z utcára. — Csakhogy az ura észrevette, s rögtön megkérdezte, mi a fenének kell kimenni a lányának az utcára. Ekkor a felesége mérgében — hogy az ura leleplezte — odavágta, — Hát, mert a Marci várja, ha éppen tudni akarod! Az öreg erre letette az újságot, s odaszólt a kifelé készülő Marikának. — Sehova se mész. leülsz oda, •z asztal mellé! Majd béjön .a fiatalember, ha beszélni óhajt veled. Erre Hajduné szó nélkül eltűnt, s pár perc múlva belépett a fiú. — Jó napot, János bátyám! — Szervusz! — hangzott a kurta válasz. — Hát aztán, mondd csak, miért keresed a lányomat? — Csak beszélgetni, meg sétálni akartunk egy keveset. — Beszélgetni, meg sétálni — tűnődött az öreg hangosan, majd mereven bámulta a gerendákat. Kis idő múlva rámordult a lányára. — Hát te meg mit állsz itt? Miért nem öltözöl fel egy kicsit rendesebben? Vagy így akarsz kimenni az utcára? Marika pillanatokon belül elkészült, s már mentek kifelé, mikor az öreg utánuk kiáltott. — Marci! Ha kisétálgattátok magatokat, gyere majd be, Sok mindent szeretnék mondani neked. Bézi László A harmincas évek egyikén — egy esős őszi napon ** — egy katona álldogált a nyírbátori határvadász egység egyik őrsparancsnokí* irodája előtt. Nyilván belépni készült, csak nem tudta rászánni magát, nem tudta milyen kedvében kapja a törzsőrmestert. A dolga azonban halaszthatatlan lehetett, mert kopogott és benyitott. — Mit akarsz? — kérdezte a tokás törzsőrmester. — Alázatosan jelentem, egy kérvényt hoztam! — A tied? — pillantott rá behízott szemeivel a parancsnok. — Alázatosan jelentem, az enyém! A törzsőrmester elvette és beleolvasott. Négy-öt sornál nem olvasott többet, hanem letette maga elé a kérvényt és gúnyosan felnevetett. — Így néz ki egy rokkant katona?! — mondta, aztán megkérdezte: — Miből fogsz élni, ha rokkant vagy? A katona szeme megrebbent, arcára a zavartság pirossága borult. Kereste a választ, de nem talált. — He? — sürgette az őrsparancsnok. — Alázatosan jelentem... törzsőrmester úrnak... én, a vasúthoz, oda szeretnék kerülni... — Hülye! Rokkant vagy, vagy nem vagy rokkant? Különben mit törődöm én a te marhaságaiddal... Örülök, ha helyetted ép és egészséges katonát kapok. Elmehetsz! A katona — Kovács Lajos — két hétre e beszélgetésre leszerelt. Hazakerült a dunántúli Nemesrempe- hollósra feleségéhez és öt gyerekéhez. Egy kicsit pihent, aztán elindult munka után. De későre járt már az idő, közelgett a tél s a kis dunántúli falvakban nem akadt munka. A mezőkről beszorultak, a benti munkát pedig hagyták tél végére. Elment Szombathelyre, de onnan is azzal küldték haza, hogy próbálkozzon tavasszal. Akkor valaki kiokosította: erős reumája után nyilváníttassa magát rokkantnak. Nosza meg is írta a kérvényt a nyírbátori határvadász egység parancsnokságához. Három hét múlva jött meg a válasz. Reménykedve bontotta fel, de ezt találta a levélben: „Értesítem, hogy a parancsnokságnak nincsen módjában olyan igazolást kiadni, miszerint határvadász szolgálata alatt szerezte betegségét. A magyar állam bőségesen ellátja ruhával a katonákat. Ha ön mégis megfázott az azt jelentheti, hogy nem tartotta be az öltözködési szabályzatot. Tehát fegyelmezetlenséget követett el. Ar- a való tekintettel, hogy a leszerelés után fele- ősségrevonás határideje is lejárt, a parancsnokság az ön által többszörösen elkövetett fegyelmezetlenség megtorlásától eltekint.” No, most mi lesz? Még van egy mód, írni a szómba‘helyi vasúti üzletvezetőségnek, vegyék fel vasutasnak. Irt is, de nem is válaszoltak. Erre írt a legfelsőbb hadúrnak, arra aztán felhívták a vasúthoz, de csak annyi volt az eredmény, hogy közölték vele: a MÁV. örül, ha a vasutasok gyermekét el tudja helyezni. Egy este végső elkeseredésében újra megfogta a fakó pennaszárat is lassan, megfontoltan írni kezdte: KORMÁNYZÓ ÜR Ö FÖMÉLTÖSÁGÁHOZ ifimét alázatos kérelemmel fordulok, hogy én, Kovács Lajos nemesrempehollósi lakos, aki már deczember tizenhatodikén kérésemmel fordultam Kormányzó Űr Ő Föméltóságához, hogy engem a MÁV. szolgálatában elhelyezni szíveskedjen a 6 évi határőr katonai szolgálatom fejében és mint 5 családos apa vagyok. Most, márczius- ban kaptam választ arra, amit a Kormányzó Ür ö Főméltósága érdekemben íáradott a MÁV. Szombathelyi Üzletvezetőségtől, hogy a vasutas gyermekek részesülnek előnyben, így ezzel engem elutasítottak. Kérem a Kormányzó Ür ő Főméltóságát, hogy még egyszer lenne pártfogásomon a családom nevelésére, mert talán úgy is azért vagyok eldobva, hogy 5 gyermekem van, maradok hazafias szeretettel $**“&/*' S mi lett az eredmény? 1954-ben jártam Szombathelyen. Az állomás hagy csarnokában megálltam a faliújság előtt. S íme megakadt a szemem azon a kérvényen, amit itt leírtam. Érdeklődésemre azt mondták, hogy Kovács Lajossal is beszélhetek, ha akarok, hiszen itt szolgál a vasútnál. Elcsodálkoztam. Hát valóban segített az alázatos kérelemre a Kormányzó Űr? Megkérdeztem, hogy mikor került a vasúthoz? 1947-ben — hangzott a felelet. S hogy él most Kovács Lajos? Nemesrempehollóról beköltözött Szombathelyre, gyermekei is nagyocskák már, segítenek a keresetükkel a szülőknek. Az egész család boldog, jól él, de Kovács Lajos azért nem felejtette el „ö Főméltósá- gáék” fáradozásait. Szabó György.
