Kelet-Magyarország, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-23 / 46. szám

RELETMAGVAKOKSZAO 1938. FEBRUAR 23, VASÁRNAP S zép, verőfényes őszi dél­után volt. A szőlőtőkék gazdagon roskadoztak az őszi nap fiatalító fé­nyében aranyló, méz- szagú fürtjeik alatt. A lehullott, felhasadt szemekről fürge, szor­galmas méhecskék és bogarak szedték a vámot. Gyűjtöttek té­lire. Csalt az ember hallgatott, szo­rongott, és nem mozdult sehova. A gazdag almatermés alatt letö­redeztek a fák ágai és a hatal­mas almáskertek földjén úgy pi- roslott a rengeteg lehullott, érett alma, mint óriási bíborszőnyeg. Az egyébként hangos termőföl­deken most csodálkozva várták a kövér, hasas tökök, a felsza­kadt érett kukoricacsövek az em­bert, hogy megjelenjen kis te- hénszekérkéjével és leszedje a termést. Nem. nem jött senki. Alit az élet! Vagy talán még­sem? Tóthék kis háza apró erdőkés gyümölcsösök között állt. Előtte dúsan zöldelő lugas, az udvaron gémeskút. Hátrább, az udvar végében öreg földistáüó. Valami­kor tehenek teleltek benne, most emberek hangja szűrődött ki a gádorra akasztott háziszövésű rongyszőnyeg mögül. — Valahogy tüzet kellene rak. ni, fiaim. De mit tegyek a tűz­re. ha nincs egy darab vágott fa sem? Jó lenne, ha fűrészelnétek néhány kuglit Az megvan ha­mar. Idős, égőszemű, beesettarcú alacsony asszony beszélt. A lejá­rat mellett kuporgott a szalmán. Hátrább az istálló sötétjében oetróleurrüámpa pislákolt. Mel­lette négy siheder verte a blat­tot. Nekik szólt az előbbi sirám, de alig figyeltek rá. Rajtuk ki- % vül ott volt még a szomszéd csa-*tj iád is, nehány apró gyerekkel,« de azoka* elnyomta az álom. A 4 szomszéd ember, a negyven év 4 körüli csontos, izmo6 Koltai, há-£ tát az istállót bélelő napraforgó-5* szárnak vetette, és a sötét tetőt* A bámulta. * — Gyenge ez a tető, halljátok a — meg kellene erősíteni, mert *5“ ha egy gránát idetéved, akkorJ kampec. Annyi annak egy ilyen* tető. mint kalapácsnak a tojás- hej. * — Gondolja, Józsi bácsi, hogy * készül valami? — szólalt meg aj kártya mellől az égjék szőke fiú. * — Csend van odakint. 2 — Igaz is, te Gyuri — ugrott* fel a másik, ledobva a kártyát J —, gyerünk ki cg}' kicsit a nap- 4 ra. Szedni kéne néhány kosár * szőlőt és vághatnánk most fát is. Felcsavarták a rongyszőnyeget és a bársonyos, őszi napfényben J nagyokat nyújtózkodtak a fölei-^ istálló előtt. De mozgásukkal.^ mintha felzavarták volna a vi-4 dék láthatatlan ördögeit, a tá-4 volban elbődítetie magat egy ágyú. Hangja alig halt el a dóm- i bök között, legalább tíz telelt rá vissza a másik oldalról. Meg-J szólaltak a kisebb fegyverek is.4 A viliámgéppuska hosszú, éles,* egybehangzó reccser.ésekkel 2 u alott, mint valami véreb. * A dombok mögül szinte a fák* ♦» tetejét súrolva kilenc Vadaszre- pülőgép viharzott elő. Tóth 4 Gyuriék ott, ahol voltak, hasra-* vágódtak, s amikor föléjük' ér-* tok a gérek, félszemmel felpil-* lantra, látták szárnyukon a fe-4 MITRIJ BOGDANOV — Menekülnek — mondta va-1 lamelvik. — Vagy talán éppen most jönnek? Ismét elült a hangzavar. Az iménti kártyaklub szétoszlott. Ketten kosaraidat ragadtak és a közeli szőlőskertek felé indul­tak. Veszélyes terület volt ez, tudták ők ,is, mert a németek a szőlőskert túlsó végében rendez­ték be állásaikat. Valahol távo­labb pedig a szovjet előretolt vonalait húzódtak. De a két hét óta hullámzó harc során a sző- lőskurt legalább nyolcszor cse­rélt gazdát. Es most nem igazo­dott ki senki, az állások között. Szökött, kószáló magyar kato­náktól hallották, hogy Debrecen alatt nagy csata folyik, és amía ott áll a harc, a németek igye­keznek ezt a Nagy kalló környé­ki utánpótlási és visszavonulási utat megtartani. A másik kettő jókora fát ci­pelt a fészer alá, • felrakták- a kecskelábra és vidáman fűré- • szelni kezdtek. Amikor néhány darabot már levágtak, borzal­mas dörrenés rázta meg a fé­szert. Füst és por gomolygott a kecskeláb körül. A fűrész acél­szalagja fájdalmasat pendült és lehullott a földre. Veiötrázó si­koly hasított a levegőbe. — Istenem, istenem, drága gyermekeim! Tóthné feldúlva rohant a lő­szerhez. Az akna nagy lehetett, szörnyű munkát végzett. Gyuri, az idősebb nem mozdult, öccse, Zoli nyöszörgött... — Mi történt, mama? Mi van velem, mi ez a forróság? Kol'ai is odaszaladt. Fülét Gyuri mellére szorította, hallga­tózott, aztán megfordította, és a fején tátongó seb láttán mélyet sóhajtott. — Jó fiú voltál. — Igyekezett elvonni a zokogó Tóthnét. — Legalább Zolit mentsük meg Annuska, ő még él. A kisebbik fiút bevitték az óvóhelynek használt iöldbe- süllyesztett istállóba, A nagyob- bíknak az eperfa tövében ástak egy kis sírt. A fejénél napra­forgókon! hasítékába helyezett papírdarabkán ez állt: „Tóth György élt tizenhat évet. Meg­halt 1944 októben 30-án.” A legközelebbi község hat ki­lométerre volt. Itt, a tanyavilág­ban nincs orvos, még bába sem. Köröskörül a háború vérzivata­ra tombolt. Az ágyúgolyók és almáid sokszor eltévedtek, de ahol lehullottak, halált oszto­gattak embernek, állatnak, fű­nek, fának, amit értek. Elmegyek a németekhez —- ugrott fel a lázban vergődő fiú mellől Tóthné. — Talán csak van ott orvos. — Lelőnek téged is, ne mász­kálj ilyenkor. Különben is mind­járt sötét van — próbálta tar- lóz'atni Koltai. — Nem bánom, legalább meg­halok úgysem ér már az éle-, tem semmit a fiaim nélkül. Elment. A szőlők között alldonyi szél motozott, az éjszaka erősítgette hadállásait. Ö nem törődött a közeledő sötétséggel. Keresgélt valamit a sovány szőlőkarókon, a roggyadozó kövér termés . kö­zött .Taposta, cibálta a fürtöket és ordítozott: — Doktor! Doktor! Doktor! A kiáltások visszaverődtek a távoli domboldalról és apró, gyilkos darazsakat hoztak hátu­kon. amik ott sziszegtek Tóthné lába körül. — öljetek meg, csak a fiamat mentsétek! Kimerültén bukott le egy sző­lőtőke mellé. A telihold egyked­vűen nézegette a magábaroskadt öreg asszonyt. Egy ideig üldögélt, aztán visz- szaíordult. Amikor az udvaron vágott ke­resztül, három alakot látott, amint a holdíényben a dűlőúton settenkedtek. — Emberek, emberek, dok­tort! — harsant fel újra hangja az ismeretlenek felé. Azok megáltald. Az egyik oda­1956 október vége nem olyan régen volt hogy tisztult látással vissza he emlékezhetnénk rá. Hazánkban fegyverek gyilkoltak;, eUeníorra- dalmárok garázdálkod­tak, pusztítottak. A gyá­rak bénul tan álltak. Nem volt nyersanyag és gépe­ket hajtó energia. A leg­fontosabb helyeken állt a termelés. A raktárak­ból fogyott és pusztult az élelem, a tartalékáru. E nehéz időben is iga­zi barátunk maradt a szovjet nép. Kérésünkre jöttek a szovjet katonák és segítettek rendet te­remteni. A nehézre for­duló gazdasági helyze­tünkön is segítettek. Csapon feltorlódva áll­tak a gyógyszerrel, bú­zával, zsírral, .hússal, más élelemmel és áruk­kal megrakott vonatsze­relvények, amiket a szovjet nép küldött, hogy elkerüljük az -éhséget és inflációt. Küldtek szenet, fát, kokszot, olajat, gya­potot, vasércet, építő anyagokat és egyebeket, hogy ne fázzunk, hogy legyen energia és nyers­anyag a gyárak üzeme­léséhez. és építőanyag a károk helyreállításálioz. Ekkor kísérelték meg az ellenforradalmárok megbénítani Záhonyt és vele elvágni az ország fontos ütőerét. Részben sikerült nekik megbon­tani a záhonyi vasutas dolgozók egységét. Az átrakó munkások a meg­félemlítések és megté­vesztések miatt nem rak­ták ki a Csapról érkező vagonokat. De mi tör­tént? A szovjet katonák átrakták a küldeménye­ket: az ennivalót, hogy a magyarok ne éhezze’""’!:, a tüzelőt, hogy ne fáz­zunk, a nyersanyagot, hogy tovább dolgozhas­sunk, termelhessünk. Amikor ezt látták az öntudatos vasutas dolgo­zók, átrakó munkások, az ellenforradalmárok fenyegetésére azzal vála­szoltak. hogy egyre töb­ben álltak a szovjet ka­tonák mellé, álltak mun­kába. Előbb naponta 2— 3—3, aztán 10 és ennél több áruval megrakott vo­natszerelvényt indítha­tott Záhony Budapestre, Nyíregyházára, Miskolc­ra, az egész ország né­pének címezve. A dühöngő ellenforra­dalmán csoportok ekkor Záhonynál több kilomé­teren felszedték a síne­ket. Azt akarták, hogy a gőzös ne futhasson sze­relvényével és a külde­mények ne jussanak e1 oda, ahol nagy szükség van rájuk. A szovjet katonák újra lerakták a felszedett sí­neket, helyreáll!- ották a megrongált váltóberen­dezéseket. a vasutat. Az Alkaloida gyúr megkap­hatta az üzemeléshez fontos több vagon sze­net, a legdöntőbb idő­ben kapta meg a Vul­kán öntöde a kokszok az öntvényekhez szükséges nyersanyagot, a nyír- bogdánvi üzem a nyers­olajat. s*b., stb. A záhonyi ..érvágás” nem* sikerült az ellenforra- y dalmároknak. Budapest, * az ország szíve és vele 4 hazánk nem vérzett el. £ Sebesülteket mentettek * és gyógyítottak meg a * gyógyszerküldemények- * kel. éhezőknek jutott en-’j nivaló. a boltokba áru, a , gyáraknak a termeléshez £ energia és nyersanyag. « Ezt nem felejtik el at. munkások, a szovjet nép |* őszirte magyar barátaik}* akik ma. a szovjet ka->;- tonák nagy ünnepén sok;;* szeretettel és igaz barát-1» Sággal gondolnak rájuk! * Az „érvágás” nem a*, rendet békét építő mun_£ kát akaró és szabadsá-|- got szerető magyar né-,*, pen esetk hanem az el-t lenforradalmárokon, az-* által, hogy idejében 4 megkaptuk szovjet bara ,j. tainktól a segítséget. £ Szovjet emberek. a« szovjet katonák borátsá-.j. fának ez n bizonyítéké« a sok kozott omlói:ükkel * együtt ölök- marad. * * MAGYAR-SZOVJET MEZŐGAZDASÁGI NAPOK A Magyar-Szovjet Baráti Társaság március 3-tól 24-íg magyar-szovjet mezőgazdasági napo­kat rendez a megyében. A magyar-szovjet mező- gazdasági napok célja a szovjet és a magyar me­zőgazdasági tudomány ismertetése, a nagyüzemi mezőgazdasági tudomány ismertetése, a falusi lakosság nevelése és a magyar és szovjet nép közötti barátság továbbfejlesztése. A napok kere­tében ismertetik az üzemszervezés, gyümölcs- termesztés, állattenyésztés és növénytermesztés tájegységenként legidőszerűbb kérdését. ÚJFAJTA MEZŐGAZDASÁGI NÖVÉNYEK A SZOVJETUNIÓBAN 1957-ben a szovjet tudósok számos újfajta mezőgazdasági növényt honosítottak meg. A kí­sérleti telepeken több mint 5 ezer fajtát próbál­lak ki. Ezek között olyan fontcs mezőgazdasági terményeket is találunk, mint a búza. kukorica, rizs. gyapot, cukorrépa stb. így például az ukrán mezőgazdászok által kitermelt őszi búza hektá- renkint 4—5 mázsával gazdagabb termést ad. mint a régebbi fajták. Ezenkívül kísérletezések folytak külföldről érkezett vetőmagokkal is. jött az asszonyhoz. Német volt. Tört magyarsággal megszólalt: — Mi lenni baj? — A fiam... a fiamat a grá­nát... — Los, los! — szólt egy eré­lyes hang a fasorból. A katona széttárta a karját és a többiek után sietett. Tóth Zoli reggelre elvesztette eszméletét. A további vérveszte­séget sikerült ugyan Holtainak megállítani szorító és nyomó kötésekkel, de a szilánkokat nem tudta kiszedni. A fiú láza magasra szökött. Fején, hátán, derekán, afiol nagyobb sebek éktelenkedtek, kékesfeketén fe­szült a gyulladt bőr. Tóthné egész éjjel virrasztót!:, és most fáradt arccal, kisírt sze­mekkel a halálra gondolt. Ismét aratni fog, hányadszor már ezen az őszön, amikor az embernek kellene aratnia. Motor berregése riasztotta fel, majd utána éles géppisztolysoro­zatok reccsentek valahol a kö­zelben. A szalmán ülő gyerekek vacogva húzódtak össze. Odakint lábak dobogtak, fegyverek dör­dültek. Egyszerre fellebbent a gádor függönye. A délelőtti nap­sütés fényözöne tört be a föld­alatti istállóba. Egy fegyver csö­ve meredt rájuk, mögötte egy szovjet katona állt. — Nyemecki jeszt? Tóthné csak nézett rá. Nem tudta, mit szóljon, aztán mint régi holmik között, keresgélni kezdett emlékezetében. Az isko­lában valamikor szlovákul ta­nult. Végre megszólalt: — Nyet. A katona félredobta a füg­gönyt és belépett az alacsony szemöldökfa alatt. A bentülők1 némán nézték alakját és fegy­verét. Végigjáratta tekintetét a három gyereken, a sarokban ku­porgó két suhancon, Koltain, Tóthnén és a földön fekvő fiún állapodott meg. — Kaput? Tóthné mélyet sóhajtott és kebléből ismét feltört a zoko­gás. A katona leeresztette fegyve­rét. Közelebb lépett a fiúhoz.- Megfogta pulzusát, és amíg tar­totta, órájára pillantott. Öreg, viharvert sapkája alól dús, sző­ke hajtincs omlott gyöngyöző homlokára. I — Szicsász. mamka. szicsász. Megveregette az asszony vál­lát és kiment. Félóra múlva idősebb ember­rel tért vissza. Az idős ka'ona szó nélkül a fiúhoz ment, meg­nézte. Aztán intett Holtainak, hoCTv segítsen megfordítani. Tás­kájából csipeszeket, tűket, üve­geket szedett elő. Vagy negyed­óráig motoszkált ott, a fiú kö­rül. Tóthné oda-oda lesett, de nem mert szólni. Amikor vég­zett, a fiú tes'ét nagy fehér kö- ések díszítették. Egv utolsó si­mításiként nagy fecskendőből in­jekciót szúrt a fiú combiába, aztán nevetve nézett Tóthnére. — Jó, mama — kézzel, lábbal magyarázott, — gyeszját szpaty... fiú... tánc... csárdás. — Aztán a ka:oná"a mutatott: — Mitri.i Bogdanov... jó... ember... Elmentek. Tóthné kiment utánuk a gá­dorba. mint vendégek után szo­kás, és nczle őket addig, míg cl nem tűntek a fasor fái között. Regős László. A záhonyi „érvágás“ Baráti kczíogá« licJvett

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents