Kelet-Magyarország, 1958. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-19 / 16. szám
KELETMAGT ARORSZAG 1958. JANUAR 19, VASÄRNAr Farkas Kálmán A BÉRMARUHA álmán cigánygyerek volt. Fekete göndörfürtű, kreol arcú, álmodozó bogárszemű fickó. Kinn laktak a város szélén a Cscsznyikóban. Árván apa, anya nélkül a putrik köpött nevelkedett. Ruhát nem ragasztott rá senki éveken át. Rongyokban, más gúnyájában járt iskolába. Nagyon szorgalmas fiú tolt, s ezért sógora elhatározta: taníttatja, hogy ne kelljen az urak előtt a szárazfával féllábra állva muzsikálni, megalázkodni mások előtt azért a pár fillérért. Közeledett a bérmálás ideje. Tibor sógor megígérte, új ruhát kap. Persze még maga sem tudta honnan 'keríti elő, hisz napról napra egy ■kis bodagon, paprikás krumplin tengették életüket. Annus a felesége, ha férje zsebébe nyúlt — mint minden reggel szokta, mikor Tibor aludt, — csak egy-két pen- 1göt talált benne. Ezt aztán be kellett osztani nagyon, mert a család is nagy volt. De azért tisztességesen, becsületesen éltek. Tibort !megkedvelték is az urak, mert olyan alázatos volt. Mindent megcsinált nekik, amit kértek. A prímás egyenes jellemű ember volt. Kis sógorát, Kálmánt azért szerette, mert benne látta a reményt, ezt, hogy ha esetleg sikerül a terv, a fiú kitaníttatása, lesz egy ember, aki majd pártfogolja az ő gyermekeiket, s embert farag belőlük. Vasárnap délelölt szokatlanul ttogy kedvvel kelt fel. Pedig elég későn jött haza. — Gyere csak Kálmánkám — Szólt a kis sógornak. A borzosfejü, csokoládéképű kisfiú odaállt sógora elé. — Tessék. — Mikor is bérmálnak téged? — A tanító úr azt mondta a jövő vasárnap — szegezte le fejét rongyos nagyloabátjára. Még azt is említette, hogy szépen öltözzünk fel... igen,, szépen fel kell öltözni Kálmánnak is, a rongyos kis cigány- gyereknek, akit a fiúk napokon át csúfoltak, ütöttek, vertek, cigá- nyozták az iskolából hazajövet. S a kis boxképú gyerek tűrte a megaláztatást, a szidalmakat, mert tudta, hogy ő cigány. A tanítónak először még szólt róla, de látta, minden hiába, a gyerekek csak nem fogadnak szót. így aztán mindig egyedül ment, egyedül jött az iskolába. Nem barátkozott vele senki. S most itt áll a bérmálás előtt. Nem tudta mi az, csak annyit, hogy szépen új ruhában kell megjelennie, mert — mint a tisztelendő úr mondotta — a püspök úr bérmál, s csak tisztán szabad előtte megjelenni, új ruhában. Kálmánnak ott motoszkált az új ruha a fejében. Ezzel a gonddal kelt, ezzel feküdt. Látta magát térdenállva a nagy úr előtt, aki szigorú szemeket vet rá, ruhájára néz, s rongyos gúnyájától elfordul. Ilyenkor mindig felsírt álmában, alig lehetett megvigasztalni. De ez a vasárnap igazán nagy fordulatot jelentett az életében. — Meglesz az új ruha bérmálaira — mondta ünnepélyesen a sógor, s megsimogatta a fekete gt dör fürtöket. 'gaz ezt csak egy éjszakai muzsikálás után merte kijelenteni, de még maga sem volt biztos a dolgában, mert Tóth úr, a szabó elég pilyókás állapotban ígérte meg neki. Ott mulatott az éjszaka a Kaszinóban Tiborék muzsikájára nem egyszer még az asztalon is táncolva. Amikor Tibor elindult, hogy felkeresi Tóth mester házát, az járt az egész úton eszébe, hogy csak nem felejtette tán el a mester, mit ígért neki az éjszaka? A mester kedvesen fogadta a prímást. — No Tibor, mi szél hajtott? — kérdezte nyájasan. A primás állt az ajtóban, s kalapját szorongatta. — Tetszik tudni Tóth úr, amit... tetszett ígérni... az éjszaka... — mondta akadozva. A mester meresztette nagy gölő. din szemeit, próbált gondolkodni. — A... ruha — hajolt meg előtte mosolyogva a prímás. — Miféle ruha? — húzta össze szemöldökét. — A... bérma... ruha. — Ja, igen, igen, persze, persze — pislogott, restelkedve, a vaskos párnás ujjaival száját simogatta. Félt, tartott a feleségétől, hogy megtudja a dolgot, s szégyenben marad, de nem akarta azt sem, hamar egyszer megígérte, hogy nem teljesíti a kötelességét. Hisz jó kereszténynek ismerik. No, de mit fog szólni Julika a felesége. Elvállalja egy cigány gyerek bérma- keresztapaságát. S a ruha, a ruha... mert Julika nem szeret adakozni. De ma jd csak rábeszéli valahogy. — Szombaton gyere cl a ruháért — tett pontot Tóth mester töprengése végére. Tibor a fényes franciaorrú cipőben mélyen meghajolt előtte. Bakizott, s nagy köszönöm közben elbúcsúzott. Kálmán, a negyedik gyerek volt, akinek a szabómester vállalta a bérmakeresztapaságát: Jóska, Julika húgának a fia. Együtt járt a kis cigányfiúval iskolába. Péter, a kolléga gyereke. Pista pedig a jegyző fia. Különösen ez az utóbbi okozott gondot Tóth mesternek, mert jól ismerte már felesége nyelvét. Tudta, hogy zsörtölődni fog, hiszen Pista, Korányi jegyzőnek a fia azért volt a kedvence, mert az asszonya felesége legújabb barátnője, akivel együtt járnak szórakozni. Még csak az kell, hogy egy cigánygyerekkel együtt menjenek a templomba bérmálni. S úgy lett, ahogy gondolta. Sehogy sem akart belenyugodni Tóth mesterné, hogy a cigánygyerek bármakercsztapaságát vállalja a férje. A mester hajlott volna a szóra, csak éppen azt nem akarta, hogy eljárjon a szája Tibornak, s a város nyelvére kerüljön. Mert abból még nagyobb ribillió lenne. — S még ruhát is adsz annak a cigány kölyöknelc! Mi?! — Ha már egyszer vállaltam az apaságát, akkor adni kell — dü- hösködött a szabó. — Nem mondta senki. Minek vállaltad? S hogy képzeled? Olyan ruhát akarsz adni, mint a Korányi Pistinek? Mi?! Hát olyan aztán nincs! — Jól van, jól van. csak ne papolj már annyit — csitította feleségét a mester, már amennyire le. hetett. Vasárnap a, kis fekete, göndör-1 hajú cigánygyerek mégis ünneplőbe öltözött. Sújlásos, díszes bocslcai-ruhába. Nem győzte magát nézegetni. Simogatta magán az új ruhát, s jóságos fekete álmodozó szeméből a hála fénye sugárzott sógora felé. Együtt mentek a mesterékhez. Csak kinn álltak meg a tornácon. Tóth úr a három gyerekkel benn reggelizett: jó, fehér. omlós kalácsot kávéval. Amikor Tóthné megpillantotta a prímást meg a cigánygyereket, kisietett eléjük, nehogy azok bemenjenek. — Várjanak itt, mindjárt jönnek az uramék — mondta csak úgy foghegyröl s újból becsukta az ajtót. Tibor, a prímás el nem mozdult Kálmán mellől. Fogta a kezét, s magyarázott. — Aztán rendesen viselkedj ám. Nehogy szégyent hozz a fejemre. Látod, milyen nagy úr lesz a bér- makeresztapád — magyarázta büszkén a gyereknek. — Itt fogsz ebédelni is. Együtt mész a jegyző fiával a bérmálásra. Ne szólj semmit, csak ha kérdeznek. — Érted? Kálmán valóban együtt ment a jegyző fiával a templom felé. Elöl a három gyerek, a Julika húgának a fia, a mester kollegájának a gyermeke, s középen Péter, a jegyző csemetéje. A kis fekete gyerek pedig boldogan bandukolt utánuk. Háta mögött a mester szép fekete ruhába, s mellette kalapban a házsários s még mindig haragos felesége. A kis Kálmán megfogadta sógora szavát. Nem szólt egész úton egy szót sem. Át-átpislogott az utca másik oldalába, ahol Tibor ment. Kísérte a templomba Kálmánt. aki ezen a napon öltött testére először az életében új ruhát. Olt állt az oszlop mögött, amikor a diszes ruhában nagy ezüst bottal. Kálmánhoz érkezett a püspök, leeresztett rajzolt a. homlokára., s Jánossá keresztelte, mivel Tóth úrnak a keresztneve János volt. A templomból kifelé jövet is szemmel kísérte a kis Kálmánt a prímás sógora, de csak úgy az utca másik oldalából Gyönyörködött ebben a fiúban. Szép és csinos volt Kálmán. Mutatott rajta az a szép sötétkék zsinóros ruha. Tiszta kis kreol arcából csillogtak nagy fekete szemei. Kékesfeketén csillogó fürtjein táncot járt a napsugár. S Kálmán mintha mindezt érezte volna. Kihúzta magát, úgy ballagott ott a három fiú mögött hazafelé menet is. Jókedve azonban csakhamar elszállt, mert amikor a mesteréknél megebédelt, ott különültetve a konyha sarkában, Tóthné oda ment hozzá és ezt mondta: ; — Most pedig kimássz, leveled a | ruhát és felveszed ezt. t Egy rongyos, használt gúnyát | erőszakolt a kővé dermedt gyerek J kezébe. Az csak állt előtte, s nénit tudott szólni. Fájdalom marta kist lelkét. Szája szélén keserűség vo-t naglott. A sírás kerülgette, de t azért nem sírt, csak fátylas feketet szemével bámulta az asszonyt. Az-1 Ián elszaladt a gúnyával., s néhányt pillanat múlva egy rongyoskülsc. f jü, könnyes fekeleszemű gyerek » állt a gőgös mesterné előtt karjá- jj ban immár a végleg elvesztett t szép sújtásos sötétkék bérmaruhá- f, val... 4 nyírbátori museum legújabb kiadványa A nyírbátori Báthori István múzeum füzeteinek sorozatában nerrt-* rég jelent meg a hetedik könyvecske: Dévényi Józsefné „A nyírbátori stallum'’. A tanulmány bevezetéseként a szerző röviden érinti a nyírbátori templom építésének történetét, és utal a Báthori család történeti szerepére, főleg a XVI. századi magyar életben. A templomot ugyanis 1434-ben kezdi építtetni Báthori István erdélyi vajda, országbíró, Mátyás király egyik hadvezére, István halála után unokaöccse, András fejezteti be 1511-ben. Dévényiné fontosnak tartja kiemelni, hogy a korábban gótikus stílusban épült templom belső berendezése már a korabeli renaissance ízlés követelményeinek megfelelően készült el. Az építészek még a régi hagyományt követik, a korral gyorsabban érintkező ér, haladó fafaragók már az új formát gyakorolják. Mi is a stallum? Templomi széksor, amely a szentély két oldalán nyert elhelyezést. Tulajdonképpen két elemből álló bútordarab: a baldachincs, mennyezetes, trónusszerű ülőhelysorozat és az olvasózsámoly elemei jól felismerhetők rajta. Ugyanakkor ezeket a székeket ma már hiába keressük Nyírbátorban: a nagyobbik sor, amelyiket a rongálások kijavítása után elvittek innen, a Magyar Nemzeti Múzeumban kapott elhelyező .t, a kisebb, csonka rész viszont a debreceni Déri Múzeumba került. Bál-mennyire is sajnálatos ez, hogy ez a gyönyörű műemlék nem látható közelünkben, mégis jó, • hogy így van, mert az idők folyamán nemcsak a természetes elhasználódás, hanem a sok barbár kéz rongálása is pusztította a szép iparművészeti remeket. A kis füzet részletesen ismerteti a faragási munkát, a berakás sokat, valamint a feliratokat. Megtudjuk, hegy a stallumon magán elhelyezett jellegzete:en korabeli felirat tartalmazza a legfontosabb adatokat, s a díszítésekben is szerepel két helyen a Báthori család címere. A berakásos minták megannyi renaissance — elemet tartalmaznak (leveles ágak, szalagok, griffszerű alakok, allegorikus szereplők, stb., stb.) A szerző véleménye szerint a faragások valószínűleg egy mester irányítása szerint ké zültek, a berakás viszont, különböző szembeötlő eltérés alapján, több mester munkája lehetett. Minden bizonnyal ide telepített olasz mesterek készítették, magyar kézművesek közreműködésével. A nyírbátori stallumok a renai sence ránkmaradt emlékei közül a legszebb iparművészeti remekek. Hirdetik a korabeli magyarországi iparművészet magas színvonalát s az akkori művészek nagyfokú technikai felkészültségét. Éppen ezért kár, hogy a tanulmány nem tér ki, — legalább röviden — a korabeli hazai bútor-művészet hasonló jelen egeire, némi összehasonlító megjegyzések kíséretében. Gondolunk itt például a zágrábi székesegyház széksoraira vagy a bártfai, XVI. századi széksorra, amelyikben szintén uralkodik a renaissance ízlés. A szép kiállítású füzet megérdemelt volna még jobb papírt, amelyen a képek jobban érvényesülhettek volna. Föltétlenül helyes és követésre méltó munka az, amely ezekben a publikációkban is folyik a nyírbátori múzeumban, Szalontai Barnabás vezetésével. Ne menj idegenbe, ahol nem értik nyelved.! Ez Ismerős, kedves vidék őrzi a neved. Csillog feléd emlékeid drága gyöngysora, mint a hajnali harmatban a rózsák bokra. Ahol ringott bölcsőd s dajkált édes jó anyád, ez a föld. mely táplált téged, ez a te hazád. Ragyoghat bár birtokodban kincsek halmaza, szívedbe súg, füledbe cseng ez a szó: „Haza’’. Amerre jársz, szép a vidék, — de valami fáj, — mert mégis szebb annál nekeé a hazai táj. A telkedben olthatatlan a honvágy-parázs és nem enged, felejteni a vonzó varázs. Hogyha epedsz idegenben é' nem bírod már, gyere haza, szülőfölded szeretettel vár! Szebb itt a rét, erdő, mező, szebb a nap sugara, — Ez a haza minden fiát a keblére zárja, SIKOLYA KAROLY. t» A hontalan magyarokhoz
