Keletmagyarország, 1957. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1957-05-01 / 100. szám
1957, május 1, «erd» K ELEIM AG \ A RORbZAG Éljen a munkásság, a dolgozó parasztság és a néphez hű értelmiség szövetsége! Krúdy Gyula Szegény gyermekek a szigeten Aklioriban írta Krúdy Gyula ezt a tárcát, amikor a magyar dolgozók örömujjongva ünnepelték az első magyar szabad májust: 1919-ben. A Tanácsköztársaság megnyitotta a pesti munkásgyer. mekek előtt a Margitszigetet. A Horthy fasizmus galádsága újra kikergette a sziget fái és virágai közül a munkások gyermekeit. Örömtelen, sivár, szenvedésteli volt huszonöt esztendőn keresztül a dolgozók élete. A Margitszigeten kerítés volt, s oda csak urak tehették be a lábukat, hogy dőzsöljenek a dolgozók verejtékén szerzett aranyakból. A Magyar Népköztársaság napfényes életet teremtett a dolgozók számára. S a Margitsziget szépsége is kitárult a nép előtt, s ma újra vidám gyermeksereg kergetődzik, énekel a tündérkertben. S mi megfogadjuk ezen a napon, hogy soha többé nem engedjük elvenni gyermekeink vidámságát, boldogságát! Ügy őrizzük a Szovjetuniótól kapott szabadságunkat, eredményeinket és napfényes jövőnket, mint a szemünk világát! ★ A sziget közepén állt egy sárga, kopott varjúfészek, hideg és rozsdás udarház, amelyet még manapság is kastélynak neveznek, mert egykor benne lakott egy öregember, mikor hercegek voltak Magyarországon. Kastélyt nevét árván viseli az udvarház, mint koldus a medáliát, a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakat, a szél bujósdit játszik, az ablakok és ajtók rég lekívánkoztak ebből a világból, az udvart benövi a gaz, az erkélyt megette a rozsda, éjjelente senki sem hallgatja a fülemilét, mely tavaszonként az elhagyott rom körül építi fészkev... Csendes, gondterhelt, bajjal, mindennapi élettel álmodó szegény emberek hallgaják a „kastélyban” a nagy fák melankolikus zúgását, az esti szél ajtódörömbölését, a kályhák horgasát, az öklendező kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsőn felcsoszog és benéz az ablakon. A szomorgók, maguknak élők, elbújt érzésűek, a lemondok háza volt évekig az udvarház, az lakoti benne, akinek máshol nem volt helye, magányos helyen vándorlók, visszhangos, szomorú szobákban a maguk bánatával fogialatoskodók, lábujjhegyen járt a méla csend, mint egy kolostor körül. Ezen a tavaszon kinyílt a pókhálós ablak az udvarházon, meghökkent a kapus, varjúkárogástól életunt kémény felfigyelt, a szomorkodásba belevénült nagy fák kibámultak odvas kérgükből, a vijjogó vércse riadtan menekült, mintha anyavarjú üldözné a fészekrablás után, még tár. a romfal is nagyot nézett, pedig sok mindent látott már ezer esztendő alatt: nyulakat, rózsákat, harcos apácákat, mogorva szerzeteseket, tilosba járó szerelmeseket .., Víg gyermekcsapat özönlötte el az udarház környékét. Minden nap újabb, bátrabb, hangosabb gyermekek nőttek ki itt a fűből, a tavaszi eső i.yomán, mint a réteken a virágok, a fákon a csodálatos gyöngédségű levelek, a leheletüdeségü orgonák. Valamely varázslat történt itt: a mesekönyv megelevenedett? a kacsalábon forgó tár, amely a rege kék, s zöld Idődében állott a szegény gyermek képzeletében, megállóit: a farkasszakállú hidor, aki fegyverével a szigetet őrizte, végleg befordult őrházikójába: a partokról és a messziségekből látott szoknyás nagy fák, fénylő kertek felett borongó vén házak, visszhangos hajóliürtök, városi lármát gurgulázva elnyelő romok, a mesékbe kanyargóf árnyékos sétautak, a fehér lovacskák, omnibuszok, hanyagul ásító pázsitok, fehér lócák és székek: megindultak.., szárnyaikat kiterjesztve repültek a vén fák, futott az unatkozó angolpark, bakkecske módjára szökdécseltek a padok, döcögve jöttek a vén romok, gyíkgyorsan siklottak a gyalogutak a pesti szegény gyermekek felé, A gyermek álmodozott valamely kedveset éjszaka, amely után kinyújtotta a kezét. A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az iskola porában elhervadt, külváros füstjében elsápadt gyermek a tündérkertben járt és reggelre megtalálta a kertet, nem osont tova, mire felébredt, A leányocskák körbe. állnak és úgy énekelnek, mintha a virágok énekelnének a kertekben. A fiúk szétszaladnak, mint a tavaszi esővíz. A szegény gyermekek, hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madárse„ reg, ezerszínű pázsit, ezerkedvű élet fakadt a szigeten a régi varjúkárogásos, búskomoly an■> dalgású, titokban lépegető tavasz helyett. A denevér, amely tavaly már kora délután bátran elindult nesztelen útjára a romladékból, bevárja a sötétséget. A Margitszigeti betegség, a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak messziről oldalog, mint egy megvert kutya, A szerzetesei csend, a lemondásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonuló magányosság elhallgatnak gonosz tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kislány cikkázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék. Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hozlak ki kézikocsin as életunt szigetre és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast. (Folytatás a 4, oldalról) védést jelent! Egyre gyakrabban gondoltam arra, aki felnevelt és azért a szerencsétlen életért is azt az ispánt tettem felelőssé!;:: Minden nyomorult cselédben egy-egy régi jóbarétot láttam, s abban az egyben: a vöröshajú, szeplősképű ispánban az urakat! Szipolyozó, sanyargató herét! Éreztem, ha a közelemben volt, hogy zsibbad az egész testem, s valami kemény hideg megremegtet, átjár, de nem ügyeltem ró... Zúgott a kalapács a kezemben, s agyba-szaladt a küllő... — Utána hallgatott a kiejtett szónak. Az oldhatatlan harag sziklájára gondolt, melyet nem dönthetett le a testetölő, a férfiúság delét elrabló, évekkel nem mérhető Szenvedés! Hallgattak! — Tudja a manó, de |Olyasmi érzésem volt sokszor, hogy kerüljük is egyjrnást! Én azért, hogy ne lássam, ő meg talán megérezte a betelt időt.:: Egy délelőtt a műhely előtt megcsipkedte valamelyik fehércselédet, az meg rávert, mert pulykaméreg az indulat az áldott asszonyoknál, hamar elvakítja őket. Láttam az ablakon át. „Na, — mondok — mi lesz ebből?!’“ —, s kíváncsian az ajtóhoz térültem. Vállat vetettem az ajtófélnek s vártam. Akkor már szidta az asszonyt válogatás nélkül. Hadonászott a két kezével, mint a szélmalom vitorlája. Aztán meglódította a lovaglókorbácsot, hogy az arcára verjen, de abban a pillanatban találkozott a tekintetünk. Megállt a keze a levegőben, csak mordult, mint a láncravert kutya: „Menj előlem!.,: Takarodj!“ — s megindult, mint, akit űznek. Nem szólt erről se semmit. iMég talán komiszabb lett. — Hol hagytam el? .:: Hm .u hh ::s Ott, hogy í*nég jobban megvadult;;: A hogy lehullt az első hó, mozgalmasabb lett a műhely élete. Az emberek gyakrabban be-betértek, s meghányták-vetették a cselédi életet..; Olyannak láttam már, mint egy ocsmány, terpeszkedő fekélyt, ami csak véres piszkot vet ki magából: folyik undorító bűzzel, s benne elsorvad a szegénység!... Egyre erősebben elfogott az undor és rabul ejtett a gyűlölet a testet-lelket tipró fájdalmak rákfenéi': a a hajcsárok ellen!!!.:; A nagy beszélgetésben azt mondja egyszer Nagy Balázs, az öregbéres nekem: ♦,Hisz megértem én, hogy a mester úr mester és nem kötődhet magával annyira, de annyi szent, még eddig, aki ebben az uradalomban dolgozott, egy sem kerülte el a kezét!.;. Esküt tennék rá, hogy még a mester urat is megveri!“’ — „Engem?!“ — s megforrósodott bennem a vér. — „Majd meglássa, mert olyan ember még egy sincs, akit meg ne ütött volna!“ — erősítette. Belerévedtem az ismeretlen holnap következéseibe. Újra éreztem azt a hideg nyugalmat, s elömlött rajtam a nagy-nagy adósság kiegyenlítésének békéltető csillapító bizonyossága: „Lehet, de többé nem bánt azután senkit.’“ Tavaszra clfeledkeztem erről. Megzajdult a tanya, mint a kaptárak lakói, hogy heréinek kedvét szorgos sürgéssel töltse. Az ispán felfrissült, úgy jött-ment, akár addig, talán még peckesebben. Nem az ő baja volt az sem, hogy a Nagy Balázs lányának, az Erzsinek gyereke született! Az apja elzavarta otthonról, a városra ment cselédnek. A gyerek lelencnek ..; Nagypénteken bementem az ispánhoz bejelenteni, bogy a szomszéd faluba megyek misére. Rám se nézett, csak bólintott, mintha azt mondta volna: „Mit bánom én!“ — Alig jöttem néhány lépést az irodától, szaladt az egyik legény, hogy haldoklik a nagyanyja. Mit volt, mit tenni, levettem az ünneplőt. Déltájon felüzentem, hogy a koporsó készen van, viheti. Este vártam, nem jött. Másnap reggel se! Hallottam, hogy még élt az öregaszszony. Nagyszombat estéjén se jelentkezett. — „Na — gondoltam — ha pénteken elmaradtam, de ma elmegyek ... “’ — Amint jöttünk kifelé, _ mellémfurakodott az a koporsó-váró legény, hogy „azt üzente az ispán úr, gyüjjön rögvest haza a mester úr, mert a koporsót ki kell adni!“..; Hazaballagtunk. El is vitt mindent. Egyedül maradtam a műhelyben hogy még néhány szétszóródott forgácsot összekaoariak. Árnyék vetődött elém. — „Hát ez ki?!’“ — felnéztem. Az ispán volt.., Megveresedve, mint a koszos malac, ha bepetrózzák. — „Hon járt maga... Mi?!“ — kezdte a nótáját. — „Templomban...“’ — feleltem. — „És ki engedte el?!.., Heee!... Nem tudja, hogy a tanyát nem hagyhatja el az én tudtom nélkül?! — „Pénteken nem mehettem el a koporsó miatt, hát ma mentem...“ —„®e a szentségét! az én engedélyem nélkül?!’“ — s már ordítva elém lépett Hadonászott bolondul. — „Nem gondoltam hogy...“ de nem szólhattam tovább: „Ne pofázz! Te barom!... Te állat, azt gondolod, hogy akkor jössz, akkor mensz, amikor akarsz?!“’ — „Nem érzem magam állatnak!“ — torzsalkodott belőlem az önérzet, s álltunk szemben lángoló gyűlölettel. — „Nem?!’“ — és gúnyosan felröhögött: „Akkor... nesze!“ — és az arcomba sújtott!... Hideg, harag bizserékelt minden porcikámban; kinyújtottam két erős karom, hogy megragadjam és megrázzam, mint a rongyot! Ajkamon voltak a szavak, amit arcába akartam verni: „Szemét ember vagy! Becstelen csirkefogó!”... Utána otthagytam volna, hogy ne szennyezzem be a kezem!... Nem úgy történt! . . . Mikor feléléptem, felordított és kirohant az ajtón. — „Állj meg!” — kiáltottam. Majdnem felzokogtam, hogy elfut előlem és nem mondhatom meg mindannyiunk gyűlöletét, megvetését! — „Állj meg! . Ispán úr!” — üvöltöttem, s meglódított az az ütés, mit az arcomba sújtott! Kék-piros foltok táncoltak előttem. — „Ez ez a gyáva, senki, ez üt bennünket? Kutyák vagyunk mi?! Kutyák, akikbe bele lehet rúgni!? Jőóóóó! ... de a kutyának szabad harapni!” — és meglódultam. * Az ajtó mellett egy törött ásó volt. Nyél csupán a csonka nyakkal. Megragadtam . . . Lusta vc’t, én fürge, hamar beértem az egyik -pajta sarkánál. — „Állj meg!” — s szinte könyörögve kértem. Rohant tovább! Pár lépést csupán: kezemben meglendült a nyél . , , Feküdt, megálltam mellette, s nem szántam . , . csak néztem . . . Hazamentem. — „Asszonykám! — léptem be — készíts ebédet, mert el kell mennem!” — Szegény . . csak nézett rám kérdőn, hiszen sejtelme sem volt arról, ami történt. — „Bemegyek a faluba. A csendórségre Jelentkezni, mert agyonütöttem az ispánt” ... — 8 átöleltem, mert fájt elválni tőle . . . Csodálatos erős asszony az én feleségem! Nem sírt és nem jajgatott! Nagyszomorúan megcsóválta a fejét: „Péter, Péter!... Éppen asztalhoz ültem, amikor megjöttek a csendőrök. Először az irodába vittek. Ott feküdt a hencseren az ispán. Megsárgulva. Egy széken jajgatott a felesége. — „Látja mit tett?!’“ — mutatott az őrmester az asszonyra. „Szajha! — sziszegtem. Most végleg odaköltözhet az intézőhöz. . , , IYI ájus elsején volt a tárgyalás!... Emlékszem rá! Emlékezetes május! Sok embert kihallgattak. Nem ügyeltem a szavukra, tudtam, elítélnek!’ Arra azért felfigyeltem, ahogy az ügyész a május elsejét emlegette, s az elrettentő, példás ítéletet követelte!... Eszembe jutottak a régi május elsejék városon!... Ha soha nem viseltünk nyakkendőt, de azon a napon feltettük... Vöröset!... Az a nap volt a mi meg-megismétlődő húsvétunk: a pusztulás-hal álágyából felemelkedtünk, hogy megegyenesedett gerinccel lássuk egymást büszkének, erősnek!... hogy reménytelve várjuk az időt, amikor mi, elnyomott milliók az egész Föld gazdáivá válunk! . . . Akkor még messze álltunk tőle. Hát gondolkodtam én egyre, s csak arra figyeltem fel, hogy az utolsó szó jogán kellett valamit mondanom. Én azt sajnálom, hogy így történt: egy vagyok a sok millióból, aki megjárta és még járni fogja a megaláztatás útját az életben, aki megfizettem . . . Most egyedül! . . . d^ sok az adós és nagy a tartozás! Nem, nemcsak nekem kellett ezt megtennem!'’ . , . — „Elég!” — s már el is fordult tőlem: Vigyék! . , . Néhány perc múlva becsapódott mögöttem az ajtó! . . , A nyolcadik évben is hallottam éles csattanását . , > még álmomban is . . . Elmúlt . . . Minden elmúlt • • . Rossz álom volt. Ma már unokáim vannak!;:, És a felesége? — kérdezte a szíjgyártó. — A párom? ... Az én drága feleségem? Várt, s amint eljött egy-egy május elseje, egy szál papírvirágot tett a vázába. Nyolc szál: nyolc év! Máig megvan. Ha azokat látom, könnyes lesz a szemem; eszembe jut a régi-régi májusok rettegve bújtatott félvetáplált reménye! Most már boldogan nézem az új tavasz nyílását ,s úgy érzem, ha szél fut el felettem és hozza a világ zaját, a régi remények beteljesedésének örömujjongása felharsan bennem és megfiatalít! . . . A nagy fájdalmak emléke ránehezedett a kis sebek sajgására. A boldog megnyugvás szelíd keze elsimította a csendet, hogy nem volt azon a szenvedésnek egy ránca sem . ^
