Keletmagyarország, 1957. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1957-05-01 / 100. szám
KELFTM A(iTAI! O RS ZA G 1937. május 1, atsrd» Munkások! Elvtársak! Őrizzük és erősítsük a párt és a munkásosztály egységét! Sipkcty Barna A Ezerkilencszázhúsz, május elseje, Börtön. A rácson keresztül kevés világosság dereng. Ez a biztató, szomorú fény még a szűk cellába is kénytelen berajzolni a nagy, kegyetlen pók hálójának árnyvanalait, melyek beszövik, rabul ejtik, fojtogatják az egész országot. Ezerkilencszézhúsz, Tíz év híján ezerkilencszázzal több, mint Sós Mihály, a fiatal nyomdász. De a rab idősebbnek látszik, érett tekintet, tüzes, lázas szem nyílik a tenyérnyire hajtogatott papírlapra, Ez könnyen becsúszik a daróc ruhába, ha csattan a kukucska. Időnként hallgatózva mered a csendbe, hogy nem hall-e lépéseket közeledni) Ír. A gondolatai forronganak ott bent, 8 kemény koponyában; szinte markolja a ceruzát, hogy a hegy néha beletép a papírba: „Fehér bandák járják az országot. A börtönben öldösik testvéreinket, gyilkolnak minket, politikai foglyokat. Hurcolják őket ítélet nélkül, mint a vágóhídi állatokat. Ügy hírlik, Nyíregyháza felé közelednek”. Türelmetlenül sóhajt. Nagyot pattant az ablak, megrezzent, a rosszul faragott ceruza hegye pattanva hullt a földre. Megszokott mozdulattal nyúl a a rab a prices alá, a sarokba. Egy üvegeserepecskét emel ki, nem nagyobb a hüvelykje körménél, de jó arra, hogy a ceruzát hegyezze. Ahogy kész a faragás, a morzsalékot szájába nyomja, lassan rágja, hogy nyoma se maradjon. Tilos a papír, tilos a ceruza. De a levél mégis kijut a cellából. Hogy hogyan? Mikor így, mikor úgy. Türelmes, szívós akarattal, séták alkalmával, piszkos edénnyel, mert a konyhán az egyik mosogató az övék.Mielőtt újra írni kezd, visszahelyezi ®z üvegdarabot, gondosan, hiszen nagy ■kincs. „Ügy hírlik Nyíregyháza felé közelednek” — olvassa el ismét az utóljára leírt mondatát, s hirtelen megremeg. De ez csak egy pillanatig tart, elkeseredett düh kezd duzzadni, lázadni benne, mint a nagy hőségben összefutó felhögomolyokban a kicsattanó villám gyűl, vészterhes csendességben. Keresi a szavakat, de ebben nincs gyakorlata. Inkább hát a ceruzát nyomja meg, szinte vési a papírba: „Nem hagyjuk magunkat! Nem adjuk olcsón az életünket! ! !” *— A három felkiáltójel kevés kifejezője annak, amit érez. Tíz gondolattal előbbre fut, mint ahogy keze képes követni. Talán a szedőgépen is jobban menne, azt megszokta, nem zavarná, mint ez a szakadó papír.„Ma május elseje van:;;” — formálják az ujjal, de a gondolatképek már azt pergetik a csend vérzsibongó szürkeségébe, hogy odakint ragyogó fények szikráznak a sóstói tavon, a ropogóan friss levelek színes árnyékában Piroska sétál. És őt várja. Dehogy várja! Sírva, zokogva, vagy száraz, eszelős szemmel zárkózik otthon; „Ma május elseje van ::■” — hirtelen nem tud elszakadni ettől a mondattól, az orrában apró szúrások tülekednek. Szégyelni kezdi a gyengeségét, kiteríti a papírt teljes nagyságában. Nagy kockázat ez, nem tudja visszagyűrni, ha megkoccan az ablak: A lap tetején nagy betűkkel a cím: „BÖRTÖN”. Alatta kicsivel: „Az egész világ börtön”. És az évszám: 1J20. Üjság ez. A rabok lapja, a rabok írják, a rabok olvassák. „Ma május elseje van, a kezükben Vagyunk” — lobban fel dacos akarata, amely áttöri vulkánikus hévvel a szókeresésbe fulladt érzéseit: „ide is bejöhetnek értünk, megölnek, de tudják meg, hogy a hitünket nem ölhetik rmg, rszabad lesz minden munkás, ezt tudják 'meg, az elvünk::.” Koppán a lépés. A rab keze rándul, s zizzenve tűnik *1 a papír a zubbonyban. /. kukucskaablak kinyílik, s egy figyelő szempár bámul be a cellába. A fogoly szíve túlfeszítetten dobol, lüktet, mintha órási mozdony szorult volna széles mellébe. Feláll, s hátat fordít. Hallja a hangor: •— „Ha! Napoleon!” Gúnyosan mar a hang éle. — Kommunista? A börtönőr felel rá: — Az ez; Ocsmány káromkodás. Zörren a zár, nyílik a cella. Két csendőr, meg a börtönőr állanak a folyosó homályában. S hátuk mögött a tiszt. Kövér és lányos a képe. „Üriember”, még a börtönőr is ezt gondolta, ahogy meglátta. — Na, gyerünk. Sós Mihályban e szavakra iszonyatosan megszorul a lélek. Belesápad, az ujjai rándulva ernyednek, kieresztik a ceruzadarabot. S a kicsi, pirospofájú drága jószág kemény pergéssel forog meg a cella aljában. Utána kap, de megállítja a rivallgó parancs. A börtönőr sepri fel sz'les tenyerével, s őt lökik kifelé. — Na, gyerünk, gyerünk, mi lesz?! Jó parasztos arcú az őr, néha beszélgettek. Most megtagadja magát, durva és kegyetlen, talán még maga is fé.. Sós Mihály tudakolva keresi a pillantását, hova? Hová viszik. De a lapos, vaskos homlok alatt bújik a szempár, a gyengeség, az áruló. Az egyik csendőr megböki fegyvertusával. Nem akart nagyot lökni, mégis a rabnak megakad a lélegzete, s előretántorodik. Indulhat. A puskások némán követik. Előttük már halad, dobog egy embercsoport, s mögöttük is pattannak az ajtók. Gondolkozásra nincs idő. Inkább érzi, mint felfogná tudatosan, hogy itt a vég. Nincs tovább, ez az út rövid lesz nagyon, s visszafelé soha többé. S most egyszerre akaratlanul behajlanak az ujjai, valahol az akarat mélyén indul a test felé a követelés: a ceruza. Hajlanak az ujjak, keresik a ceruzát az üres tenyérben. Már az udvaron járnak, amikor megérti az agy is, hogy hiszen a ceruzát elvesztette. Sokat harcolt érte, pótolhatatlan kincs volt! Már nincs az sem. Teljes a pusztulás, ha már a ceruza sincs meg. A féltő gondolat, s az udvar napos valósága egyszerre kifújja a fejéből a ködöt, éles, világos szemmel pillant körül. Csikorogva ropog a kavics. Körül fegyverek, fegyverek, s a fal előtt a rabtársai; A halálfélelem első rémülete úgy ráül a mellére, hogy megszédül. Kétségbeesetten sikolt benne valami, azon a hangon, amit már régen elfeledett, a kamaszkor rémültével: Nem! Nem! — Kapkodva néz a fegyverekre. Nekik ugrani, kilépni a puskát a kezükből, élni! Élni!!! Nem adja meg magát! Ezek a bitangok ... gyilkosok. Csak legalább tudnák a többiek is! Miért nem írta meg hamarább az újságot?! Pusztuljanak, de tudják meg a gyilkosaik, hogy ők erősek. Elkésett. S most már a ceruza sincs meg. Hogy is ejthette ki a kezéből? Hogy is tehetett ilyet, amikor hetek óta olyan szépen megőrizték. Hogy adhatná tudtukra, ne álljanak a fegyverek elé, lőjenek, de az életükért az utolsókig harcolni fognak?! Iszonyat itt állni a téglafal előtt. Háttal a fegyvereseknek, meg sem fordulhat, mert ütik. Hallani, hogy csikorog még egyre a kavics, jönnek a többiek. Kis Jóska, a szomszédja, némán remeg. Kisfia van, most született a hetekben, nem is látta. Most a másik oldalról melléje löknek valakit. Az hangtalanul sír. Milyen ]ó kis ceruza volt. Megírhatta vele, hogy legyen bátorságuk. Ha azt az újságot megkapta volna Kovács Pali, most nem sírna talán. Ceruza ... ceruza ... szinte ezért érzi magát fegyvertelennek, hogy a ceruza nincs többé vele. Nézi a téglát. Kopott, öreg malter csüng ki közülük. Bántóan erős a napfény, tiszta és éles minden, a hangok, a képek, s mégis, úgy tűnik előtte, mintha csak álmodná az egészet. Ijedt, vinynyogó sírással rázkódik meg mellette Kovács, alacsony, kopaszodó kis suszter; Hát igaz? Hát meghalnak?! A börtönőr, s a tiszt lépked el a hátuk mögött. Sós Mihálybar. a gyűlölet legyőzi a rettegést, fejéj: oldalra veti. Egyenesen az őr szemébe vág a tekintete. Az megkésett, nem tudja már elkapni a szemét. Ez a pillanat irtóztató az őrnek. Már csak azért is, mert emberségesebb volt a többinél. Sós Mihály szeme a megvető vád, az őré tágranyílt, és borzadó. A tiszt az őrre kiált és közelebb lép. Félreérti ezt a pillanatnyi időzést. Az őr mondana is valamit, nem is. De most megrettenve elkapja a szemét. Mentegetőzve hebeg, övét igazgatja. — Még a ceruzám is elvetted te ;:. — mormogja hideg gyűlölettel a fiatal rab, s kiköp a falra. Az őr vaskos, hizlalt bikanyaka is vörös. Az indulatok, s a megrettenés űzi ebben a percben. Még gyanúba keveredik! Indulatosabb szavak tolulnak ajkára, mintha valóban kegyetlen dühe marta volna meg, pedig maga sem tudja, mit ordít az elfordult fogolyhoz. A csendőrök mind megemelik a fegyvert a hatalmas hangra: — Ne, itt a ceruzád! Használd a pokolban!! Csattanva hull eléje a kicsi piros fa; A ceruza.:3 Újabb izgalom, bódító kábulat. Pár perc még, s valahol, túl az érzéseken, túl az életen hallja majd a sortüzet. S itt van a ceruza, barátja, jópajtása a reménytelenségben. Vissza kell szerezni ! De most egy mozdulat, és vége. Ha nem kellene meghalni, ha még élhetne, ha még írhatna... többet, sokkal többet, sokkal jobbat. írni, szedni, dübörögjenek a szedőgépek, a papírok repüljenek az emberek közé. Más világot akarunk. Szebbet, boldogat, szabadot. Szocializmust. A ceruza piroslik, világít a kavicsoson, egy jó lépéssel előtte. Ha átjárja a golyó, éppen ráesik majd. Jó lenne Piroskával... érzi a lány meleg, ismerős testét, tudja mirden gondolatát. Prolilány, olyan a szíve mint.. i hogy világít f ceruza. Legalább lehajol* hatna érte. A kezében érezné, amely már zsibbadt és nehéz. Nem lehet sokáig így magasra tartani. Május elseje van... hogy is írta ezzel a ceruzával? Szeretné elmondani Kovács Palinak, ne sírjon, ne remegjen. Ügyis meghal. Ma május elseje van, a kezükben vagyunk. Igen, így irta. Megölnek, de tudják meg::, tudják meg..: Mit is tudjanak meg?! Nem le* he itt gondolkozni, ebben az éles fényben, ebben a csikorgásban. Legalább Kovács ne sírna. Itt van hát a terroristák kezében. Megölnek, de tudják meg,;j mit? Miért nem jut eszébe? A hitünket, igen, a hitünket nem ölhetik meg, ezt tudják meg, hogy úgyis jön a mi világunk, jön. Jó lenne itt, a kezében a ce*1 ruza. A háta mögött vezényszó hangzik,1 csettennek a puskák. Éppen ráesne a ceruzára. Ha még, meg tudná fogni. Drága kincs. Ki tudja,1 mikor jut legközelebb ceruzához? —< . . Érzi, hogy őrültségeket gondol már, de nem törődik vele. Fásultan hallgatja a hangokat, a szíve már úgy lüktet, hogy az egész ember egy álló dobogás/' Zsongó mámor, túl a félelmen erzéktelen bénultság tölti meg, s a ceruzát nézi mereven. Másik vezényszó. Pirosat, nagyobb pirosat lát, mint » ceruza. Napfényt, leányt, életet lát. Piros életet, szikrázó életet, boldog életet: Furcsa, türelmetlen iszonyat kél benne egyre erősebben, amikor ismét egy fe-j gyelmezett, kemény hang .pattan. Most! Most!! Most mindjárt érzi a golyóéi kát, s hallja a sortüzet, onnan távolról,! ahol áll még, a téglafal mellől, s ráhulii a ceruzára. A ce... ru .:. zá ... ra ..; Hirtelen elengedi magát, hogy zuhanjon előbb, hagy fogja meg, hagy! érezze a kezében, amikor a sortűz dördül, S a teste nagy puffanással zúdul tf| kavicsos földre, rá a ceruzára, amit ujjai! rettentő erővel szorítanak markába. Azután csend. Valaki felsikolt. De csend. Gúnyos kacagás és Sós Mihály c-rá az oldalában a tiszt csizmájának orrát. — Te büdös gyáva..: gyáva patkány kommunista! Megijedtetek, mi?I Ez jár nektek, disznók! S vezényszavak, ütemes zajok. A fegyveresek lökdösik a rabokat, vissza a cellába. Sós Mihály arcára mámoros mosoly fut. A szeme megfényesedik, mint a májusi ég odafent. Szorítja a ceruzát, 9 nem bánja a gúnyt, a rúgást. A ceruza megvan. Az élet is meglesz. És biztosan tudja, hogy meglesz azl a másik világ is. A csendőrök csodálkozva nézik,1 hogy a rab mosolyog. ...................■ ■— /jiuLékezetej tiwiuz Fsy olvasónk levele Örökké emlékezetes marad számomra 1952 tavasza. Kettős élményben volt akkor részem: először voltam Budapesten és először vettem részt a május elsejei felvonuláson. Azelőtt csak elképzelésemben élt — a látott képek nyomán — a nagy munkásünnep tömege, a színek, a zászlók, az emberek. S az a tudat, hogy most mindezt megláthatom, még aludni sem hagyott a felvonulás előtti éjszakán. Már korán reggel talpon volt a város aprajanugyja. Mindenki ünnepi ruhában, ünnepi arccal, mosolyogva kapcsolódott be a menetbe. Soha nem láttam még ennyi embert egy seregben. Szinte mozgott a föld az egyforma, bátor lépésektől, Elindultunk. A végeláthatatlan menet tarka színekben pompázott a gyönyörű májusi reggelen. Felemelt fejjel, vörös zászlókkal, táblákkal, jelvényekkel meneteltümc előre. Minden üzem a legszebbet, a legjobbat hozta el hivatali, üzemi életéből. Megcsodáltam azt a sok miniatűr gyárat, az ötletes táblákat, jelvényeket, amiket egy-egy csoport vitt boldogan. Akkor nagyon szerettem volna, ha hirtelen szárnyam nő és ott lebeghetnék a színes szalagnak tűnő felvonuló sereg felett. Behunyt szemem mögött szinte láttam a magasból ezt a képet és maradandóan beírtam legszebb emlékeim közé. Dal zengett az ajkakról, boldog, felszabadult ének, Én is megállás nélkül, énekeltem és szinte neraj is éreztem a lépéseket,! amint a tömegben halad-l tani. Az ablakokból kendők lebbentek, a házakon a vörös és a nemzetiszínű zászlók erdeje integetett felénk. Minden erkélyen emberek integettek, tap-! soltak. A szemek boldo-l gán csillogtak. A levegő] kirobbanásig megtelt aai ünnepi hangulattal. Én, aki először lattanv így Budapestet — ebben a csodálatos díszben és boldogságban — soha nem fogom elfelejteni. Mindig bennem él majd az emberek tízezreinek ünnepi tüntetése a szabadság, a munkáshatalom és a béke mellett. Tatár Józsefnél Nagyhalász,
