Keletmagyarország, 1957. április (14. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-04 / 79. szám

® KELETMAGYARORSZÄG «57- áprtBs 4,

Volt idő, amikor a futószél verte nyíri homokkal ne) szállt más csak keserűség és jajpanasz. Bizony, ilyenkor tavasztájt nemcsak a hideg napok fogyatkoztak meg, hanem a fekete kenyér is. Az omlófalú cselédházakban az anya vékonyka szeletet kanyarííott - a gyereknek és ha az még egyszer kért, csak jótanácsot kapott:

— Eriggy fiam a kúthoz, észt igyál rá mégegyszer! Több nem telik!

Mert ha hideg és kínzó

l.volt a tél, a sokkastélyú, t^upaföldbirtokos Szabolcsban-Sz.ti.iárban, még keservesebb a tavasz. 1930-ban azt írta a Szabolcsi Tanító, hogy falun a gyerekek sóskát legelnek a réteken éhségükben. Nagydivatú volt a salátaleves, vízileves rántott víz és nagyon nagy kincs volt a krompé és az olaj. A homokvilági szegényember kincse: krompé, olaj. Azt mondták akkor a szegények — és ilyen volt a nép kilencven százaléka —: „Ha krompé meg olaj nem volna, nem tudnánk megélni.”

Mert milyen finom is a krompé! (Ha más nincs.)

El is nevezték a nyíri emberek suszterfánknak, meg pávahúsnak. Igaz, a paszuly is igen kedvelt étel volt, csakhogy azt zsírozó nélkül nem igen lehetett megfőzni. De az ügyes gazdaszszony segített magán. Egy darabka szalonnát bekötözött tiszta rongyccskába, a bogrács füléhez kötötte, belelógatta a fövő ételbe, aztán kivette, eltette máskorra. Háromszor-négyszer is főztek egy darabbal a szegények,

Homokvilág, keserű világ!

A földesurak, meg a homok miatt a megye a harmadik helyen állt a tüdővészes halálozások rovatában és a szembetegség is kínozta az embereket. Az 1939-es szabolcsi monográfiában pedig ezt írják a nagygazdaságokról: „ .. nem rendelkeznek kellő szociális belátással és ezért cselédjeikből és munkásaikból kioltják az otthon szeretetét és valóságos nomád munkástípus alakult, amelyik nem ül hosszabb ideig egy helyen, ide-oda vándorol és csaknem évenként változtatja a helyét.;; ” Ez történt a XX. században, Horthy Magyarországán. Vándorló nomádok lettek a szegények ezer évvel a honfoglalás után — mert nem volt igazi honjuk, nem volt egyetlen talpalatnyi helyük, ahol nyugalom, tűrhetőségben élhettek volna.

Jó ezt most felemlegetni, amikor az úri világ kortesei rágalmak özönével akarták beszennyezni a tizenkét szabad esztendőt. De nagyon is kilátszott a lóláb! Amikor Kállósemjénben megjelent a K ól lay méltóságos, hogy visszaperelje a birtokát, a hajdani szegények, az ínségdombosok unokái és gyermekei rögtön f-ilsn—r ék az úri huncutságot. Ök krompé és olaj igazságán tanulták meg, hogy mi is a néphatalom! Mert a tizenkét év a’att L-nent a divatból a vízileves, rá,..Jtt víz és 1953 után nem igen volt parasztcsalád, ahol ne öltek volna hízót. Mert ám a nomokvilág is kezdett megváltozni. A szaladó port a f-idhöz jutott újbirtokosok lassan megkötik és pénzt" facsarna., belőle. ., felszab-.Jv.:ó^ -oben a megyében 10.000 holdat telepítettek be gyümölcsössel! Volt 7 ezer, most van 17 ezer! És az sem mindegy, hogy régen nagyrészt ianyargyümölcs, magvárói kelt szilva termett, most pedig föl-., nemes — piros Jonathán — a világhírű szabolcsi arany,

Ott ül a homokvilág kellős közepén Berkesa. A berkeszi Bajcsy-Zsilinszky Termelőszövetkezet 1955- ben holdanként 220 mázsás almatermést ért el, tavaly 165 mázsát takarított be

tenverte vidék volt Balkány, Nyírmada környéke. Az ottani állami gazdaságok gyümölcsösei jóval 200 mázsán felül adnak almatermést holdanként. És így tovább. A megye tízéves terve negyvenezer hold gyümölcsösítését vette tervbe. Ez azt jelenti, hogy igen magas jövedelemhez juthatnak a parasztok, S most egyre nagyobb

lehetőség van a belterjesség meghonosítására. Kormányunk megszüntette a megkötöttségeket, sok-sok; kedvezményt adott a föld művelőinek.

Gyönyörű kertet varázsolhat szorgalmas parasztságunk a homokvilágra!

Ez a népi hatalom.

A régi dohányosok nem igen gondolták, hogy Nyíregyházán épül fel Közép- Európa legmodernebb dohányfermentálója. A szi • ken és homokon tikkado parasztok nem igen álmodták meg, hogy már az első ötéves tervben felépül a Tiszalöki Erőmű és keresztülfolyja földjeiket a Keleti Főcsatorna. Horthy' ötször öt éven keresztül hitegette őket a csatorna; megásásával.

Felépült a fermentáló, az erőmű és tizenkettedszer bontják ki virágaikat az aimafák.

Itt, a Nyírségben a ki-! bomló almavirág jelkép.

Az egyre boldogabb életi szép jelképe.

Soltész István.!

oov hrtIHrAI

C í-ti 4-f n

A tiszalöki vízmű.

PJOTR

P

í étet;

Szőkehajú, közepestermetű, végtelenül jókedélyű ember volt Pjotr. Szeméből, mely kéken csillogott, mindig öröm, optimizmus sugárzott.

Így emlékeznek még ma is arra az orosz főhadnagyra a balkányiak, — öregek, fiatalok, — akik szívükbe zárták Pétert. Mert csak egyszerűen így szólították, öregek is, fiatalok is.

1944 októberét—novemberét írták, amikor Pjotr, a község parancsnoka lett. Nehéz idők voltak. Az emberek gondolatait a háború borzalmai foglalkoztatták. Nem, vagy alig volt élelem a faluban. A villany nem égett, rom mindenfelé, az élet megdermedt, s az em|berek szívét félelem nyomta. Nem látták a kivezető •utat, nem tudták elképzelni, mi lesz. Hiszen a fasiszta német és magyar újságok, folyóiratok néhány héttel azelőtt még úgy festették le az orosz embereket, katonákat, mint valami vörös ördögöket, marco. na alakokat, akik nem ismernek se istent, se embert, pusztítanak.

■S ekkor jött Pjotr, a község szeretett parancsnoka. Csak bámultak az emberek, amikor intézkedett. „Nyissanak ki az üzletek, dolgozzanak az emberek.“ Megindult az élet, Ha való,

miben hiány volt, csak őt keresték.

!—Baj van Péter, fordultak hozzá egyszer a borbélyok.

— Mi baj?

— Nem tudunk dolgozni, mert nincs tükör az üzletben.

P

jotr nevetett.

•— Jöjjetek velem,

Néhány perc múlva lett tükör, voltak székek, megindult a munka. Péter az elmenekült földesurak kastélyából hozta őket. Az emberek látták ezt. örültek, s kezdett derengeni előttük, merre tart a magyar világ.

— Péter a mi emberünk, a mi fiúnk — mondogatták az öregek, a szegények akkoriban.

Szívesen beszélgetett, barátkozott, tervezte a jövőt Klincsák. Feri bácsival, Gilányi Pista bácsival. H. Tóth Sándor bácsi meg tolmács is volt.

A 62 éves Sándor bácsi most is úgy beszél róla, mint a saját fiáról.

— Tessék megérdeklőini akárkitől a faluban, milyen ember volt a mi Péterünk.

— Sok jót tett?

— Tett eleget. Mindenkinek, az egész községnek.

— A faluban sötétség volt, ő világosságot teremtett.

— Emlékszem... én akkor mint fiatal ember a malomban dolgoztam — folytatja tovább a szót Péterről Molnár Sándor, az

MSZMP mostani titkára. — Jön egyszer Péter és azt mondja: „Egy-két nap és a faluban égni fog a villany“. Mi csodálkoztunk. Nem akartunk hinni a fiilünknek. Honnan lesz áram? — kérdezgettük. „Jöjjenek velem” —- válaszolta Péter. ~lv'" bennünket az állomásra, s innen hoztunk egy áramfejlesztő dinamót. Felszereltette a malomban. Néhány nap múlva csakugyan kigyulladt a villany.

z emberek nagyon örültek. Hálálkodtak Péternek, Nagy szó volt ez akkor, hiszen a környező községekben mindenütt sötétség volt.

Nemcsak a villannyal teremtett világosságot Péter a községben, hanem mással is. Jártában-keltében ismerkedett a fiatalokkal, szervezte a kultúrgárdát.

— Én fodrász inas voltam akkor — magyarázta Néző Ferenc. Jól ismertem Pétert, odajárt hozzánk borotválkozni. Beszervezett engem, meg Török Sanyit, Hudák Jóskát kultúrgárdába. Később én lettem a kultúrvezető. Minden vasárnap új előadást tartottunk. Néha mérges is voltam, mert nem tudtunk már mit betanulni. De bár most lenne olyan kultúrgárdánk, mint akkor volt!

Péternek gondja volt arra, hogy elűzze a félelmet, a tartózkodást az emberekből. Kezdetben az édesanyák nem akarták engedni lányukat — mondván elviszik őket a Szovjetunióba, — de amikor látták, hogy mit csinálnak ott a klubban, maguk is elmentek, s jól érezték magukat. Több, mint 40 tagja volt akkor a kultúrcsoportnak. Péter gondoskodott arról, hogy legyen megfelelő színpad' Csináltatott. Színfalakat festetett, díszleteket hozatott, s még a nehezen beszerezhető ruhákról is gondoskodott. Nem múlt el egyetlen vasárnap sem anélkül, hogy a falu fiatalsága ne szórakozott, táncolt volna. Együtt barátkoztak, szórakoztak a szovjet katonákkal. Volt külön tánccsoport is.

— .1 végén már annyira megszerették ezeket a klubdélutánokat a faluban az emberek, hogy még hétközi

nap is tartottunk előadásokat — emlékezett Néző Ferenc mosolyogva.

— Falujárás! Már ekkor szervezte Péter, Geszteréd, Szakoly, Biri. Ez volt az útvonal. Gépkocsira ültünk, s előadásokat tartottunk a falvakban. Akkoriban nagyon sokan voltak egy-egy ilyen összejövetelen fiatalok. De nem emlékszem, hogy egy rossz szó is esett volna. Nagyon szerettük Pétert, akár mit kért volna tőlünk, megtettük volna.

P jotr szerette a rendet is. Megszervezte a falu tisztántartását. Társadalmi munkával tisztították az utakat, utcákat a balkányiak. Nemcsak arra volt gondja, hogy minél előbb helyreálljon a rend a faluban, — legyen villany, kultúra, s mielőbb elfelejtsék az emberek a háború borzalmait, — hanem arra is, hogy igazságot szolgák tasson. Nagy szükség volt erre, mert az igaz, hogy a 32 földbirtokos nagy része elhagyta a falut, mégis voltak csendőrök, kulákok, akik szipolyozták volna a szegény embert. Nem egy szegény paraszt ment hozzá, lovat, kocsit kérni,

abban az időben emléks ü-.1", sok kóbor !ó volt a községek határában — Péter adott, segítette őket, hogy dolgozhassanak.

— Jön egyszer hozzám Péter — magyarázza Sándor bácsi — s mondja, hogy baj van. Fogarasi csendőr Sallai Sándornak és Nagy Sánd írnak csak búzáért volt hajlandó magas áron bort adni. Kupeckedett. Ezt Péter megtudta, s azonnal intézkedett. Elhozatta a bort tőle, s akinek kellett, mindenkinek adott belőle. Ezért is szerették az emberek.

ossz volt a közellátás helyzete a községben. Péter ellátta a kereskedőket írással. Ezek az emberek Szatmárnémetibe jártak minden bániódás nélkül, s hozták a szükséges cikkeket a falu számúra. A tábori pékségben a lakosság számára kenyeret süttetett. Az elmenekült földesurak burgonyáját, cu-\ kórját, sóját a nép között osztotta ki.

Ilyen ember volt Péter, a szovjet katona, Balkány község egykori parancsnoka, akire ma is szeretettel gondolnak vissza a balkányiak. S ha találkoznánk vele, szívünkre ölelnénk.

FARKAS KÁLMÁN,