Keletmagyarország, 1957. április (14. évfolyam, 77-99. szám)
1957-04-04 / 79. szám
4 keletmagyarorszAg 1957. április 4, csütörtök Vöröskatonák Elhagyatott agyagbánya mélyén Áll száznegyven vöröskatona. Meghalni kész bármely pillanatban. De rabságban élni nem, soha! Sapkájukon az ötágú csillag A mélyből a magasba ragyog, Fogcsikorgatva bámulják fentről A fegyveres darutollasok. A kis csapat fegyvertelen, De bátor mind s kemény, Szívükben nincsen félelem Csak gyűlölet s remény. Reménye minden igazi Hazáját féltő honfinak, Hogy a legyilkolt apák helyébe Álljanak majd büszkén a fiák. Az agyagbánya magas peremén A pávák gőgjénél is nagyobb Berzenkedéssel lépegetnek a Hőssé vedlett darutollasok. S elhelyezkednek a katlan körül A korlátoknál. S egy közülök Rikácsolva ordítja a mélybe: „Az utolsó órátok ütött“’; „Csürhe..., csürhe...“ — száll a visszhang. ■ Mire sortűz felel. S elnémul örökre néhány Hontféltő, hű kebel. A többiek sorakoznak S éneket harsog száz torok, Zeng énekük, s elsápadnak tőle A gőgös darutollasok; ÉS egymás után dördül a sortűz. Száll a mélybe a halálmadár, De a dörgést túlzengi az ének: „Föl, föl, te éhes proletár!" Üjra és újra csattog a sortűz. Még egy él— a többi már halott. Ennek az egynek célozzák százan Sapkáján a rubintcsillagot. De csodák csodája: ez egy Még mindig talpon áll, És énekel.;: az énekét A fegyveres halál Nem képes elnémítani, Átszáll az egész föld felett, S százmilliók ajkán visszhangozza Dél, Nyugat, Észak és Kelet. Molnár Lóránt, Kemecse r Uj tavasz Űj nap jött, fénye ragyogva éltet — a tél zord képe már semmivé lett! Üj napunk! Fényed aranyozza be a sápadt arcunk; új tavasz, terád vártunk, téged köszönt most az ?" Alkotó kedvünk köszönjük néked új tavaszi fény; a jöttöddel szívünkbe visszatér minden szép remény. Űj nap jött, fénye ragyogva éltet, a tél zord képe már semmivé lett! - 1957; ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦»♦♦♦♦♦♦♦♦ -Oláh László: c 'fe e p er X OLYAN VOLT EZ A ZSELLÉR, ahoyy beállított az \ iskola udvarára, mint akire az élet kölöncöt akasztott. %Egy fordítva-írott kérdőjelnek látta a tanító az egész Xembert. Ha megmozdult, úgy ingott a teste, mintha j rosszallóan fejét csóválta volna az a keserves ákom-bátkom. Talán a sorsot fenyegette, mert beledobta őt egy i rothadó társadalom szennyébe, némán is jajongó lelkiiismeretként, s nem ügyelt rá tovább senki! X Ilyen volt Mihály, a zsellér, negyvenhárom nyarán, t amikor az iskolaudvaron megállt, kezében kopott, zo- Xmánchagyta fazekát tartva: X — Aggyonisten, jónapot, Tanító Űr! -... Engedelmet ikérek, hogy alkalmatlanul beszemtelenkedtem, de meg- X kérném szépen, tessen megengedni egy kis epret szed| ni... — és felnézett rá fénytelen szemmel, biztatást | várva. Azután csak utána bökte: „A gyerekeknek Xebédre | A tanító zavartan odébb rúgott e— száraz gallyat. Ar- Xcát a szégyen égette. Miért? Szinte megijedt, hogy be ikellene vezetni ezt a szegényembert a lakásába, ahol az X asztalon egy föttsonka terpeszkedett a tányéron... Az- X tán felrévült benne a gyermekkora. Látta az apja cson- X ka kezét, melyet azok tépették cafatokra a háborúban, lakik Mihályt az eperfája alá űzték... „Az én eperfámV’ ♦ — döbbent meg..? „Mi itt az enyém? Az eperfa az is♦ kólához tartozik... A szívem, a lelkem az enyém-e? |Nem vettek-e meg azok, akik ma „úf'-nak titulálnak, f és elvárják, hogy szolgahűséggel lessem szavukat, alájzatot oltsak a sanyargatottak leikébe?’’ ... A veríték fellepte homlokát, szédület környékezte, Mihály nem értette hallgatását: 3 — Ne tessék azért rám haragudni, de kutyakeserves 3 helyzetbe jutottam ... Az elmúlt nyáron leestem a dobj ról, oszt azótátul göthös vagyok... A gyerek meg sok.j Tízen vannak, ‘sz tetszik tudni, ide járnak a tanító úr | eleibe ... Hát azokat sajnálom ... Egy hete sincs ren- I des étel, csak ami jön: — luSóska —, meg eper... — ♦ Felsóhajtott: — Az útszéleken már az is elfogyott.. j A sok veréb leeszi.. s r— Atyaúristen! — fordult egyet a tanító úrral a világ. A sok mihaszna veréb elesz előlük mindent... Es : elrohant, hogy ne halljon, ne lásson. Csak a tanítói la: kás udvaráról kiáltott vissza: „szedje, csak szedje!“ i;. Nem tudta, hogyan szakadt rá az este, nem ho\ zott álmot az éjszaka sem. Ült az asztalnál, és belebá- i mult a szoba sötétjébe. Ügy érezte: nincs körötte fal, ; csak vigasztalan vakság, ami körülfogja: ez a szerencsétlen élet! Hajnal szakadt rá... Megundorodva nézte magán az úrias ruhát, az ágyán a paplant, az asztalon azt a sonkát, amelyért el kellene felednie azokat, akik közül idejött: megtagadni a falvak népét, a puszí ták világának viharüzött koldusait! Itt csak leventeok\ tatást szabad csinálni, de látni nem szabad, meghallani \ a nyomor panaszát tilos .. j Amikor rányitotta reggel az ajtót az öreg takarító- S nő, hogy a szobában rendet csináljon, köszönés helyett 8 azzal fogadta: 3 — Jolán néni, ezzel a sonkával szaladjon le Bényei § Mihályékhoz! De csak majd szürkületkor... ne is men§ jen be... valamelyik gyereknek adja majd oda ... § i: .Ezzel kezdődött új fejezet a tanító életében. 8 CSAK EGY ÉVVEL KÉSŐBB, 1944-ben történi: § Egy nap, kora hajnalban durva kézzel verték meg § a tanítói lakás ablakát: S — A törvény nevében! Nyissa ki! f Aztán mentek, végig a falun. A négy szurony ott 8 csillogott körülötte, büszkén belepipiskedve a hajnali fénybe. Korán volt még, de az emberek, asszonyok künn álltak a kapuban. Szemükben szánalom és bujkáló félelem. Egy helyen csoportosan álltak, s amint a közelükbe ért, összesúgtak: — A"—rta: az uraktól el kell venni a fődet... azé legyen, aki dógozik rajta... meg ingyen legyen a doktor ... — hallatszott kissé erősebben. A csendőrőrmester rájuk reccsentett: — Mit pofáznak maguk?! Hee? — De nem felelt senki. Ahogy eléjük ért a tanító, az emb-rek kalapot emeltek. Ügy esett neki, mint a kéz-’,I szorítás, s nem sajnálta az elmúlt évet, amellyel okot adott arra, hogv most csendőrökkel vitessék el. Nem • '■ bánt meg semmit.; t MEGINT EGY ÉV MÚLOTT EL, amikor a németországi haláltáborok, gyűjtőállomások, fertőtlenítő läge-' I rek után újra a határba ért. Gyatrán, tomposán, ruhátlanul. Nem gondolt avval sehol. Itthon járt minden gondolata, és a h----írás vágya eltompított minden más gondot, törődést... Alkonyba hajlott az idő, ahogy elballagott az uradalmi földek mellett. Megrezzent, amikor a közelből ráköszöntek: — Nocsak. Jó estét kívánok, tanító úr! Hát mégiscsak él? Mégis meggyütt... Mihály volt, Bényei Mihály. Fenn állt az út mel- \ \ lett, egy dombon. Nem messze tőlük egy frissen vakolt!! kis ház. — Jöjjön mán ide, tanító úr! Mutatok valamit, <— hívta. Azután, hogy ott állt mellette, csak kitárta karját, büszkén, merészen a gazdag áldást ígérő vetés felé: — Nézze, az enyém!... Mind, mind... tíz hold... Az én födém, meg a gyerekeimé. Kaptam, nagy a család ... — s előrehajolt, hogy felölelhesse az egészet, mintha rá akarta volna csókolni majdcsak egy emberöltő vágyát, édes szerelmét, könnyes-kacagó, felszaba-!! dúlt boldogságát! Nemcsak az övét, hosszú nemzedéke-'! két! — Ott, ott van a házam.-.-. A magamé! — és úgy ejtette a szót, akár fáradt utas rekkenő rónán a víz nevét. —És a gyerekek? — szakadt fel a tanítóból a kér-',; dés. — Óh, azok iskolában vannak, a nagyobbak. Jóskát, a legnagyobbat, már városba visszük az ősszel... Asszonták: tanító lesz, . . — s ránézett néma kérdéssel, lesve: vajon elhiszi-e. — Az lesz! — erősítette meg, és érezte, hogy itt már nincs lehetetlen, s jókedvűen melege lett: megsejtette, hogy ezekben az eredményekben az ő szenvedése is benne van. Valósággal látta maga előtt azt, amit útközben mindenütt hallott, hogy a dolgozóké a föld és a gyár: ime. igaz: Bényei Mihálynak és tíz gyermekének is jutott föld is, ház is... Persze ez még csak a kezdet, de most már könnyű lesz önmagukért áldozatokat hoz-I ni, fárad, zni az új, a nagy úton ... J Mentek egymásmelleit a vetés szélén, a tanya felé.; Virágos sir akadt útukba. — Egy orosz katona, — magyarázta Mihály. Fiatal gyerek volt. Ott feküdt szegény, ahol most a ház van.. Mi temettük el... Egyszerű, ácsolt fakereszt, fonott virágkoszorú. A < nap a messzibevesző puszta széléről még fénybe is borította. A fejfa árnyéka elnyúlt messze, a lentebb fekvő ] szántók végtelenjébe. Megnőtt két rövidke karja, mint-; ha átölelte volna a földet... KOVÁCS ENDRE Lent a föld alatt nyüzsög a város. A pincékben csak a nagyobb robbanások hallatszanak, mert még a csatazaj dübörgő szavát is elnyomja a marakodó-civakodó emberek lármája. Minden semmiségért egymás torkára teszik a kést, A felkorbácsolt idegek elfojtott indulatát élik ki, s keserűvé teszik az amúgy is nyomorúságos odu-életet. — összezsúfolva, egymás hegyén-hátán hevernek, kártyáznak, rettegnek, vitatkoznak, s egy-egy hazatérő ismerős beszámolóját hallgatják A jövevény elmondja, hogy vagy tíz utcával odébb áll a front, s lehet, hogy egy-két nap FELSZABADULTUNK... múlva „átesünk". Persze a hallgatóság vegyes: fasiszta, kommunista, polgár, meg minden egyéb fajtából tevődik össze. A nyilas-féle látatlanból megcáfolja az állítást s rárivall, hogy „ne terjesszen rémhíreket, mert Nidosi testvér elrendelte, hogy a csüggedőket fel kell kohcolni.“. ;. A vitába többen beleszólnak, s az indulatok hevében parázs veszekedés kerekedik. Egyiknek is, másiknak is akad pártfogó tábora, s a veszekedés végén bosszút esküsznek egymás ellen.-; i ... A közelgő szabadság első hangját, az esténként megszólaló orosz katonarádió híreit és muzsikáját az éjszakai szél sodorja felém. Majdnem tisztán ki lehet venni az egyes szavakat, amint a megafon szertebömböli. Most érzem először igazán, hogy a szenvedések szűnni nem akaró sorozata nemsokára mégis csak véget ér. Űjongó lélekkel hallgatom a távoli hangokat és számolom a hátralevő órákat, amint üldögélek a sötét éjszakában. Egyszer azt veszem észre, hogy már nem lövik a házunkat, sem a környékét, nem kattognak a Ráták fedélzeti fegyverei, csak jóval a hátunk mögül, vagy tíz utcával túlnan dübörög még az aknák robbanásának jól ismert hangja. Tudom, hogy órák múlva már szabadok leszünk. Tudom, hogy ez már biztos jel. És egyszer csak megjött a felmentő sereg, Akiket olyan nagyon régen vártunk. Talán tíz esztendő, talán száz telt el azóta, hogy a pincébe leköltöztünk. S talán ezer, mióta erre a pillanatra vártunk. Könnyes meghatottsággal, túláradó örömmel ölelem magamhoz az első katonát. A felszabadító Vörös Hadsereg harcosát, aki sokezer kilométer távolságon verekedte át magát, hogy a szabadság, a béke olajágát elhozza a magyar népnek. A keblekből feltörő sófyíj: a szabadság első sóhaja. A szemekben csillogó könny: a szabadság első könycseppje. Nem is tudom, éjszaka van-e vagy nappal, mert a felszabadulás mémorító percei valami fenséges magasságba emelnek, s csak könnyesszemű feleségemet és mitsem sejtő, tétován mosolygó kicsinyeimet látom. Hároméves kisfiam megkérdezi, hogy „ez milyen katona bácsi?“ Én megmondom neki, hogy „orosz katona bácsi-“ — Orosz katona bácsid — ismételgeti a gyermek. Soha nem is tudja, de érzi, biztosan érzi, hogy nagy órának vagyunk tanúi, s velünk örül, a felnőttekkel. Felszabadultunk.:: DARVAS JÓZSEF (Részlet a „Város az ingoványon” c. miiből.)
