Szabolcs-Szatmár Népe, 1957. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1957-01-20 / 16. szám

ÍSS7. Janoár 38, vasára»®» SZABOLCS-SZATMAB n*pb s A MEGYEI TANÁCS MŰVELŐDÉSI OSZTÁLYÁNAK ÖSSZEÁLLÍTÁSA 0 Bíztató eredmények megyénk 3GY évvel ezeiőrt írt» ki » Népművelési Osztály azt az irodalmi pályázatot, amelynek eredménye 1956 karácsonyán nyilvánosságra került. Sok nehézség akadályozta a pályázatok elbírálását, ma azonban már elmondhatjuk, hogy a pályázat lektori munkája teljes­séggel befejeződött: valamennyi pályázó megkapta a bírálóbizottság megjegyzéseit a beküldött munkákról. (Van néhány névtelen, cím nélküli pályamű. A Nép­művelési Osztály így nem küldheti el a bírálatokat. Kérjük az érdekelteket, hogy írásban jelentkezzenek.) A pályázatra 26 pályázó 458 verse, illetve 15 pá­lyázó 26 prózai müve (színdarab, elbeszélés) érkezett be. A beérkezett művek és az írók száma jelentősen felül múlta az 1952-i megyei irodalmi pályázat mére­teit. Nagyon sok új nevet ismerhettünk meg, s ez egyik legnagyobb eredménye ennek a pályázatnak. Egyébként az egyik I. díjas szerző: Kovács Livia Már­­tonfája c. történelmi színművét a budapesti Petőfi Színház felvette műsortervébe. Más díjazott műveket a vasárnapi mellékletben közlünk. így került sor a múlt héten Hollóházy Lajos jutalmazott elbeszélésére, a Születésnap c. írásra. Most is díjat nyert költőnk verseit olvashatják, s a továbbiakban Oláh László ju­talmazott novelláját ismerhetik meg olvasóink. Ezek után a közben beérkezett, közlésre alkalmas írásokat tartalmazzák majd a vasárnapi mellékletek. Igaz, a pályázat nyerteseinek művei jó eredményt irodalmi életében mutatnak. De azt is meg kell mondanunk, hogy a töb­bi beküldött írás "nagyrészt eléggé alacsony színvona­lat ér el. Ennek nemcsak az az oka, hogy többen távol tartották magukat a pályázattól, hanem az is, hogy régen nem volt már alkalom arra, hogy behatóbban foglalkozhassunk a megye íróival. Megalakult ugyan a megyei csoport már többször is, viszont aktív élet nem fejlődhetett ki különféle okok miatt. Ezen a hely­zeten most változtatni kell, a pályázat tanulságai is erre intenek. Ezért most nem azt az utat választjuk, hogy ünnepélyesen újjászerveződik a megyei írócso­port: az ülésezésből, összejövetelesdiből elege volt már íróinknak az elmúlt években. Rendszeresebbé tesszük azonban a lektori, tanácsadói munkát. Ezt elsősorban írásbeli úton, szükség esetén személyes megbeszélések formájában valósítjuk meg. Éppen ezért verses vagy prózai, lírai, epikai, illetve dráma! alkotásaikat küld­jék be a megye írói a Megyei Tanács Népművelési (a továbbiakban: Művelődési) Osztályára. Ezekre a kéz­iratokra a lehető leghamarabb írásbeli véleményt kap­nák a szerzők. Remélhetőleg ezzel az eljárással hathatós segítsé­get kapnak a múlthoz képest, már most is erőteljes fellendülést mutató megyei irodalmi élet munkásai, s ennek — mint a múltban már annyiszor ■— hasznát láthatja majd az egész magyar irodalom is. Napi 200 kölcsönzött kötet A Megyei Könyvtárban az év eleje óta megnöve­kedett a forgalom. A múlt évben beiratkozott olvasók közül már eddig több, mint ötszázan újí­tották fel könyvtári tag­ságukat, s különösen ör­vendetes jelenség, hogy a könyvtár látogatói között sokan vannak olyanok, akik most kívánják elő­ször igénybe venni a könyvtár szolgáltatásait. A kikölcsönzött kötetek szá­ma naponként eléri a két­százat. Remélhető, hogy a fűtési lehetőségek meg­­j avulása után olvasótér* műnket is meg tudjuk nyitni az érdeklődők, ku­tatók részére. A megnövekedett for­galomnak abban is van á magyarázata, hogy a könyvtár kölcsönözhető anyagába október óta antiquar-vétel útján olyan könyvek is bekerülhet­tek, melyek eddig el vol­tak zárva az olvasóközön­ség elől. A régi és legtöbb esetben jogos kívánalmak most már kielégíthetők lesznek, hiszen a magyar és világirodalom eddig for­galomban volt művein kí­vül mostmär Nyirő Jó­zsef, Szabó Dezső, Gár­donyi Géza, Herczeg Fe­renc, a külföldiek közül Mereskovszkij, Doszto­jevszkij, Proust, Remar­que, Lewis Sinclair és mások művei is egyre gyakrabban kerülhetnek a magyar olvasók kézébe. Reméljük, hogy az állan­dóan olvasó, művelődő magyar közönség a jövő­ben kiadóink egyre szín­vonalasabb munkája után is mind több értékes iro­dalmi és szakmai művel lesz gazdagabb. ■JÓ’-**' ;GsescwK«dK*e»< AZ ERDŐHÁTI „LUDAS MATYI u Fazekas Mihály 1804-ben írta költeményét Ludas Matyiről, s 1814-ben jelent meg a mű először nyomta­tásban. Azt írja Fazekas az első sorokban Lúdas Matyi történetéről: Hajdan egy faluban, a Nyiren-é, vagy az Erdő- Háton, vagy hol esett, jószerrel nem jut eszembe.„ 3 Köztudomású, hogy sok erdőháti (ma is így neve­zik a tiszamenti Paládok vidékét) kisnemesi és pa­raszti származású diák tanult a debreceni Kollégium­ban, Ezek a vidéki diákok hordták vakációkról jövet a kollégiumba az otthon és legációban hallott sok-sok érdekes történetet, s így biztos tudomása volt a Kol­légium diákságának olyan eseményekről is, amelyeket csak szűk körben ismerhettek. Így hallhatott Fazekas Mihály is a Ludas Matyira emlékeztető jobbágyról, aki megverte a földesurat. Van hiteles adatunk is a föl desúri önkényről s a vele szembeszállni merő jobbágy­ról. 1755. augusztus 23-án Tholnay Pál alispán paran­csára Biró Antal, Szatmár megyei szolgabíró Kispa­ládon tanúvallatást tart. A vallatás kérdőpontja így hangzik: „Tudgya-é az tanú, hogy ezen Tekintetes Karnes Szatthmár vármegyében Kis Paládon lakó Cserepes Pétert, Méltóságos Báró Perényi Borbála néhai Tekin­tetes Nagyságos Kállay János úr elmaradott eözvegyé­­nék eö nagyságának jobbágyát, Nagy Paládon lakó Nemes Vitézlő Kereskényi Pál úr megh verte elmúlt 1754-ik esztendőben áprilisnek circ. (kb.) 24-dik nap­ján2 Circumstantialiter (körülményesen, részletesen) beszélje elő az dolgot!“ A kihallgatott tanú. Szilágyi István, 20 éves nemes így beszélte el az esetet a jegyzőkönyv tanúsága sze­rint: ,Jelen volt ezen tanú az elmúlt 1754-dik eszten­dőben áprilisnek 24-dik napján, midőn kispaláéi tehén csorda régi usus és rendtartás szerént a nagypaládi nyomásra, vagyis fordulóra, aki Kispalád felül való fordulónak neveztetik, és ottan déliére az marha meg­telepedvén meg is feküvén; ihol jün Nagypaládon lakó Nemes Kereskényi Pál eő kegyelme, és a kispa­láéi csorda mellett pásztorkodó Cserepes Pétert, (Mél­tóságos Perényi Borbála, Tekintetes Nagykállai Kállay János uram elmaradott eözvegyének eö nagyságának kispaláéi jobbágyát), kegyetlenül szidalmazván. Vég­tére kezében lévő baltáját Kereskényi Pál uram fel­fogván, Cserepes Péter pedig kezében lévő bottal, hogy fejét ne ütné, ellent vetett. És amidőn Kereskényi hozzá ütött Cserepes Péterhez, ellenül fent tartott bottyát találván a baltával, a Cserepes böttya megsza­ladván ... úgy ütötte meg Kereskényi uram fejét. Azért megharagudván Kereskényi uram, újra szitko zódott, másodszor is baltáját felhozván, úgy megcsapta Cserepes Péter jobb karját, hogy mingy árt elejtette mind a botot, mind a karját. Melly ütés miatt négy-öt nap is a falu csordáját ki nem hajthatta, oly nehezen volt.“ Az előadott tények azt bizonyítják, hogy <z esor dás „megverte“ Kereskényi urat. Nagy esemény ez egy kis faluban ebben az időben, amikor a kuruc harcok után mindenképpen „szelídítették“ a jobbágyokat: Be­szélhettek is az esetről eleget. írásos feljegyzésben azért maradt meg, mert a merész jobbágy földesura, Kállay Jánosné nem hagyta szó nélkül Cserepes Péter­nek, a néhány napig munkát nem végző jobbágyának megveretését, és feljelentette az erőszakoskodó Keres kényit a vármegyén. Az ilyen és más híreket elhordták a diákok a Kollégiumba, ahol kikerekedétt belőle a bátor jobbágy alakja, s Fazekasnak is témái szolgáltat­hatott mindenütt ismert költeményének megírásához. (Az eredeti jegyzőkönyvi iratot a csengeri Sguhányi levéltárból másoltam le.) MOLNÁR JÓZSEF Új KÖ Ifjúsági Kiadó (Móra Ferenc) A hálátlan királyfi. Qi&az mese. (Mesemondó Kis­könyvtár 17.) 15 oldal Télapó ajándékai 1957, Ké­peskönyv, 31 oldal. NYVE K Magvető Könyvkiadó F. Rácz Kálmán: Férfi­­hűsége 250 oldal. Hegedűs Zoltán: Három szem mogyoró. 237 oldal. Zrínyi Kiadó Hollós Korvin Lajos: Hu­nyadi. Dráma, 154 oldal. SIMON Y1 VITÉZI ISKOLÁJA Halódott a török birodalom. II. József az oro­szokkal,Katalin cárnővel szövetkezett e birodalom ellen. A „kalapos király” a magyar nép akarata elle­nére, de a magyarság költségére elődjei: a koronás magyar királyok módjára meg akarta újítani e Bal­kán félszigeten a magyar uralom dicső hagyományait. A jövendő török háborúhoz megkezdődött a kato­nák s-edése. 1788-ban, amikor a hadüzenet megtör­tént, 125 ezer ember indult a török ellen; akkora had­sereg, amekkorával sem Hunyadi János, sem Mátyás, de még a török felszabadító háborúk egyetlen had-' vezére sem rendelkezett. A Tiszántúlon a hajdúvárosok „a török háború szerencsésebb folytatására” egy huszár-divizíó felállí­tását ajánlották fel. A kriec. komissárus és Füleki fő­hadnagy Böszörményben szedte a huszárregrutákat. Ép ezidőtájt érkezett Debrecenbe Simonyi Jóska, akit édesanyja Kálióban hosszas rimánkodással, meg az atyai szigor emlegetésével arra bírt, hogy térjen vissza Pestre, tanuljon, s egykor majd Nagykálló orvosa, talán nagytekintélyű szenátora is legyen. A régi deb­receni diákcimborák azonban másról susogtak Jós­kának: jelentkezzenek huszárregrutának. Simonyi nem tudott ellenállni a kísértésnek. Debrecenből Böször­ménybe gyalogolt, s bár alig múlt tizenhárom éves, annyira megtetszett a toborzótisztnek, hogy még aznap fejébe nyomta a csákót. Dolmánya ugyan Aráét verte; kardja is nagyocska volt, lova sem volt arabs paripa. csak egy vén, rossz, sárga fakó, rúgott is, harapott is, *- mégsem volt Simányinál büszkébb, boldogabb köz­huszár. Megkezdődött az újonc „gyöngyélete.” Megtanulta., hogy a huszárkoszton mindig a legfiatalabb az utol ó,, szolgálatadásban az első. Hadi. adomány rúg kevés ragadt rá, de ká: nkodni huszá kacskaringósan cifrázva gyorsan megtanult. A legtűzőbb nappal süt­­tette magát, mikor csak tehette, hogy ábrázatja kato­násan barna legyen. (Csak a bajusza nem akart kun­­korodnl. Gyerek volt. Mire jó a suvix? Nemcsak a. csizma ragyog tőle, hanem olyan fekete bajusz is ka­nyarodott belőle Jóskánk orra alá, hogy na.) Az idő múlott, a háború érett. 1789-ben Simonyi ezrede is a török frontra vonult. Történt, hogy a To­mes mentén, Pancsova táján török portyázók leptek meg egy huszárszázadot s vagy félezer császári gya­logost. A török nem sokat teketóriázott, levágta őket egy szálig, s diadalittasan vonult vissza. Simányi szá­zada ép járőrben volt, midőn ezzel a török csapattal összeakadt. A meglepetésből előbb a huszárok tértek magukhoz, az ellenségre csaptak, szétugrasztották őket, több százat levágtak a törökök közül. A harcol, Simonyi inkább csak nézte, mert a nagybajuszé, (öreg) katonák nem igen engedték harcba a tejfölös­képű legényt. A század csakhamar nagyobb erőpróba elé U került. A török sereg támadott, s a huszárszázad is csatasorba állt. Az öregek azonban most is hátra­zavarták az első sorból Simonyit, rámordultak: „Menj innen ilyen amolyan, téntás képű deákja, míg valami török el nem nyel!” A harc megkezdődött,i Huszárunk a jobbszárny hátából tétlenül szemlélte az összecsapást. Amikor azonban a török sortüze: adott századára, Simonyi nem állhatta meg, hogy ka­rabélyával ne válaszoljon a töröknek. A váratlan lö­véstől lova megugrott, elragadta, s mire valahogyan megfékezte a sárgát, - töröl között találta magát Si­monyi. Egy török lándzsát feszítve rohant rá. Pisz-: tolnához kapott a vi z, s ár messziről a támadóra sütötte. Eredménytelenül. Másik Isztolyát kapta elő, de a török nem állt meg. Kétségbeesett ötlettel for­gatta meg ekkor Simonyi üres pisztolyát, s úgy ha­jította azt a török képébe, hogy az lándzsástól együtt lefordult lováról. A katonai tudomány még kevés volt, de bezzeg segített az most, hogy gyerekkorában annyit gyakorolta a köhajígálást, a veréb meg csirke­pusztítást. Ez a tudomány az életét mentette meg. A siker fellelkesítette Simonyit. Beljebb merész kedett a harcolók közé. De most nem volt szeren­cséje. Egy csillogó csótárú török kardjával olyant suhintott rá, hogy csákója mint a dinnye, kétfelé váll, s balorcáján vagy hétujjnyi sebből csurgóit s vére. Ha öreg katonabajtársai nem veszik észre a veszélyt, s nem vágjak le támadóját, bizony Simony* ■ as harcmezőn marad. Elgyengülve, vérrel boritottan lovagolt hátra ek­kor. Egy dombtetőről József császár és vezérkara, szemlélte a csatát. A császár látta Simonyi mindkét kalandját, s most közelebbről is meg akarta ismerni a huszárt. Azonban hiába kiáltott Simányinak. Ez úgy megrémült a fényes uniformisoktól, hogy ijedtében lovába vágL. sarkantyúját, és egy-kettőre eltűnt a fel­séges nézők szeme elől. (HORVÁTH SÁNDOR*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents