Szabolcs-Szatmári Néplap - Szabolcs-Szatmár Népe, 1956. október (13. évfolyam, 230-253. szám)

1956-10-07 / 235. szám

* £ P L A P

Cirbolyafenyő északon

Repülőgép kering az erdei tisztás felett, közben soronként erdei fenyő-, lucfenyő-, vörösfenyő- és cirbolyafenyő-magot szór le. Északor először vetik repülőgépről a cirbolyafenyő-magot. Az arhangleszki erdészeti igazgatóság már 250 kilogramm cirbolyafenyőmagot vetett el.

A korábbi vetésekből kikelt facsemeték jól alkalmazkodnak az éghajlathoz. Egyes fák elérik a 30 méter magasságot is. fi szakértők véleménye szerint a nyílt területeken elültetett cirbolyafenyő húsz év alatt már termést hoz. Egy-egy fa után, különösen a bőven termő években, maximálisan 100 kg. cirbolyamagot lehet gyűjteni.

Az arhangelszki területen csupán az idén 700 hektáron ültettek erdőt, ezenkívül több mint 2000 hektárt repülőgépről vetettek be.

VJ KÖNYV

Trencsényi-Waldapfal lm. re. MYTHOLOGIA. (Művelt Dip) Kötve 30 Ft.

Hatvan éves az Országos Mezőgazdasági Múzeum

Az Országos Mezőgazda- sági Múzeum 60 éves fennállása alkalmából a nemzetközi múzeumi napokon október 7—13-ig ünnepi hetet rendez. Hétfőn október 8-án a múzeumban jubileumi ünnepséget tartanak, amelyen Matolcsi János földművelésügyi miniszter mond ünnepi beszédet, majd megnyitja a „hatvan éves mezőgazdasági múzeum“ kiállítást.

Becsületes fiú

Csikós Miklós cigányfiú három éve dolgozik az Építő és Szerelőipari Vállalatnál. Megszokta és megszerette a munkát. Becsületesen dolgozik. Becsületességére jellemző az is, hogy a megyei tanács épületének tatarozásánál talált egy aktatáskát iratokkal és sok pénzzel. Csak akkor tudta meg, hogy mi volt a táskában, mikor szólt az ottani vezetőségnek és a hivatalos emberek jegyzőkönyvbe vették a táska tartalmát. A táska tulajdonosa nagyon örült a cigányfiú becsületességének. — semmi se hiányzott a táskából.

A szabolcsi újságírók tiszta lapja

E mű szakirodalmunknak immár klasszikussá vált nagy értéke. Üjabb megjelenése alkalmas arra, hogy a görög-római mythologia iránt széles körben megnyilvánuló érdeklődést minden tekintetben kielégítse. Viszonylagos teljessége, élvezetes, közérthető nyelve tanulmányi és ismeretterjes- ő célra egyaránt alkalmassá teszi. Az egyes ösz- szefoglaló részek a vallástörténeti kutatás legújabb eredményeit ismertetik, sőt néhány lényeges ponton tovább fejlesztik, így a szakembernek is nagyon hasz- r jS olvasmány. A bevezető rész a görög-római hitvilág kö.i.ij^bb megértése kedvéért más ókori népek raytho- logiájával is foglalkozik.

YJétiiusmu i/ o k ntjma

A rekkenő nyár után beköszöntött az ősz, az eső elvitte a nap augusztusi hevét, s bágyadt fénnyel csillog a harmattól ragyogó, pirosán mosolygó Jo- nathánokon. Így törik meg a fény a színesedő lombkoronák ezrein is. Az ősz nagy varázsló. Meggypirostól szalmasárgáig, mély barnától mérgeszöldig, inden levelet más-más színre fest, így mutatja meg a tél közeledésének levegőjében c. természet nagyszerű szépségét s vívódását az életért. A nap- féiy már nem tüzes. Nem oly forró, mint az ifjú szerelem. Hanem olyan, mint a csendesen parázsló, megszokásokban növő középkor szerelme. Talán ezért is hívják vénasszonyok nyarának ezt az időt. Talán ezért is tapadt évszázadok óta rá e pár hétre e jelző. Mert olyan ez az idő, mint a kihűlő asz- szonyi szerelem.

Vénasszonyok nyara. Ha felragyog a nap, a rétek, szántók felett ökömyál úszik tova. Ez a legdöntőbb bizonyítéka a tél közeledtének, de annak is, hogy még ha néha felhők mögé bújik is a nap, előbukkanva újra, s ha bágyadtán is, meleget áraszt. Falvakat járva vasárna- r ónként, — de máskor is ilyenkor — a legnépesebbek a kapuk előtti lócák, fekete ruhában, szorosra kötött kendővel a napfelé fordított arccal, sápadt mosollyal beszélgetnek az öregasszonyok, űzik az időt, szövik a pletykát. Az ereszek alatt öregemberek kalaposán, pipát rágnak s arcukat ők is a nap felé ferdít ják. Ügy szokták mondani, hogy jó a napfény már ilyenkor a reumás csontoknak. Jó a napfény, már ilyenkor, ráncokat simít s nem pedig szaporít. Jó a napfény már

ilyenkor, a reggeli harmat okozta náthát irtja, pusztítja, olyan hatású, mint az orrbaszivott dohánypor, nagyot tüsszentenek tőle s megkönnyebbülnek.

Kedves vénasszonyok nyara. A két asszonynapközi csirkék a legjobban tojó jércék nevelője. Az ősz gazdag ajándékainak elhozója mily különös idő vagy. A szüret ideje. Az ősznek legkedvesebb, legnagyszerűbb, legcsodálatosabb munkája, ünnepe a szüret.

Szüret. A munkásév koronája. A lágykenyér mellé íme, prés alá érett a szőlő is. Az ősz szinte utolsó nagy ajándéka a szüret, a téli élet ízesítője, s mégis, ha j, hónapok száma szaporodik is a naptárban, az év ifjítója a szüret. Mily mosolygós, mily ragyogó a szölőskert és a gyümölcsöskert ilyenkor. Az egész munka minden eredménye beérett. Ez a szüret.

A termékenység és a jövő megmutatója az ősz. Az emberi gondolatok kibontakozásának megindulása is az ősz. Mert ellentétben a természettel, az emberi ész alkotó időszaka ez, s gyümölcseit tavaszra éreleli be. Ez a nagy termékeny időszak, szinte ez adja a folyamatosságát az életnek. Szinte ez teremti meg a kapcsolatot az elmúlt ősz és a jövő tavasz között. Az emberi gondolat szárnyai munkában röppennek tovább tavasszal, hogy új gyümölcsöket érleljen az ősz.

Messzi elkalandoztunk a vénasszonyok nyarától. De mégis talán mindezt el kellett mondani, mert az ősz e gondolatokat a vénasszonyok nyara napsugarai e gondolatokat termi és világítja meg. Melengetik, hogy serdüljön nagyra és az új tavaszkor lendülettel fogjon munkába, hogy szebb legyen az élet, hogy fényesebb legyen a jövő.

(H. Sz. J.)

A gyászzene szivet szorító, megrendítő dallamai szerte áradtak tegnap délután, s mi, akik a rádió mellett ültünk alig-alig tudtuk visszatartani a fájdalom és kegyetlen önvád szenvedélyes kitörését. Rajk László elvtárs, Pálffy György, Sző- nyi Tibor, Szalai András ravatalára a szabolcsi újságírók is gyászkoszorút helyeztek gondolatban. Ott voltunk a gyászolók nagy tömegében. Különösen nagy fájdalcmmal mi, akiknek már 1949-ben is toll volt a kezünkben és gyalázatosán becsapva, félrevezetve résztvettünk abban a szégyenteljes hazugsághadjáratban, amely ártatlanok mártírhalálát, sokszázak igaztalan szenvedését, üldöztetését hozta magával. Hadd mondjuk meg őszintén az olvasóknak, akik már-már elvesztették a magyar sajtó iránti bizalmukat: nagyon- nagyon sajnáljuk és szégyeljük a történteket. Ennél a szégyennél csak haragunk és gyűlöletünk nagyobb a törvényt gya- lázó önkénnyel szemben.

Sajnáljuk és szégyeljük nemcsak a hazug pereket, hanem sokminden mást is, amit hol utasításra, hol helytelen, félrevezető nézetből fakadó meggyőződésből követtünk el —■ magamat is beleértve. Eszünkbe jutnak munkások, parasztok, értelmiségi dolgozók, akik oly gyorsan kapták meg bíráló szavukra a sajtó nyilvánossága előtt is a divatos jelzőt: „az

ellenség hangja ..Méltatlanul bélyegeztük meg őket s ezt a bélyeget nagyon nehéz volt viselni és hordani a szektá- riánizmus, a személyi kultusz, a dogma és gőg fojtó légkörében. Hány becsületes embert távolítottunk el így a szocializmus építésétől, hány emberben öltük meg a szocialista humanizmusba vetett szép és nagy hitet! Eszembe jutnak helyi jelentőségű perek — mint a nyirmadai és a nyíregyházi kereskedelmi — amelyeknél súlyos csorbát szenvedett az igazság és törvényesség s amelyeknek szószólója voltam, mert hittem ferde és oktalan sztálini nézeteknek. De nemcsak ilyen szélsőséges esetekről van szó, amikor szembe nézünk önmagunkkal. Nagyon fájlaljuk azt is, hogy az igazságmondás és pártosság antimarxista, antileninista értelmezésével nem egyszer hamis képet festettünk megyénkről, dolgozóink életéről, mélyen hallgattunk hibákról és bánatokról. Legfeljebb afféle „kincstári“ bírálatig jutottunk el. Tudjuk azt, hogy mindezért nem mi vagyunk elsősorban a felelősek, elég keserűséget okozott a kényszerű hallgatás, gondolkodás nélküliség, igazságtalan vádak állapota. De a szégyenteljes cikkek alá mi írtuk oda a nevünket. És most hangosan kiáltja minden becsületes és őszinte újságíró: soha többé!

Lehet, hegy egyesek most azt mondják e sorok olvasásakor: minek ez az önmar- cangolás, nyilvános mea culpázás? Ügy érezzük, hogy szükséges. Igen, komolyan kell vennünk valamennyiünknek a „tiszta lap“ politikáját. Ez nem frázis, amelyből régen éppen eleget pufegtattunk. Hogy is tudna bárki bátran és magabiztosan előrehaladni azon az úton, amelyet a XX. kongresszus és a júliusi párthatározat mutat számára, ha először nem néz szembe önmagával, ha nem számol le azokkal a hibákkal, amelyekkel a múlt megterhelte?! Ez épp úgy vonatkozik a falusi alapszervezet titkárára, az újságíróra, mint felsőbb vezetőre. Hogyan is szerezhetnénk vissza embertársaink, elvtársaink bizalmát? Nemcsak magunkért, újságírókért mondjuk ezt, hanem azért is, mert éppen a napokban tapasztaltuk, hogyi egyes helyekre még mindig nem jutott le július szelleme. A legutóbbi nagydobosi gyűlésen a község vezetői még mindig a régi móden sértegették, hurrogták le az egyénileg gazdálkodó parasztokat. Persze a szó nem minden, mégha önbírálatnak: nevezik is azt. Most és a jövőben tettek! döntik el, ki hány pénzt ér. Tudjuk, hogy' lesznek, akik könnyűnek találtatnak.

Kimondhatatlanul örülünk annak, hogy — hála dicsőséges kommunista pártunknak — megújult, egyre tisztább légkörben, egyre bátrabban élhetünk hivatásunknak, kimondhatatlanul örülünk annak, hogy eljöt az idő, amikor a becsület és tehetség kap szót a magyar újságírásban. Most hát rajtunk a sor! Igaz szóval segíteni népünket és pártunkat a szocializmus boldog hajlékának felépítésében, őszinte szóval növelni a bizalmat, kíméletlenül ostorozni mindazt, ami visszahúz. Tudjuk, hogy nn—- könnyű dolog visszaszerezni az újságírói toll becsületét, tiszteletét. Ám hadd kérjünk előlegezett bizalmat népünktől és válaszoljunk a kétkedőknek a magyar újságírók gyász-1 ülésének hangjával: „az újságírók soha: többé nem engedik, hogy a sajtó az igazság védelmezője helyett ártatlanok rágal-; mazója és üldözője lehessen.“ Nagy felelősség van vállunkon, a nyomtatott szóval járó felelősség. Ügy akarunk dolgozni népünk javára, hogy toliunk az IGAZ-' SAG tolla legyen. Ez méltó a kommunista' sajtó munkásaihoz. Soltész István,

Hozzászólás Farkas Kálmán: „Interpelláció a magyar cigányzene ügyében” elmü, a Néplapban 195« szeptember 16-án megjelent cikkhez.

jVemcsak az említett cikk adta az indítékot arra, hogy hozzászóljak, hanem inkább az a tény, hogy hivatalos és nem hivatalos körökben kultúrával foglalkozók, magukat szakértőknek feltüntetők erősen vé- védelmükbe fogadták a cikket és íróját. így kénytelen voltam arra következtetni, hogy a magyar zene és magyar népzene területét illetően alapvetően téves nézetek is uralkodnak, amit az említett cikk mellett való kiállások is igazolnak. A másik indító ok pedig annak a kérdésnek a felvetése, hogy; ha még mindég ilyen téves nézetek az ural- kodóak a közvéleményben a magyar zenével és népzenével kapcsolatban, mennyit ér az évek óta hangoztatott kultúrforradalmunknak ezen a területen végzett munkája.

Legelőbb is néhány alapfogalmat szeretnék tisztázni. Ott kezdem, hogy közhasználati értelemben a magyar népzene fogalmikörébe csoportosított magyar népdal, magyar nóta, magyar cigányzene nem azonosítható fogalmak. Általános közhasználati értelemben a népzene kétféle alkotóelemből tevődik ösz- sze. Egyik: a népies műzene, a másik a falusi népzene. (Utóbbi Bartók Béla meghatározásában: parasztzene.) A népies műzenéről, másképpen városi népzenéről Bartók a következőket mondja: „Városi népzenének, másképpen népies műzenének azokat az egyszeInterpelláció

rübb szerkezetű dallamokat nevezhetjük, amelyeket az úri osztályból származó dilettáns szerzők komponáltak és amelyek elsősorban az úri osztályban terjedtek el, a parasztosztályban vagy egyáltalán nem, vagy csak aránylag későn az úri osztály közvetítésével. Nálunk ezeket a dalokat „magyar nóta“ néven ismerik... Ilyen nótaszerzők voltak nálunk: Szentirmay, Simonfy, Dankó, Fráter, Mur- gács és mások.“ Bartók Béla egy másik helyen így nyilatkozik.

„A magyar népies müze- néről legyen itt elég annyi, hogy mai alakjában túlnyomórészt úri műkedvelők alkotása, melyet városi cigányzenekarok terjesztenek. Ezért nevezik — tudományos szempontból teljesen helytelenül — cigányzenének.“

Ehhez még hozzá kell tenni azt, hogy az úri osztály dilettáns szerzői, műkedvelői által alkotott zenei termékeket elsősorban a városi polgárság tette sajátjává és tartja még ma is valóban magyarzenének és ez szerinte az, ami a magyar zenéből külföldön is „világmárka“. Azért lett elsősorban a városi polgárság sajátja ez a zenei termék, mert ebben is, mint általánosságban mindenirányú műveltségének alapjaiban, az úri osztályt tekintette követendő példaképének. (Itt az úri osztály fogalom alatt én a feudális Magyar- ország^ földbirtokos uraira,

majd az ezekből kialakult vármegyei hivatalt viselő dzsentri, vagy városi tisztviselő urakra gondolok.)

Amilyen mértékben betöltötték falun az uralkodó osztály szerepét az előbb említettek, olyan mértékben terjedt el falun a parasztság körében. De segítette ezt az elterjedést a faluról városra járó dolgozók tömege is. Ma is megállapítható, hogy falun elsősorban ott hódítatt a népies műzene, ahol ez a fluchtuáció nagyobb mértékű volt. Ugyancsak nagymértékben terjesztették a falusi cigányzenekarok is. Különösen a két világháború között volt ilyen értelemben nagy a népies műzene térhódítása falun. Ez még ma is fennáll és fokozatos térhódításához a rádió is hozzásegíti.

Mindezekből levonhatjuk következésképpen, hogy a népies műzene, vagy magyarnóta, mai tudományos értelemben nem népzene.

Általános közhasználati értelemben a népzene másik alkotóeleme a parasztság igazi népzenéje. — vagy ahogyan Bartók a fogalmak helytelen használata miatt megkülönböztetésül nevezi: parasztzene. De hogy ezen a néven Bartók nemcsak kifejezetten a parasztság zenéjét érti, egy idézettel igazolom: „Ezzel szemben a nemrég feltárt régebbi paraszt zene kétségtelenül az egész magyar nemzet (vagyis nemetak a parasztság)

valamikor közös műveltségének maradványa.“

Azt hiszem elég világos,, hogy ilyen értelemben Bar-I tók által használt paraszt-' zene megfogalmazását, ma helyesen, magyar népzenének tekintjük. Annál is inkább, mert Bartók, amikor parasztzenéről, paraszti művészetről beszél, nem minden földműveléssel foglal-, kozót sorol ide — mint ahogyan írja: „...amikor paraszti művészetről beszélek, nem minden földműveléssel foglalkozót tekintek parasztnak, hanem csak azo-i kát, akik kifejezésbeli szük-J ségletüket hagyományos vagy idegen eredetű, de ösztönösen saját lelkialkatukhoz alkalmazott formákban elégítik ki.“ — és nemcsak földműveléssel foglalkozók sorolhatók ide, mert más foglalkozási ágban dolgozók is eleget tehetnek és eleget is tettek az előbbi követelményeknek. Nemcsak a földműveléssel rokonszakmák: pásztorok, halászok, erdőmunkások, hanem a nem városon élő kézműipa- rosok, a múlt században még főleg falun és hegyi telepeken élő bányászok, vasolvasztók, mész és szénégetők stb.; tehát a munkások osztályába tartozók is, társadalmunk két alapvető osztályának elődei. így a Bartók által parasztzenének nevezett zenét fogadjuk el igazi magyar népzenének. A következőkben a népzene fogalmat mindig ebben az értelemben használom.

Ugyancsak fel kell még itt-S

135S cktébs*1 >