Néplap, 1955. július (12. évfolyam, 153-179. szám)
1955-07-03 / 155. szám
'.T NÉPLAP 1355 július S, vasárnap ~hú(iaíem .//fűiléssel Kiűiika % AZ ARATÓPÁR A falura leszállt az est. Könnyű, fátyolos nyáreleji este, a porfelhő még érzett a levegőben, de az éjszaka már tisztított, s beburkolta az utcát, a kerteket finom illataival. A kertek éjszakai szagosai, s a részegítő szénaillat mellett az esti fejés langyos tejszaga is áradt. Éva Icinn állt a kapuban. Lába mellett a vizes veder. Most tért meg a kútról, s ott maradt nézelődni egy keveset. Szorongva fogta a kapufélfát, s lefelé nézett, holott minden idegszálával felfelé figyelt, ahonnan egy férfi léptei közeledtek, halk ne- szezést bocsátva előre, mert vastag por feküdt az úton. Csak az utolsó pillanatban kapta fel a fejét a lány, s meleg, barna szemét a férfi arcára vetette. Könyörgő, de büszke tekintet esengett a hamvasra pirult arcból A férfi — közelebbről inkább gyermek még, szőke pelyhek orra és álla alatt — szenvtelen pillantást vetett a lányra, alig köszönt. — Szervusz. — András, — szólította halkan a lány. Rémülten, fájdalmas arccal egyenesedett ki a kapufa mellett. Keblei pihegve emelkedtek. A legény megállt. Lehajtotta a fejét. — No, mi az? Sokáig nem tudott,szólni Éva, csak markolta a félfát, s nézett üldözötten, sértetten, mély bánattal. A legény várt, dacos, kimért nyugalommal, a szemét nem vetette volna fel egy világért. — András! — mondta mégegyszer a lány. Torkában már küzdött a sirás, remegett a hangja, mint az eresz alatti kis tócsa, ha belehull egy kövér csepp. Dp gyűrte, fogta a remegést, és várt. A legényen átfutott a forróság. Érezte, hogy gyengül, de éppen ezért konokul megismételte ő is, amit az előbb mondott, csak még merevebben. Maga is megrettent, ahogy a hangok elhagyták a torkát. — Mi az hát? Éva szeme kitágult? Nézte a fiút. Ez lenne András, az ő Andrisa? Aztán egyszerre nem tudta tovább visszafojtani keservét. Kibuggyant belőle egy idétlen kis hüppenésben, s hogy a fiú ne hallja, befordult az udvarra. Libbent a szoknyája, s most egyszerre megcsapta a legény orrát a hajából áradó kellemes illat. Már-már eltűnt világos blúza a homály- .ban, s András szíve elnehezült. Szerencse, hogy a vedér viz ott maradt a kapunál. Azért vissza kell térni. — Ne siess csak, — szaladt ki András száján, amikor a lány lehajtott a vederért. — Az elébb mondani akartál valamit. Éva könnyeit nyelve válaszolt, indulásra készen. — Nem mondok semmit. Menj csak, mit állsz itt. Ügy mentél volna el előttem, mint aki nem is ismer, — Tudod jól, hogy ismerlek. Az a baj, hogy nagyon is. A leány most szembe fordult. — Mi bajod velem? — Bajom éppen nincs, — húzta a szót András, a lábát nézve, — egyébiránt is mi közöm hozzá, ha volna is? — Én tudom, hogy mi a bajod. A legény most nezett először a lány szemébe. Tekintete komor volt, s akármint leplezte, szája sat- kaban keserűség bujkált. — Ha tudod, minek kérded? Most. hogy végre találkozott a tekintetük, nem akart széjjelválni. Hisz annyi kedves percben függött egymáson ez a két szem. Egy pár barna, egy pár kék. — Nem tehetek róla. Nem én akartam. — Nem? Amit nem akar az ember, nem csinál. Én nem. — A brigádvezető választott ki, nem magamtul Jelentkeztem. Ahogy kimondta, meg is bánta. A legény arca megkeményedett. Lábával egy lépést tett. Egyensúlyát az elsőre helyezte, úgy szólt vissza. — A brigádvezetöd mondta, jól van. Hát csak eredj. A brigádvezetód igy akarja. Én is elmennék, ha jány volnék. — András! — El én, — folytatta könyörtelenül a legény. — Minden jány ugrik a szavára, ugorj te is. — András! Hallgass! — Hallgassak? Nem is akartam mondani semmit. Te állítottál meg. Dühösen lobogott bennük az indulat. Alig tudtak beszélni. — Mi baj van abban, ha a brigádvezető azt ■mondja. hogy én megyek a kombájnra, vagy akárki más? Ha tudni akarod, azért ón megyek, mert engem tart a legkomolyabbnak a jányok közül. De én nem akartam. Azt. mondta, megtagadom a munkát? A legényben viaskodni kezdett a remény. Hiszer ezt szóig hinni kell, amit Éva mond. Csak az a kutya harag lobogott még benne, nagy füstfelhőt, kormot eresztve a lelkére, hogy most a lány oltogatn i kezdte. — Küdhetett volna mást is. De veled utó bt egyre jobban érti magát. — Hogy mondhatsz ilyet? — döbbent a lány fájdalmasan. — Azért, meri én nem viccelődöm vele' Rendes ember a brigadvezetö, nincs annak ügye senkivel. -Ezt jegyezd meg. Azt meg tudod, hogy én vagyok a legjobb munkás a brigádban. — Hát jó. Ha. te vagy, ha nem te vagy, oda mész. ahova akarsz. Ha nem akarsz markot szedni, hanem kombájnnal aratol. akkor kombájnnal aratol. Ezt akartad mondani? Mert ezert ugyan kár volt... Nem folytatta. Elharapta. Haragudni kezdett önmagára. Hagyná már abba, hisz a lánynak igaza van. De most már fájni kezdett a másithatatlan valóság, hogy a lány a kombájnnal arat. — Mért nem folytatod? Miért volt kár? Nem ismerek rád. András. Sohase voltál ilyen ördög. Mert most az vagy. Ördög. Menj, ha tetszik, nem állítalak meg. — Rossz vagyok? — támadt fel ismét a legényben a sertett büszkeség. — A.zért, mert azt szerettem volna, hogy velem arass párba? Ez rosszaság neked? Eridj hát a brigádvezetőddel. Az mit fog csinálni? Megint összelobbantak. Nagy Péter köszönt oda nekik, hát elhallgattak egy darabig. András az eget kezdte nézni. Fényes szélű felhő úszott azen, a lebukott nap után. — Nem tudom, mit fog csinálni. A kombájnon csak. egy ember lesz, a szalma mellett. András érezte, hogy most visszavághat. — Az aratópárba meg kettő kell. A lány hangja csodálatosképpen mégis szelídülni kezdett. Pedig észrevette a célzást, mert felelt is rá. — Majd osztanak párt neked. Van a téeszben. — Van. Majd választok. — Választól? A legény most már tudta, hogy valami készül. A csipkelődő hang a régi Éváé volt, a bizalmas Éváé, aki hozzátartozik. Melegedni kezdett a szive. — Szép jányok vannak a téeszünkben. Választhatok. Kell is. Mert Kocsis Jóskát hívtam■ ki versenybe. Nekem olyan jány kell, aki nem pocsékolja a szemet. Szakadásig bírja szedni utánam a markot. Nem jajgat. Nem. szökdös minduntalan vizel inni. Mer én vágom. Vágom, az irgalmát Kocsis Jóskának, nem kerül eleibem! Reménykedve néztek egymásra. A szürkület ■ szállongott, s csendes szellő kezdett legyezni. — Olyan volna jó, mint én, — incselkedett Éva. András nem felelt. Nem tudta, mi van a lány szatyorjában. — Jó lennék én. — Te kombájnos vagy. Azért akad még olyan, mint te. — De én volnék a légjobb. Mert mi ketten úgy aratnánk, mint senki. — Te! — dühödött meg a legény. Csak úgy tépte a fájdalom és a remény. A lány tovább játszott. — Ha lenne még egy kombájn, lenne nekem is kivel versenyezni. Mer oda is nem akárki való. Olyan ügyes való, mint én. — De kelleted magad. — Éppen te is jó volnál a másikra. Te sem vagy utósó. Ugratás, ez már ugratás. De András egyelőre még nem tudja, hova fog kacskarivgózni a beszéd kapaszkodó indája, vár. — Oszt akkor megmutatnánk, hogy mékünk rak szebb petrencét. Ott fenn, a gép tetején. Hisz igaz, hogy dicsőség olt fenn lenni. Hogy fogják bámulni Évát, aki csak áll a magasban, a tűző fényességben, kicsi babos kendőjével. De a páraratás... — Hát eljönnél? András megütödött. — Hova? — A másik kombájnra. Jön mégegy. Ügy hallottam, hogy oda meg téged küldenek. Álltak egymás mellett, s most egyszerre érezték, hogy mégis párban fognak aratni. Úgy, mint senki más a téeszben. És ez a pár örökre szól. Csak örültek, örültek egymás ragyogó szemének, s ahogy bújt ki a hold a fényes felhő mögül, úgy töltötte be a ragyogás az ő szivüket is. SIPKAY BARNA. RATKÓ .JÓZSEF: Már naprói-napra .. • Már naprói-napra készülődöm virágot szedni friss meződön, ilc félek, hittel mSgsc győzöm, és akkor láncrafíiz a bánat. — Hit szerelem, lég? gyámolomn árvaságomban otthonommá, hogyha a bánat ráncba vonná homlokom, hozzád menekülje!: te minden szépre bizonyosság, magányomban derűs honosság, Szólj érettem, nehogy kifosszák, boldognak készülő szívem! Magyarországi munkásdalok Régi és jogos kívánságnak tett eleget a Magyar Munkásmozgalmi Intézet a mintegy 17 ívnyi terjedelemben közreadott munkásdalok csokorbakötésével. Nem a teljességre való törekvés vezette a köteten munkálkodókat, mivel a munkásfolklór eddig nem kapott jelentőségéhez mérten megfelelő helyet a néprajztudomány keretében, — Ortutay Gyula Szabad Nép-beli cikke ezt jogosan sérelmezte is. Mégcsak nem is folkiorisztikaílag tudományos szempontok, hanem a szélesebb érdeklődés kielégítése volt a főcél, ahogyan a bevezetőben mondja Réti László. • (1.) Igen, a széleskörű érdeklődés. Csak helyeseim tudjuk ezt a törekvést annal is inkább, mivel leinövekvő ifjúságunk és mi magunk is sokszor megfeledkezünk a múlt szenvedő keserűségeiről, harcáról, melyet a kötet dalanyaga drámailag elénk tár. Nem közömbös az a tény sem, hogy az elmúlt időszakban egy kicsit megfeledkeztünk, vagy nem akartuk elismerni, hogy a magyarság kultúr- kincse — hagyomány anyaga — nem minden esetben csak a paraszti kultúrában — hagyományban — keresendő, hanem legalább is a kiegyezés óta (1867) az egyre izmosodó munkásosztály nemzeti és nemzetközi kultúrjava is növeli és egyetemessé teszi népünk kultúráját. Ilyen szempontból is figyelemre méltó ez a kötet, mivel nyomon követhetjük a munkásság dalkultúrájának születését napjainkig. Ebből a kötetből láthatjuk, hogy a munkásosztály a történelem folyamán nemcsak munkamegtagadással, néma daccal, hanem szóval és dallal is reagált az elnyomás keserveire:. A kötet, a szöveg és dallamanyagon túlmenő- leg igen értékes jegyzettel van ellátva, mely utalást nyújt a keletkezés, az elterjedés és variánsok szerepére, valamint történelmi síkban vetíti elénk anyagát. (II.) A kiadvány lényegében követi a régebbi munkás daloskönyvek hosszú sorát, azzal a különbséggel, hogy tudományos utalást is nyújt, valamint a munkás- osztály fejlődésével párhuzamban adja az anyagot. A magyar munkásosztály születésével együtt megszületik kultúrája, dalai is. — Ezekben a dalokban mondja el véleményét, fájdalmát és örömét. Kezdetben természetesen. főleg a népdalból merít. Ismert és ismeretlen szerzők írták a legszebb népdalok dallamára a harci szövegeket és gúnydalokat. Nagyon sok paraszti és munkásmozgalmi dal szövege készült például a Kossuth nóta, mindenki által ismert dallamára. Az ilyen munkásdalok éppen úgy variálódtak az idők folyamán, mint a népdalok. így népünk hagyományvilágában igen sok, még manapság :s az olyan szövégvariáns, melyet nem ismerünk s a jövőben vár felkutatásra. Ezek mellett újak is keletkeznek, melyeket szintén kötelességünk gyűjteni. Az első munkás daloskönyv 1890-ben jelent meg „Munkás-dalok, szavalmá- nyok és költemények” címmel. Az elsőt igen sok követte ezután, de a legértékesebbek sok esetheti a szájhagyományban eitta tovább, mivel az elnyomó rendszer gátolta kinyomtatásukat. így válik ma nemzeti feladattá ezen mun- káskultúra feltárása és tudományos feldolgozása is. A szakember, de a széles kozoüSég is ölömmel lapozza fel a kötet vegén található bőséges jegyzet- 3iiya°.c’t is. Itt megismerkedhetünk az internationale. a Marseinaise, a Car- magnoie, a „Vándor mes- lericgények dala” és az osztrák gyökerű munkás citIrkon keresztül a HuiAay- kors. ak elnyomásait ruk- ruzó eieshangu gúnydálok változataival. A „Vándor mesteriéként ck dala” (7, számú) mondhatni a legrégibb multbatekintő munkásdalunk. Benne érződik a legszebb népköltési termékek igen sok motívuma, öreg szakmunkások ma is ismerik. Az ilyen jellegű vándordal a 16. században keletkezett és a 17. században terjed el a bujdosó- és rabének formájában. Ebből alakul a 18. században az országról-országra vándorló mesterlegény dala. Ezt a dalt a világ minden részére elvitte a magyar munkás. A „három millió koldussal” egyetemben kivándorolt a tengerentúlra is. Az egyik clevelandi folyóirat is megörökítette. Az alapkérdés egyforma ■ a hazán belül és kívül is, mivel a munkást mindenütt kizsákmányolják. (III.) Még nagyon sokan élnek a . regi börtönviselt 19-es kommunisták közül megyénk területén. — Ezek az elvtársak a Horthv- korszakban szájhagyományként őrizték a régi mozgalmi élet vonásait. Nekünk feladatunk, hogy az utókor számára írásban megörökítsük a még ismeretien anyagot. Minden adat becses, mely a munkásélet mozzanatait eleveníti meg előttünk, értéke mégjobban nő, ha dokumentáljuk a múlt és a jelen különbséget, melyet a társadalom és az ifjúság iskolai nevelésében, a múlt reális megismerésében és a jelen megszerettetésében minden szónál hathatósabban felhasználhatunk. — Amint az előszó mondja, főként a fiatalságnak akarunk segíteni, hogy megismerhessék és szivükbe zárhassák, boldogan és szabadon énekelhessék dalainkat, melyhez annyi harci emlék, annyi áldozat és hősiesség tapad. Pedagógusok és funkcionáriusok nagy örömmel fogadjuk ezen kötetet s várjuk a hasonló munkák megjelenését, hogy közelebb vigyük egész népünket a munkásosztály múltbeli és jelenbeli kultúrájához, a proletárkultúra magasnívójú társadalmat formáló világához, Farkas József. I f
