Néplap, 1954. július (11. évfolyam, 154-179. szám)
1954-07-11 / 163. szám
41 N « p e a p 1954 JTJÖUS rí, VASÁRNAP Vasárnapi történet Nagy Máriáról Nagy Mária sokkal fiatalabbnak látszik, mint ahány éves, pedig alig haladta meg pár nappal a 17 évet. Arcát nem a pirosító tette olyan széppé, mint a rózsa, hanem a tavaszi és nyári napok kora reggeli napsugarai. Kint van mindig a határban, a szántó-vető emberek között. Traktoros a gebei gépállomáson. Kora tavasztól ott van községében, a nyírcsászári Haladás termelőszövetkezetben. * Az egész vasárnapi történet úgy kezdődött, hogy pénteken aratógépével megkezdte az ősziárpa aratását Mária a Haladás termelőszövetkezetben. Nem sokra haladtak akkor nap. Kissé vizes volt az árpa, alaposan megázott előtte való éjszaka. Aztán a vihar is összekuszálta a termést. A kötözőszerkezet eltört, pár órát kiesett a munkából. Sokat bosszankodott a „kutyafej“ miatt, mert hátráltatta munkájában. Szombaton meg alig tudtak pár holdra valót aratni Molnár Mihállyal. így aztán nyugtalankodni kezdett vasárnap reggel az árpatábla miatt. — Egy darabban 48 hold ősziárpája van a szövetkezetnek. Kasza alá érett mind. Ha sokáig késlekednek az aratással, pergésnek indul. Ezt pedig nem szerette volna. Meg aztán az is bántotta nyugalmát, hogy amikor megérkezett az aratógéppel a szövetkezetbe, Bánk Ferencné, az aratógép előli sarokkaszás marokszedője csipkelődve mondotta Cajdics Ferencnek: „Na, ez a lány is bearat majd nekünk.“ Szóval nem bíztak benne. Mária vasárnap reggel kilenc óra felé elindult. Ütközben találkozott leik Irénkével, aki kíváncsian érdeklődött tőle: — Hova, hova, Mária? — Aratni megyek. — De hisz ma vasárnap van. — Attól még kipereghet a szem... Mikor megérkezett a géphez, Molnár Mihály is ott volt. Egy volt a gondolatuk. De valaki mégis hiányzott. Gajdics Ferenc, aki kaszával vágta az aratógép előtt a sarkokat, meg Bánk Ferencné. Igaz, azok nem is tudtak semmiről. Még egy szóval sem említették nekik, hogy vasárnap is dolgoznak. így aztán azok nem is jöttek. De azért nem maradt abba az aratás. Molnár Mihály kaszát szerzett, sarkot vágott a gépnek, Mária felült a nyeregbe, Molnár Mihály meg az aratógép hátulsó részén állott, kezében egy rövid botszerűséggel, és munkához láttak. A bot nem azért kellett Molnár Mihálynak, hogy az eléjük kerülő nyulat leüsse azzal. Dehogyis. Hanem azért, hogy a helyenként zöldes terményt, különösen ahol jobban le volt dőlve, egyenletesen terelje vele, nehogy elfulladjon a gép. Nem is fulladt az el egyszer sem. Mária pedig boldogan ült a kormánynál, hajszálnyi pontossággal vezette gépét a learatott árpa szélei mellett, nem járatta azt üresen. Ezen a napon 8 holdon aratták le és kötötték kévébe az árpát. Késő estig dolgoztak. Mikor a szövetkezetiek meghallották, hogy munkában van az aratógép, gondolkozni kezdtek. Senki nem kötelezte őket a vasárnapi aratásra, még csak nem is említették nekik, és mégis. „Mi sem nézhetjük munkájukat“ — vélekedtek. — És ha már nem is tudunk segíteni az aratógépnek, de valamit mégis dolgozni kell, mert sürget az idő.‘‘ Aztán megszületett a határozat: zabosbükkönyt kaszálnak. Obsitos László, Csonka Mihály és még egy páran kaszát fogtak. Délig öt holdon kaszálták le a zabosbükkönyt. „Ezzel is kevesebb maradt“ — mondogatták a szövetkezetiek, mikor hazafelé tartottak. Máriát sem hagyták ki útjukból. Néhány biztató szóval fejezték ki hálájukat az ügyes kislánynak, aki segíti őket abban, hogy nyugodtan befejezhessék a kukorica és dohány harmadik kapálását, meg szemveszteség nélkül vágjanak le minden szál kalászt. Ha pedig győzi a gép, akár 200 holdat is arathat. Mert terület van bőven. Mária pedig azt ígérte, hogy nem 150, hanem 200 holdon végzi el az aratást gépével a nyáron. Ha pedig ez meglesz, még nagyobb megbecsüléssel övezik a szövetkezetiek. NAGY TIBOR. Néhány szó a „pacákéról, ,,miiki“-ról... Nemrégiben Nyír- madáról Nyíregyházára utaztam különböző dolgok elintézése végett. A vasúti fülkében, amelyikbe beszálltam, 16— 17 év körüli lányok utaztak. Szemben velem két fiatal lány ült. A vonat elindulása után könyvet vettem elő, hogy kellemesen és hasznosan töltsem el az utazási időt. A lányok beszélgettek és nevettek, de olyan hangosan, hogy kénytelen voltam az olvasást abbahagyni és önkéntelenül is rájuk figyelni. Az egyik lány állandóan magyarázott a másiknak: „Tudod fiam, én úgy ki nem állhatom azt a mukit. Olyan beképzelt pacák, azt hiszi, hogy ő a legnagyobb pancser.” A másik lány helyeslőén bólintott és válaszolt neki: „Elhiszem öregem, ronda és beképzelt ipse ez, nem érdemes szóba se állni vele.” Én a könyvet összecsuktam és körülnéztem. Kerestem a fiát a lánynak, de mivel nem láttam a fülkében olyankorú gyereket, aki fiának illett volna, rájöttem, hogy ez a megszólítás éppen úgy, mint az „öregem”-jelző, a mellette ülő lánynak szólt. Kíváncsiságom aztán arra ösztökélt, hogy keressem mgg az említett „mukit”. Én ugyanis azt hittem, hogy egy régen elveszett kutyáról van szó. Átvizsgáltam 2—3 fülkét, gondolván, feltétlenül a vonatban kell megtalálnom a muki névre hallgató kutyát. Fáradozásom azonban eredménytelen volt, mert sem hasonló nevű, sem más kutyát nem találtam a vonatban. • No, de a reményt csak nem adtam fel. — Mivel a „mukit” nem sikerült megtalálnom, elhatároztam, hogy megkeresem a „pacákot”. De milyen is lehet az a „pacák”? — töprengtem magamban. Semmi ismertetőt nem mondtak róla, s így a meddőnek látszó kísérlethez hozzá sem fogtam. A „pancser” megkereséséről azonban nem mondtam le. Kíváncsi voltam, milyen is lehet az a valaki, vagy valami, amit ilyen, a magyar nyelvtanban nem létező szóval emlegetnek. Hosszas keresgélés közben a vonat megérkezett Nyíregyházára, s én megfeledkeztem a további kutatásról. — örültem, hogy megszabadulok a furcsa szavakat használó utitár- saimtól. Remélem, hogy e leírásból sok fiatal magára ismer, s igyekezni fognak ezektől az ocs- mány, fület sértő, jam- pec szavaktól megszabadulni, s mielőbb ők is kertészei lesznek édes anyanyelvűnknek. Kokas Mária a nyírmadai sertéshíz- laló párttitkára. Csikós Baláss versei s Aratás (1943) Még egy suhintás, vége a rendnek — Megállnak fenni és újra mennek, Mennek? Rohannak éjfélig, Mert a búza, a grófé elérik, Hogy vágják! De kell! A gyermek éhes ... Gyermekből a szegény sem szegényes. Cseléd, katona, ez mind kitelik, S ha nem jól szolgál, még meg is verik. Néki csak a tizedik kéve jár: Kilenc azé, kit hűsöl az árny. Egy kéve, sok gyermek, beteg asszony... S kilencből másnak ring a Balaton, Új aratás (194S) Régi földön azok vágják, Akik máskor s mindig szokták. Mégis más ez, új aratás: Most a gazda, az a kaszás. Az ispán úr, meg a grófja Meleg múltán, alkonyatba, Homokfulón nem pöfékel. Háta mögött nem szentségei. Háta mögött markot szedi A legszebb lány, Földes Eszti. Szép orcádat, Földes Eszti, Gróf úr többé nem csipkedi. Csonton, csülkön, vizes boron Nem „bálozol“ végzőtoron. Szemfényvesztő műlakomák: „Igyál, János, ingyen adják!“ Jd *ü.h Részelésnél tűrni kellett. én^iir Beleszóltál... ispán intett, A bokorból csendőr nőtt ki: „Földes János,,, Pofont neki!“ Régi földön azok vágják, Akik máskor mindig szokták. Mégis más ez, új aratás: Most a gazda, az a kaszás. Tizedszer... (1934) Tizedszer fenjük Magunknak a kaszát, Tizedszer mondjuk: Ez is, az is saját. Tizedszer nincs már A keresztből tized, S a répaföldön Miénk minden negyed. Mit is beszélek: , Elmondtuk ezerszer; 3 De hátha nem jól, Vagy még nem elégszer, A dűlt vetésben, Ha ropog a derék, S marokszedőknek Nehezek a kévék, Hadd legyek én is Egyszer hasznos vendég: Idéző szóval Buzdító segítség. Hogyan arattak apáink és nagyapáink ? Az alábbiakban részletet közlünk Dr. Kiss Lajos Kossuth-díjas néprajzi kutató „Földmíve- lés a Rétközön“ című tanulmányából. Az aratás sarlóval történt a Rétközön. A kaszát a múlt század 60-as éveiben hozták a Rétközre először, a 63-iki nagy szárazság idején, amikor az Alföldről (Kisújszállás, Karcag, Madaras) sokan jöttek ide, hol az aszály nem volt olyan csapás. Az alföldiek ismertették meg a kaszát az itteniekkel. Általánossá csak a 80-as években lett. (Megye- ren 1800, Gáván 1870, Kéken 1882, Demecserben 1887, Dombrádon 1890 óta.) A nagyobb birtokosok (200 holdas) is nehezen fogadták be a kaszát, azt mondták, hogy a nagy tarló trágya a földnek. Éppen ezért tarlót nem is engedtek kaparni. Az aratósarló alakja hosz- szúkás, éle fűrészes, nyele sukkos (33 cm.) nagyságú volt. Ha kopott az éle (récéje), megvágatták cigánykováccsal ; ezért mondták hosszú-, vágott- és cigánysarlónak. Volt kaszasarló is. mely a kasza anyagából készült, éle síma volt és fű- vágásra használták. Ügy mondják, hogy a Nyírségen Vaján vásárolták a legjobb sarlót, ahol éleztették is. — Vaja mellett Baktán ma is van sarlóvásár (a tanulmány 1929-ben jelent meg — szerk.). Bendzsák Gyula 76 éves kéki lakos beszéli, hogy Petneházára vitte vágatni a fogazott sarlót cigánykovácshoz. . Nyolc—tíz darabot vitt egy ember, sógor, koma, ismerősét és 3— 4 napig volt oda. Nem mindjárt került a sor rá, mert a vármegyéből mindenfelől mentek oda. A Rétközben a legjobb fogazott élű sarlót Kisvárdán vették. A Rétközön az aratást kepének mondják, ak aratót kepésnek. A sarlóval való aratásnál ülletig érő tarlót hagytak: felébe, meg harmadába vágták a szárat. A kalász volt a fontos, szalmára nem volt szükség. Kaszával a magyarok csak rávágtal az arató tótok, kik lecsapc lás és tagosítás után jötte Zemplénből, rendre vágtál Ha nagyon babos volt gabona, kivágták, vagy ks szávai letetejezték. Ha ner rendes kaszálás volt, dű' vagy gazos volt az élet, a esetben kifordult az embe és rendre vágta. Marék ki szedték a markot. A rende is marékkai volt jobb szed ni. Kaszával földig vágtá: a tarlót. Mikor sarlóval vágták a életet, a balkéz négy újjá összeszorították (ha széjje nyitották: elvágták), az ol dalt kinyújtott hüvelykuj jal hajtották az életet jobbkézben fogott sarlóre A levágott élet a balkarjá "a feküdt, s amikor egy ma rék lett, lefektette a földre Amikor kaszával aratták a életet (ezt először csak ka szálasnak hívták), akkor ; marékszedő két kézzel szed te a térdére, úgy hátrált: ; kasza után ma szedik fa darabbal is, sarlóval is, di legbiztosabb kézzel, nen marad úgy el az élet. A f; egy kisszékláb nagysági volt. A rendet gereblyéve szedték. A gazos, kaszává rendre vágott életet kézzé szedték marékba. A gazo életet nem kötik fel azon nal, csak marékba szedik, s úgy hagyják, hogy a dud- va száradjon benne. Nincs annál utolsóbb, ha a rendre vágott gazos életet réndben hagyják száradni: pocsékba megy, összetörik. A tiszta életet kévékbe kötötték- A nagyon gazosat, amelyik jószág számára etetésre való volt, boglyába. A sarlóval aratottat rögtön marékba szedték, nem is mentek tovább addig, míg be nem kötötték. Ha sarlóval arattak, reggel harmaton megvetették a kötelet, hogy egész napra elég legyen és vonult legyen. Ha subafával kötötték, a száraz kötél eltört. A subafa 2 araszos volt. Amikor az arató sarlóval vágott, ölébe vágta és szedte is a markot. A kaszával arató mellett külön volt marékszedő. Kévekötő itt is, ott is. A kévekötő a subafát nem tette a földre, hanem a gatyakorchoz dugta. A kötelet tartalmazó kévét a kévekötő magával vitte, mikor a marékhoz ért, letette, majd a marékot felvette és a második marókhoz vitte. A kötelet tartalmazó kévéből egy kötelet kihúzott, ennek bakját (fejét) fogta, hogy szét ne menjen, akkor a két markot összetette. A kévét rátette, összesodorta kezével a kötél végét, a subafát a koréból kirántotta, a kötélnek — ahol kezével megso- dox’ta — aládugta, egyet kanyarított rajta, a kötélsodra aláfordult magától, úgy hogy olyan erős volt a kötél, hogy a kezét se tudta aládugni. Nem bomlott akkor ki a kéve. A kötél- nekvalót, mint előbb mondtam, harmatos gabonából aratták, a kötelet ebből vetették. Ha harmat nem volt, leöntötték vízzel: a kötél megcsinálása után fentma- radt zilát (összetört hulladék) az aratók maguknak haza vitték. A sarlóval aratott kéve 2 markos volt (említenek 3 markosat is), a kaszával aratott 1 markos. A kévéket keresztbe rakták. Egy kereszt a sarlóval aratott- ból 20 kéve, a kaszával aratottból 18 kéve. A legalsó kéve megtörve kalász- szal, felfelé a bujtató. A legfelsőnek a neve pap, a pap alatti kéve a rektor. Valószínűleg hajdan ezzel fizették a papot, meg a rektort. A gabona szára vagy ott veszett, vagy leégették. Fel is kaparták a szegények. Még most is mondják: „Elmehetsz tarlót kaparni.* Azt jelenti, hogy so-: vány a kereset. Régen majd minden községben volt csűr az olyan nagygazdáknak, kiknek sok termett s a cséplés belenyúlt a télbe. Ma már nincs. Még karácsonykor is csépeltek benne. Kéken Tóth Istvánnak olyan nagy csűrje volt, hogy abban 12 csé- pes legény is csépelt, kik helybeliek voltak. Tóth István nem nyomtatott soha se, még a repcét sem. Volt elég (40) taksása, azok csépeltek tizenkettedén. Szalmát nem kaptak. (Ez 1200 holdas birtokon volt!) A kisebb birtokos (100 holdas) nyomtatott. Tehát aki nem akart annyi szegénynek kenyeret adni (részt kiadni), mint előbb említett Tóth István, vagy embere nem volt annyi, az nyomtatott. Szóval Kéken a legnagyobb birtokos csépelteiéit, a középszerű gazda nyomtatott, a kisebb gazda, vagy a sze- ó-iysorsú egint csépelt/ Voltak olyan gazdák is (5— 20 hold földes), kiknek volt, csűrjük, de abban nem csépeltek soha, hanem széké' rét, szénát raktak, tartottak, életet nem.
