Néplap, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)

1954-06-13 / 139. szám

1954 JUNIUS 13, VASÁRNAP

NÉPLAP

5

Puhán, tompa zörgéssel szaladt a kocsi a homokos úton, nyomában porfelhő kavargóit; Dél felé járt az idő, a nap az ég csúcsára kapaszkodott. Jósa szokása szerint elmélyülten olvasott a kocsi derekában. A kocsis puhára ágyazta neki, hogy még a döcögős is ringásnak hassék. Hazafelé igyekeztek. Jósa útközben még be akart térni Orosra, ahol a sógora fia, Kállay Ákos plébános- kodott. Ákos üzent érte két nappal ezelőtt: feltétlenül jöjjön, érdekes, nagyon érdekes vendéggel találkozhat. A nevét nem árulta el. Jósa felnézett a könyvből, az Archeológiái Értesítő legújabb számából, Hunyorogva, pislogva dörzsölte meg szemét, figyelmesen tekintett szét a tájon.

— Nemsokára Fehértón vagyunk, — mondta inkább magának, mint a kocsisnak, Mihálynak;

Mihály nem válaszolt, csak bólintott.

Az orvos zsebkendőt húzott elő és megtörölte verejtékező homlokát, széleskarimájú, puha feketekalapját feljebb tolta. Ez a kalap és hosszú, majdnem válláig érő barna haja szürke volt az út kavargó, felvert porától.

— Csendesebben is ráérsz, fiam, — hajolt előre a kocsishoz, aki rögtön füttyentett, kicsit meghúzta a szárat, hogy lépésre intse a lovakat.

Jósa szeretett beszélgetni; Nem fecsegni, hanem okosat mondani, vagy megkérdezni valamit.

Közelebb húzódott Mihályhoz és a vidékre mutatott.

— Minden olyan jól van elrendezve a természetben. Vége az aratásnak, jön a tengeritörés, krumpliszedés, a szüret, minden a maga útján, ahogy lennie kell. És szép is.

Kicsit hallgatott.

— Nincs szebb, fiam, a nyíri tájnál.

A kocsis nem szólt semmit, pipáját szortyolgatta. Nem volt hoz- zátennivalója, úgy gondolta ő is, mint a gazdája; Aztán megemelte kicsit a szárat, szaporább menésre nógatta a lovakat; A kerekek gyorsabban kezdtek forogni.

Gyalogos parasztember mellett haladtak el. Kitartóan taposta bütykös, szélestalpú, mezítelen lábaival az út porát, mint aki nagyon kívánkozik mielőbb célba érni. Ráncos gatya volt rajta, meg egy szakadozott _ lajbi. Vállán görcsös bot, a végén kis batyu. Ahogy elhaladt mellette a szekér, megállóit, félrelépett az árok szélire és megemelte a kalapját. Mihály ráköszönt egy adjon istent. Az visszamorgott valamit, majd föld- reszegezett tekintettel ballagott tovább, ügyet sem vetve a felvert porfelhőkre.

Jósa hátrafordult, sokáig nézte a parasztembert, ő is fogadta a köszöntését, megbiccentette a fejét. Amikor visszafordult, megszólalt.

— Azért valami mégsincs rendben .::

Mihály hallgatott: hadd mondja ki az úr, mit akar.

— Az emberekkel azért mégsincs rendben minden ... — ismételte meg Jósa és maga elé nézett. Aztán a kocsis hátát bámulta. A szürke posztómellény közepét.

— Én úgy gondolom, — szőtte tovább gondolatait hangosan, mintha csak magának magyarázna, — az a baj, hogy vannak jó emberek, de vannak rossz emberek is. Mindenütt, mindenhol, urak és szegények között, városban és faluban. A rosszak okoznak minden bajt. Ha nem lennének ezek a rossz emberek ..;

Mihály hátrafordult, a doktorra nézett és csendes közbevetéssel szakította meg Jósa gondolatait.

— Miközöttünk nincsenek rossz emberek.

Jósa elcsodálkozott.

— Kik között, Mihály?

— Mi közöttünk. Szegényemberek között.

Jósa furcsa csodálkozással nézett Mihályra, hirtelen nem tud ta, miről is beszél a kocsisa, erre a válaszra igazán nem számított.

Soltésat István s +

A NYÍRI doktor

(Részlet dr. JÓSA ANDRÁS készülő önéletrajzi regényéből.)

Egyáltalán arra, hogy valami mást mondjon ez az ember, mint amire ő gondol. Az volt általában a felfogása: amit ő mond, azt a nép is mondja, meg a tanult ember is, aki még hozzátesz a nép tudományához. Tehát neki igaza van és az utolsó szó mégiscsak őt illeti. De azt is megfigyelte, hogy sokszor az egyszerű emberek valami meghökkentőt mondanak neki, amit hirtelen nem tud hova tenni. Mihály ilyet mondott most, bár általában helyeselni szokott.

Kicsit gúnyosan kérdezte:

— Hát a szegényember nem lop?

Mihály ráhagyta;

— Előfordul. Ez az ember is amiatt volt becsukva. Ismerem. Most megy haza, — intett hátra a kezével. — Dehát, attul függ ;::

— Mitől?

—< A tekintetes úr mér nem visz el hátifát az erdőbül? — fordult szembe vele Mihály a kérdéssel.

— Minek lopjak? — válaszolta gyorsan, újra álmélkodva Jósa.

— Ez az! — emelte fel az ostornyelet Mihály. — Ez az! Hogy van a tekintetes úrnak ölszámra az udvarán, oszt nem szorul télvíz idején hátifára idegeny erdőbül!

A kocsis felemelte a hangját.

— Tuggya, tekintetes úr, én nem azokat csuknám a kóterbe, akinek nincs, oszt mégis muszály lenni, mert különben megdöglik a család, hanem azokat, akiknek bőven van, oszt mégsem adnak másnak!

Elhal Jsattak mindketten. Jósa nem tf% lt szavakat amelyekkel cáfolni tudott volna, Mihály meg nem akart többet mondani. Csak később szólalt meg újra.

— Hát ezért nincs miközöttünk rossz ember.

S többet nem mondott egyetlen

szót sem. Újra lovaira nézett, meg az útra. Olykor megbillentette az ostorhegyet, egykedvűen rázatta magát a szekér bakján. Ügy tűnt fel, mintha semmire sem gondolna, semmivel nem törődne az égvilágon.

Jósát meglehetősen felkavarta ez a beszélgetés.

Hogy akiknek nincs és nem adnak? .;: Szerette volna megkérdezni kocsisát, hogy azokkal mi lesz, de valami visszatartotta. — Majd rájön ő maga is a dolgok nyitjára, csak gondolkozni kell rajta.

A kocsi már a falu szélén, Fehértó külső zsupos házainál szaladt, az emberek megálltak és kalapot emeltek, a gyerekek bámészkodva figyelték az urasági kocsit. Jósa félretette az előbbi beszélgetés gondjait s az útmenti házakat, embereket figyelte.

Hirtelen előrehajolt és megfogta a kocsis vállát.

— Állj meg! — parancsolta, s ahogy korától tellett, izgatottan, sietve kászálódott le a szekérderékból.

Gyermekcsoport állott az egyik házacska előtt. Szőkehajú, pirosarcú, maszatosképű lánykához — lehetett vagy hétéves — lépett. Vászoningecske volt rajta, karja, lába csupasz maradt.

Az orvos megragadta a karját.. Gennyes var csúfította el.

Jósa kézenfogta.

— Gyere velem.

És sietett a falu közepe felé, hosszú haja libegve szállt utána, nagykarimájú kalapja felcsúszott a homlokán. A helybeli orvoshoz igyekezett. A szőlőlugasos, ismerős háznál lenyomta a kilincset és belépett. Az orvoskolléga éppen akkor igyekezett kifelé, valószínűleg beteghez. Kerekarcú, jóltáplált férfi volt, akinek homlo-. kát semmiféle gondbarázda nem ráncolta, láthatóan kényelmesen, nyugodtan élt. Amikor Jósát, a vármegyei főorvost meglátta, megijedt. Szót sem szólt.

Jósa megállt előtte és felemelte a lányka karját;

— Tehénnyirok?

Az orvos sietve bólintott;

A főorvos néhány percig hallgatott. Fejébe szaladó, szívét elárasztó nagy indulatával küzdött, mérhetetlen haragját próbálta legyűrni, hogy ne kiabáljon, ne emelje ütésre a kezét.

Végül is megszólalt; Nagyon halk, erőltetve halk hangon.

— Kolléga úr bizonyára ismeri a lueszt?

Hangosabban ismételte;

— A vérbajt!

A falusi orvos sietve bólintott.

— És honnan tudja, hogy ez a szemre egészséges, pirosarcú lány nem férges-e belül?

Az orvos vállát vonta;

— Mondja, kedves kolléga, mélyen tisztelt kolléga! Ember maga?! Orvos maga?!

S most már nem tudta hangját fékezni.

■— ön többszöri figyelmeztetésem ellenére, kérésem, felhívásom ellenére továbbra is alkalmazza a karról karra való oltást, s ezzel esetleg egész járásokat fertőzhet meg bujakórral, és más ragályos betegségekkel, önnek nincs szíve és esze! ön nem orvos!

Sarkonfordult, otthagyta az ijedtségtől megkukult embert. Elhatározta, holnap visszajön és nyugodtabb légkörben intézkedik, menti, ami menthető.

Mennyi minden összejött erre az egyetlen napra! Pedig még csak dél van. Nem is sejtette Jósa, hogy a legnagyobb mérkőzés még hátra van.

Kicsit megkésett az orosi ebédről. Ákos, a paróchia kegyura elé sietett és nagy belső fényességet.

örömöt eláruló arccal, szó nélkül vezette be a főorvost lakásába. A félhomályos ebédlőben kicsit rosz- szul látott az első percekben Jósa. Ákos a szobába lépve, hangosan, szertartásosan mondta:

— Doktor Jósa András.

Valaki felemelkedett, suhogó

léptekkel közelebb jött. Most ismert rá a főorvos. Samassa volt, az egri érsek. Samassa szívélyes szóval üdvözölte, mosolyogva invitálta az asztalhoz maga mellé. Ákos úr serényen forgott körülöttük, s valósággal dörzsölgette a kezét, hogy e két ember találkozóját létrehozhatta. Szabolcsban, a Nyírségben nagyobbhírű vendéggel nem is hódolhatott volna az érseknek, aki bérmáló úton volt éppen.

Az érsek sokat és élénken kérdezősködött, csevegett, ide-oda csatangolt a szóval, gondolattal. Jósa meglehetősen szűkszavúan felelgetett. Végülis megkérdezte a főpap:

— Mi nyomja a lelkét, főorvos úr?

Jósa elmondta az esetet. Felháborodva beszélt arról, hogy itt, ebben a megyében, még mindig divat a karról karra való oltás. S töviről hegyire elmondta e gyógymód veszélyét: az oltóorvos kiválaszt egy ránézésre egészséges gyermeket, karjába tehénnyirkot olt, s a keletkezett var váladékából oltja be a többi gyereket, hogy megvédje őket a feketehimlőtől. Ez a legnagyobb ostobaság, mert ha a tehénnyirokkal beoltott gyermek nem egészséges, fertőző betegségben szenved, egész járásokat, megyéket fertőzhet el.

— Ez az oltásmód pontosan olyan ostobaság, mint a hason- szenvi gyógymód. Hogy kutya- harapást kutyaszőrivel kell gyógyítani!

Samassa, nem tudni, ugratásból, vagy komolyan, hirtelen közbevágott. a

— Mit •'tart főorvos úr e nagyszerű tudományról?

Jósa meglepődött. Nem tudta hova tenni a kérdést és jobbnak látta azt, ha kitér.

— Orvosi dolgokban csak orvosokkal vitatkozom.

— De hiszen az előbb orvosi dolgokról beszélt velem és különben is: minden kérdés megér egy feleletet.

Jósa koppantott ujjával az asztalon, aztán megrázta a fejét.

— Hát, kegyelmes uram! Ha a homeopathia alaptétele igaz, akkor ha valaki Donaueschingben egy itce bort önt a Dunába és egy másik Galacon Duna-vizet iszik, annak holtrészeggé kell válni!

És nevetett hozzá, mert azt hitte, az érsek tréfából ugratta.

MAGYAR NYELVEM

Édes, szép magyar nyelvem, Ragyogj napnál fényesebben! Hangod édes muzsikaszó, Szívet, lelket andalító.

Te vagy a lágyság és erő, Vigadó, vad és lüktető. Simogató, megríkató, Varázslatos, szép magyar szó.

Férfikorban dac és erő, Alkotást, munkát kedvelő. Öregkorban szép megnyugvás, Multbanéző, boldog sírás.

Benned él a puszták mélye. Benned van sorsunk vetése. Gőgé4, dacot lobogtató.

Velős, tömör, szép magyar szó.

Csaták zaján harcos hangú, Anyaölben simogató,

Gyermek ajkán víg, csacsogó, Az ifjaknál álmodozó.

Minden érzést kifejező,

Bút, bajt, gondot felejtető. Ragyogj napnál fényesebben, Drága, szép magyar nyelvem!

PAZONYI LAJOSNÉ.

Kótaji elsősök búcsúsója

Jó tanító néni,

Megköszönjük szépen,

Hogy a szeme mindig rajt* volt Ezen a kis népen!

Kicsik vagyunk még mi, Aprócska elsősök:

Ám közülünk is nőnek majd Az életben hősök!

Már szüléink várnak, Karjukat kitárták: Hazaszállunk most egy kicsit, Mint a kismadárkák.

Keze simogatott,

A szava becézett.

Mint mikor az édesanyánk Kínál tejet, mézet.

— Szeretettel adjuk E néhány virágot Annak, aki tanítgatott, Aki ránk vigyázott.

S mert írni tanított,

Számolni, beszélni:

Megöleljük, megcsókoljuk,

Jó tanító néni!

BORY ZSOLT.

Az érsek azonban megneheztelty mert nem szokott hozzá, hogy elJ lentmondjanak neki. FélrefordíJ tóttá a fejét és feketekávéját kezdte szürcsölni. A legnagyobb zavarban Kállay Ákos volt, aki nem győzött szíves szóval kínálódé, kedveskedni, hogy megengesztelje a főpapot. Jósa meg egykedvűen evett tovább, és már mérgelődött, hogy orvosi dolgokban kezdett vitát egy pappal, aki olyan messze áll az emberi test, élet tudományától, mint Makó Jeruzsálemtől. Samassa némán kortyolta a kávét és egyre azon törte a fejét, hogy fizethetne visz- sza az orvosnak, hogy leckéztethetné meg Jósát, aki nem tisztelte főpapi tekintélyét

— Hát, főorvos úr! Mit gondol, hol van hazánkban az intelligencia központja? — fordult hozzá végül is egy újabb kérdéssel.

Jósa már elfeledkezett arról, hogy az előbb bosszankodott, mert vitába szállt Samassával és vitázó kedve újra azonnali feleletre ösztökélte.

— Az intelligencia góca csakis az egyetemi tanári testületben lehet, ahonnan a magasabb ismereteket nyerjük:

Az érsek felállt és kinyújtotta karját. Lassan tagolva, minden szót megnyomva replikázott.

— Ha így gondolkozik, akkor ön rossz hazafi.

Jósa felnézett az érsekre. Nyugodtan válaszolt.

— Ezt a vádat elhárítom magamtól.

A főpap hangosabban, láthatóan bosszúsan folytatta.

— De igen. Rossz hazafi, kérem, mert az ország színe-java az országgyűlés. És nem tudja ön, hogy az országgyűlés a király által szentesítve, éppen most olyan határozatot hozott, hogy a homeo- pathiának a budapesti egyetemen tanszéket állítsanak fel? önnek is kötelessége a törvényt tisztelni:

Jósát újra elhagyta a nyugalma, de csak egy pillanatra; Felugrott ugyan erre a hallatlan hírre, ami legalább olyan hatással volt rá, mintha azt mondták volna neki, hogy minden kórházat becsukatott a király Magyar- országon, de nem kiabált Szembe nézett az érsekkel, félretolta az előtte ugra-bugráló, csitító Ákost és keményen válaszolt

— Kegyelmes uram, — qui bene distinguit bene docet; A törvénynek engedelmeskedni mindenkinek kötelessége, mert különben sok baj, fejetlenség, anarchia lenne. De nem kényszeríthet senki, hogy tiszteljem azokat a törvényeket, amiket veszedelmeseknek, vagy butáknak tartok; Mert az ilyen törvényeket azok csinál-' ják, akik pálinkás hordókból bújtak ki:

Ez már nagyon sok volt a fő-' pap számára, hiszen Jósa itt a választásokra célzott, amikor a1 korteseket leitatva, választókat' lepálinkázva, lepénzeive, jutnak be az országházba a képviselők;

Gúnyosan akart visszavágni Samassa.

— Lehet, hogy maguknál a képviselők hordókból bújtak ki, de nálunk, Egerben, nem.

— Bocsásson meg, exeellenciád, de a különbség csak annyi, hogy nálunk krumplipálinkás, Egeiben pedig vörösboros hordóból bújnak ki!

S azzal fogta a kalapját, meghajtotta magát, kiment az udvarra és Mihálynak parancsot adott, hogy fogjon be, indulnak haza:

Ahogy az udvaron indulato-f san fel s alá sétált, — Ákos még ki sem kísérte, minden erővel a főpapot enyhítgette benn, — számára egészen furcsa, nagyon furcsa gondolat jutott eszébe; Mihályra, a lovakkal foglalatoskodó,! oly sokszor nagy bölcsességeket,! igazságokat mondó kocsisára nézett, s arra gondolt villanásnyi,: felfénylő gondolattal:

— Mi lenne, ha ezek az emberek ülnének benn az országházban? Vájjon milyen törvényeket hoznának?

De rögtön el is hessegette magától ezeket a kérdéseket. Furcsáknak, egészen nevetségesen1 gyerekeseknek tartotta őket;