Néplap, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)

1954-06-26 / 150. szám

2 Találkozásom a szovjet emberekkel A komszomoiistők az ütemes munkáért Irta: SZ. GARBUZOV. A SZOVJETUNIÓBAN való egyhónapos kinttartózkodásom le­hetővé tette, hogy megismerked­jem az újtípusú emberekkel, meg­ismerkedjem azokkal az emberek­kel, akik ma százával és ezrévei dolgoznak a különböző területe­ken — építve az új élet társadal­mát, a virágzás korszakát — a kommunizmust. A sokezer közül egy embert kívánok bemutatni. Orlovszkij elvtársról van szó, a kirovszki kerület Hajnal kolho­zának elnökéről. Egyszerű ember, 45 év körüli. A második világháborúban mint ezredes küzdött a partizánok élén. A kemény harcok közepette sú­lyosan megsebesült és elvesztette az egyik karját. Orlovszkij elvtár­sat súlyos sebesülése után a kór­házba vitték, majd a párt elküldte üdülni. Az lett volna a feladata, hogy pihenjen, hiszen sokat tett hazájáért. Orlovszkij elvtárs azon­ban nem bírta hosszú ideig a pi­henést. Levelet íratott Sztálin elvtársnak és kérte, engedje meg hogy ismét bekapcsolódhasson az trszág építésébe, mert nem tud jtHlenül üdülni akkor, amikor lát­ja, hogy a háború okozta károk nilyen új, hatalmas feladat elé (Ellátják a szovjet népet. Kérte {ztálin elvtársat, engedje meg, J'.ogy ő elmehessen egy olyan te- lületre, ahol a háború nagy pusz­tításokat végzett és ahol a felada­tok nagyok. SZTÁLIN ELVTÄRS köszönve fogadta kérését és eleget tett neki. Orlovszkij elvtárs Bjelorusz- szijába utazott, ahol elpusztult falvakkal, elhúnyt édesapjukat si­rató gyermekekkel és sok-sok öz- vegyasszonriyal találkozott, akik hajléktalanul maradtak. Orlov­szkij elvtárs valóban nehéz fel­adatokkal állt szemben, de nem ijedt meg ezektől és alkotni kez­det. Erős akarata és munkalendü­lete, munkakedve magával ra­gadta a kirovszki kerület dolgozóit és a romokból újjászü­letett, modern szélesutcájú falva­kat építettek fel. Hét falu egye­sült és Orlovszkij elvtárs vezeté­sével megalakult a Hajnal kolhoz. Amikor Orlovszkij elvtárssal legelőször találkoztam, mindjárt az első percben megnyert egyszerűségével és főleg az­zal a népszerűséggel, amellyel a dolgozók körülveszik. Melegen ér­deklődött Magyarország iránt, a magyar mezőgazdaság fejlődése iránt, de nagyon keveset beszélt önmagáról. Amit mi róla tudtunk meg, azt mind mások mesélték el, pl. azt is, hogy főiskolát végzett, hogy a Legfelső Tanács tagja, hogy a Szovjetunió Hőse. Annál többet beszélt a kolho­zokról, a kolhoztagokról. Olyan embernek ismertem meg, aki nem­csak az eredményekről beszélt, hanem egyformán vetette fel a hibákat is. ELMONDOTTA, hogy a kolhoz­nak háromezer lakója van és ma eljutottak oda, hogy a kolhozta­gokat nem kell külön „agitálni“, hogy menjenek dolgozni. Mind­annyian tudják, hogy az a tízezer katasztrális hold, amelyen gazdál­kodnak, az övék, azt jól meg kell művelni, mert csak ezzel járul­hatnak hozzá az egész szovjet nép anyagi és kulturális fejlődéséhez. Elmondotta, hogy a jó kolhoz­vezetés első feltétele az, hogy megteremtsük a szilárd munkafe­gyelmet. Másik feltétel az, hogy a kolhoz gazdaságilag évről évre fejlődjön, ami náluk szintén meg­van. Amíg 1952-ben négymillió ru­bel volt a kolhoz évi tisztajöve­delme, addig 1953-ban tízmillióra emelkedett és 1955-ben 20 millió rubel lesz. „Ebben mi egészen biz­tosak vagyunk“ — mondotta ha­tározottan. EREDMÉNYEIK közé tartozik még az is, hogy a kolhoznak há­rom gőzmalma, külön téglagyára, három fűrésztelepe, egy kolbász­gyára van. De vannak eredmé­nyeik az állattenyésztés területén is. összesen 1500 sertése van a kolhoznak, gőzfűtéses és vízveze­tékes sertéskecceket készítettek. Külön tyúkfarmjuk van, hófehér Leghorn-fajta tyúkokat tenyész­tenek. Külön tejszeparálójuk is van, amely egy év alatt egy és fél­millió liter tejet dolgoz fel. Orlovszkij elvtárs sokat beszélt az emberekről. A kolhoztagokat, mint hozzátartozóit, gyermekeit említette mindenkor. Tréfásan meg is jegyezte, hogy ha ő meg­hal, őt a legjobban az özvegyasz- szonyok fogják megsiratni. Eddig ugyanis 120-nak kommendált férj- nekvalót és mind elfogadta. Elmondotta, hogy minden év­ben 40 lakást építenek a kolhoz­tagok részére, egy új emeletes is­kolát építettek: egy tízosztályo­sat. Elmondotta azt is, hogy 19 pedagógusuk itt született ezekben a falvakban és ma saját szülőfal­vaik gyermekeit nevelik a tudo­mányokra. A DOLGOZÓKRÓL való gon­doskodást és a kulturális fejlődést bizonyítja, az is, hogy a kolhoz nemrég fejezte be a 375 ezer ru­belbe kerülő kultúrházat, ahol a dolgozók mindennapi szórakozá­sukat megtalálják. Évente a kol­hoz klubjának kulturális költsé­geire 75 ezer rubelt fordítanak. Ma a kolhoznak 1900 kötetes könyvtára van, ezenkívül egy vándorkönyvtára, amely a többi falvakba is eljuttatja a kolhozta­gokhoz a könyvet, mert nemcsak azokról az emberekről gondos­kodnak, akik a központban lak­nak, hanem a távoli falvak dol­gozóiról is. Azok gyermekei is a központi iskolába járnak. Nem gyalog — nem kell mindjárt ilyet gondolni. Reggelenkint 19 teher­autó indul ki a kolhoz^ központjá­ból a szélrózsa minden irányába és mire megkezdődik a tanítás, kis nebulókkal tele térnek vissza. Jövőre 200 ágyas szanatórium építéséhez kezdenek, amelynek építőanyaga már meg is van, bár négymillió rubelbe került. Amint már említettem, Orlov­szkij elvtárs a hibákról is hasonló nyíltsággal beszélt. Elmondta, hogy kevésbbé észszerűen hasz­nálta ki a kolhoz a villanyener­giát. A továbbiakban azt említet­te, hogy kevés gondot fordítottak a kulturális fejlődésre, rendszeres kultúréletre. Gyengén működnek a színjátszó csoportok, a fúvós- zenekarok, a sport-szakkörök. Hiba a továbbiakban, hogy a kol­hoz dolgozói közül „csak“ 160-an végezték el a főiskolát. (Orlov­szkij elvtárs homlokát ráncolta bosszúságában, amikor erről be­szélt s nem tudott hova lenni a csodálkozástól, hogy mi idegenek nem háborodunk fel ilyen „égbe­kiáltó“ hibák hallatára.) Azt pedig már tréfásan jegyezte meg: a hibák közé tartozik az is, hogy nincs jó szakácsuk, bár ez a foglalkozás a legfontosabb szak­mák közé tartozik. SOKAT, nagyon sokat lehetne még írni Orlovszkij elvtársról, nemrég megismert drága bará­tunkról, érdekes beszélgetéseink­ről, arról, hogy milyen tájékozot- tan beszélt Majakovszkijról, Pus­kinról, Tolsztojról, Csajkovszkij­ról, Glinkáról és — nem kis büsz­keséggel írom le — Petőfi Sándor­ról, Móricz Zsigmondról is. Ne csodálkozzék senki azon, hogy Orlovszkij elnököt nagyon szeretik a kolhoz tagjai. Bárme­lyik portán lép be, a legnagyobb megbecsüléssel üdvözlik a nagyok és kicsik egyaránt. Bármikor, bár­merre tartok előadást szovjetunió­beli élményemről, soha nem fo­gok megfeledkezni róla, mint olyan emberről, akitől sokat ta­nulhatunk. Kecskovszki József. Az SzKP központi bizottsága a Komszomol Xii. kongresszusához mtezeit üdvözleteben az állami, gazdasági es kulturális epitesben való tevekeny részvételre hívta iel a komszomohstakat. A párt­nak ez a felhívása lazbanozca a minszki gepkocsigyar komszomoi- aktivistáit. Nem vártak gyűlé­sekre es értekezletekre, nem vártak a „felülről'’ jövő utasítá­sokat, hanem gondolkozni kezd­tek azon, hogyan lehetne meg jobban s ami a legfőbb, még na­gyobb gyakorlati eredménnyel beavatkozni a gyár munkájába. Denát mivel is kezdjék? — Hívjátok harcba az ifjúsá­got az ütemes munkáért— mon­dották a pártbizottságban. — A munkatermelékenység nagyará­nyú növeléséhez arra van szük­ségünk, hogy mindennap azonos erővel, lendülettel tudjunk dol­gozni. Igen, ez volt a legfontosabb láncszem, ez yolt az az élő, igazi ügy, amit a komszomolisták ke­restek. A gyár teljesítette a ter­vet, megbirkózott az előirányzat­tal, de milyen áron? A hónap harmadik dekádjában a műhe­lyekben megkezdődött a roham. A vezetők éjjel-nappal a futósza­lagon „ültek“. Ki törődött a já- zas hajszában a minőséggel, ki­nek volt gondja a készítmények önköltségének csökkentésére, az állami eszközök takarékos fel- használására? Egyetlen cél lebe­gett mindenki előtt: teljesítem a tervet! A fiatal szakemberek egy cso­portja a komszomol bizottság megbízásából műhelyenkint fi­gyelni kezdte, mi zavarja az ütemes munkát? — Vizsgáljuk meg a kérdést — mondotta később Sztyepan Kudra, fiatal tervező a kom- szomol-bizottság értekezletén. — A gyár teljesíti a tervet, tehát a szérszámgépállomány képes a kitűzött mennyiségű készítmény megmunkálására. A szerszámgé­pekei ellátó munkaerőben sincs hiány. Következésképpen a ro­hammunkának egyetlen objektív oka sincs. A hiba csakis a mun­ka megszervezésében lehet. — Igen ,azért divat nálunk a „hajrá”, mert elbámészkodunk, mert a „szűk keresztmetszetekre” hivatkozunk, hozzászoktunk a felületességhez. S mindaddig megmarad nálunk a hóvégi haj­rá, amíg a munkaütem megsér­tői ellen indított harcba be nem vonjuk a dolgozók túlnyomó ré­szét. E beszélgetésből nem volt ne­héz levonni a következtetést: bátran „ki kell söpörni a szobá­ból a szemetet”, fel kell tárni a szervezetlenség okait és meg kell nevezni azokat, akik ebben hi­bások. A hónap első napjától kezdve harcolni keli a tervért s nem szabad eltűrni azt, hogy „majd megcsináljuk holnap , „majd rendbehozzuk később”. így született meg az a gondo­lat, hogy meg kell szervezni az' ütemes termelésért vívott harc komszomolista parancsnokságát. A parancsnokság vezetésevei Sztyepan Kudrát bízták meg. A parancsnokság tagjai teljes ön­kéntesség alapján a fiatal szak­emberekből és szakképzett mun­kásokból kerültek ki. A pa­rancsnokság csoportokra oszlott s minden csoportnak megvolt a maga műhelye, amelynek mun­káját figyelemmel kísérte. A komszomolista parancsnok-: ság nagyszerűen teljesítette fel­adatát. Az ütemes munka meg­sértői szatirikus plakátokra ke­rültek. A komszomolista-parancsnok- ság megfigyeléseinek alapján a műhelyekben kidolgozták azok­nak a szervezeti intézkedéseknek programmját, amelyeknek meg-j valósítása végetvet a hajrának és1 biztosítja a precíz, ütemes mun­kát, a Programm kidolgozásában! a műhelyek minden munkása,; technikusa, mérnöke résztvett. A programmot azután a pártszer­vezet és az igazgatóság is meg-1 vitatta és jóváhagyta. A jóváha-1 gyott programmokat szembeötlő1 helyen kifüggesztették. A terv. mindazt magábanfoglalta, hogy kinek és milyen határidőre keli az egyes feladatokat elvégeznie. A komszomolista-parancsnok-4 ság tagjai munkaidejükön kívül; végezték el feladatukat, de soha senki nem panaszkodott arra,1 hogy túlterhelik, nem fordult' elő olyan eset, hogy valaki visz-: szautasította volna a megbíza­tást. A fiúk látták erőfeszítésük kézzelfogható eredményeit. — A] futószalag munkájában egyre: ritkább lett a fennakadás. A tár-1 sadalmi ellenőrzés fokozta min-; den dolgozó felelősségérzetét. Sj mennyi emberi munkát, mennyi’ fémet megtakarítottak azzal,! hogy a műhelyekben felszámol-' ták a hóeleji lazaságot s a hó-! végi hajrát. Ezenkívül minden! fiatal szakember tapasztalja, mi­lyen nagyszerű iskolát jelent számára az. hogy a komszomo-: lista-parancsnokságon dolgozik. A gyárigazgatóság és a párt-; szervezet nagyraérté^elte az ifjú1 hazafiak példamutató kezdemé­nyezését. A parancsnokság tag­jai köszönetét és prémiumot is kaptak azért a segítségért, ame­lyet a gyárnak nyújtottak a munkatermelékenység növelésé­ben és a minőség megjavításé-1 ban. ECptY életműből* BARNA LAJOS úgy ke­rült bele az élet forgata­gába, mint egyszerű ta- ínyasi tanító. Az apai házból nem ho­lott mást, mint szegénysé­get és tisztességet, no meg a búcsúzó hagyatékot: „Menj fiam, viseld magad emberül. Ne feledkezz meg soha a szegénységről, mely­ből származol. Tanítsd őket emberségre, betűvetésre.” És Barna Lajos elindult. Szívében az eszmével, a tanítás vágyának lobogásá- val és azért, hogy valóra- váltsa a szülői ház örökét, parancsát: „Helytállni, so­hasem megtagadni azt a kezet, amely felemelt, szárnyrabocsájtott!” A negyvenes évek elején — egy böszörményi tanyán görnyedhátú, roggyant-tér- rlü, inas parasztok ha le­zökkentek fáradalmat, nyű­göt, szidalmat, úri pa­rancsszót és koibácsot fe­ledő —, pipaszó mellett a ű'lerék legényről”, a taka­rói, fiacal tanítóról ejtettek szót tisztelettel, szeretettel, — mint amikor családbéli­ről tesznek említést. Olyan a jó hír, mint a fecskemadár: sebesróptű, magasba száll. így jutott el a debreceni pedagóguskörhöz is a híre. 1948- ban, ahogy eldőlt a harc, s a hatalom véglege­sen, visszavonhatatlanul a népé lett, — fellendült az ifjúsági élet is. Budapestre hívják gyors­postával, de már viszik is egyenesen az úttörő köz­pontba, mert kell ott a gyerekkel bánni tudó ne­velő. 1949- BEN már új frontra küldi a munkásosztály, mint kipróbált, harcos, hű tanító fiát. És Barna Lajos elindul a hívó szóra, mert a mun­kásezrek szavában ott zeng az apai szó is, a figyel­meztető: Helytállás! Hű­ség! Hamarosan gyermekott­hon élére állítják. Előbb Debrecenben, majd Karca­gon dolgozik. 1951-ben Bal- kányba kerül a költöző gyermekotthonnal. Azt mondják, hogy már a porta elárulja gazdáját és tényleg így van. A bal- kányi gyermekotthon kül­seje, belseje vallatás nél­kül is beszél. Éspedig ilyen­formán: Ragyogó tisztaság az ebédlőben, a hálószo­bákban, rend a szekrények­ben, rend — szinte kato­nás rend mindenütt, ahová a szem tekint. A százados park is gon­dos, törődő kezekről tesz tanúságot. Sehol egy sze­mét az udvaron, sehol egy karcolás a falon. Itt igazán érzik, hogy a: „becsüld meg a társadalmi tulaj­dont” jelszó élő tartalom. MIRE KÉPES az ember, ha megvan benne a cse­lekvési vágy, a teremtő élet igenlésének szenvedé­lye! Lám, Barna Lajos mit ki nem talál! Úgy gondol­ja, hogy a „fiainak” akkor ád legtöbbet magából, s a világból, ha munkára, élet­revalóságra, helytállásra neveli őket. Olyan famegmunkáló mű­helyt létesítettek, melyben megtanulják a gyermekek a faesztergályozást, a sza­lag-körfűrész, a fúrógép kezelését, — hogyha kike­rülnek az életbe, hát ezt is tudják. Itt, ebben a gyermekott­honban világos értelmet, testet ölt a jelszó: „poli­technikai képzés”. És micsoda remek embe­ri távlat! Micsoda életpro- gramm!... Mert ezek a fiúk nemcsak a körfű­részt, nemcsak a villany- motort ismerik, hanem a szántás-vetés, kertészkedés mesterségét is. Pompás 5 holdas konyhakertjük van, amit maguk gondoznak. — Együtt, közösen, nevelők, gyerekek, élén az igazga­tóval, mert Barna Lajos azt tartja, az ókori böl­csekkel, s Makarenkóval: „A példa nevel a legjob­ban.” DE HÄT kik ezek az emberek? Diákok és neve­lők? Honnan jöttek, s ho­gyan verődnek, formálód­nak újfajta közösséggé? — Hiszen megannyi élet, meg­annyi embersörs. Ezek a kérdések izgat­nak, amikor megpróbálok egyre mélyebben ásni az emberi lélekbe, hogy val- latóra fogjam, megismer­jem rejtelmeit, s a választ, mit magammal hozok, mint tengerből a gyöngyöt a halász, odategyem az em­beri kultúra asztalára; be­véssem a szívekbe és az agyakba... Mert sietni kell az élet országútján. Az élet or­szágúján, ahol közelednek, s távolodnak a nemzedé­kek. Még látni, mint vész ködbe a távolodók alakja, mint zsugorodik ponttá, s porrá ..., de már emerről közeleg az új nemzedék. Léptük keményebb, bát­rabb, tartásuk egyenesebb, célratörőbb, lépteik alatt dübörög a föld ... Jönnek, jönnek, tarsolyukban az új élet ígéretével, s a tarto­zással, mellyel az apának, vagy az anyának, avagy mindkettőnek, ki tudja, de az biztos, hogy legtöbbjé­nek a sors adós maradt. ERRE GONDOLOK most, ahogy Barna Lajos felnyit­ja előttem a sorsok zsilip­jét, s felém árad széles hömpölygéssel, fodrozódva nyolcvan ifjú élet. — Sok köztük a tépett- lelkű, sebzett szívű, — mondja Barna Lajos. — Van ki anyját, apját sose látta. Van kit anyja, van kit apja taszított el magá­tól. Van köztük olyan is .., Különben elmondok egyet töviről hegyire. Tán a leg­jellemzőbb, — s azzal meg­ered a történet. ... — A dolog úgy tör-J tént, hogy a gyerek édes­apja Leningrádnál elesett. Az édesanya várta haza urát, gyermeke apját, de hiába . .. Jöttek a megpró­báltatással terhes napok. Jött az elviselhetetlen ma­gány. Rászakadtak az asz- szonyra a kenyérgondok, a családfenntartás, a gyer­meknevelés gondjai. Ki tudná azt megmondani, hogy az éhség, a nincste-; lenség, a sivár, szomorú élet, a magányos özvegy­ség volt-e az okozó, de 1954 JUNIUS 26, SZOMBAT • r NÉPLAP X ^

Next

/
Thumbnails
Contents