Néplap, 1954. február (11. évfolyam, 29-50. szám)
1954-02-28 / 50. szám
1954 FEBRUAR 28, VASÁRNAP NÉPLAP 7 Közös erővel ÚJSÁGHÍR: Molnár elvtársnő, tiszaberceli dolgozó parasztasszony, tavaly hat kotlóstyúk-alja csirkét nevelt, az idén öttel többet neveL Kakas: Rád sem ismerek, olyan szorgalmasan ülsz. Tyúkanyó: Csak nem hagyom cserben a gazdasz- szonyomat! Jó lenne, ha te is megemberelnéd magadat. Az optimista Pista Optimista Pista nem azért optimista, mert mór pontosan félórát késik a találkozóról az elvtársnő, hanem azért, mert rendületlenül bízik a tavaszban, s íme, már olvad is. A történelmi hűség szempontjából eláruljuk azt is, hogy a tavasz beköszöntővel a nyíregyházi vasnagykereskedelmi vállalathoz megérkezett 2.000 darab szeneskanna, amiből a télen egy darabot sem lehetett kapni. Kép kommentár nélkül ÚJSÁGHÍR: A megyei szakszervezeti kultúrotthon a tánccsoport részére pontosan 7 hónapja igényelt csizmabőrt a megyei tanács népművelési osztályától, amely a kérést a minisztériumhoz továbbította, Eddig még válasz sem érkezett. Nem méltó a fiatalokhoz A Nyíri Pajkos megnézte, hogy a megye DISz- szervezetei hogyan vesznek részt a kongresszusi munkaversenyben. Bár ilyen táblával nem találkozott, mint a rajzon látható, azonban a lényegen ez nem változtat. Ugyanis a DlSz-szer- vezetek a legtöbb helyen valóban nem vesznek részt a versenyben. Fele sem tréfa A kisvárdai járási tanács dolgozói elhatározták, hogy lakodalomba mennek Ny>r" tassra. Sürgősen kiutalták maguk számára a JESz-ko- csit, azaz a járási egészség- ügyi személykocsit és azzal indultak eL Hiszen miért fizessenek taxipénzt, mikor az állam vagyonát át lophatják? Aztán útközben * kocsi elromlott. Sürgősen felhívták a kisvárdai kórházat és kirendelték a mentőautót. Nem azért, hogy a beteg kocsit beszállítsa a kórházba, hanem hogy őket továbbvigye a lakodalomba. Szegény beteg lakodalmasok! A Nyíri Pajkos reméli, hogy az illetékesek sürgősen kigyógyítják őket a legszörnyűbb betegségből, amelynek pontos diagnózisa a következő: a hivatali beosztással való visszaélés, a nép vagyonának tékozlása, lelkiismeretlen felelőtlenség^ ____________________ Nem szeretlek téged •. • ... te megrögzött rágcsáló! Nem! Nem! — félreértés ne essék, ez esetben nem arról a kis rágcsálóról van szó, amelyet úgy hívnak, hogy egér, amelyik odahaza sok bosszúságot okoz, mert hol itt, hol ott rágja ki a lisztes-zsákot, vagy a cukros-zacskót. Nem! A világért sem sérteném meg őket. Most a kétlábon járó rágcsálókról beszélek, akik nem tisztelik a kultúrbá- zat. Igen, kedves rágcsáló barátom, rólad van seó, mert te eljársz moziba, színházba, a falnsi knltúrotthonok- ról nem is beszélek, és ott-ott rágcsálsz te, mintha teljesítménybe rágcsálnál. Hogy mit? — Apró magvakat, melyet úgy hívnak, hogy napraforgó. Mikor feláll-/ ülőhelyedről, büszkén vered oldalba a szomszédodat, a szemed szinte sugárzik és azt mondja: „ma Jói ment a rágcsáld«.“ Hát ezért nem szeretlek téged, mert te nem gondolsz arra, hogy a kultúra háza legalább olyan becses, mint a Te otthonod, sőt arra sem gondolsz, hogy vannak nálad jobbérzésfi emberek, akik azért mennek moziba, színházba, kultúrotthonba, hogy szórakozzanak, nem pedig azért, hogy a te rágcsáló művészetedben gyönyörködjenek, és a zene helyett a napraforgó ropogását hallgassák és még ezentúl, hidd el, rágcsáló barátom, hogy más ember egészségére nincs jó hatással a te köpködésed. Én arra kérlek, lásd be hibádat, becsüld meg te is a kultúra házát, az a népé, és a tied is. Ha mindezt belátod, én is és minden mozi, színház és kultúrotthon látogató szeretni fog Téged: T. J. Cfjilig. munkában A HOLDFÉNYES éjszakában ákác illatozott. A parkban szerelmespárok keresték a homályt. Filipp Nyikolájevics, a városi tanács végrehajtó bizottságának elnöke régi jóbarátjával, Nyikita Ivano- vics múzeumigazgatóval sétált a főtéren. Sakkról és a kedvenc ételeikről beszélgettek, régi szokásuk szerint. — Ecettel szeretem, minden fűszer nélkül, — bizonygatta Filipp Nyikolájevics és ahelyett, hogy folytatta volna a receptet, meglepetten mutatott fel a ta- nócsház egyik ablakára. — Odanézz... — suttogta.— Még mindig dolgozik! Nyikita Ivanovics felnézett, s valóban, a sötéten hunyorgó ablakok között fényesen ki volt világítva az egyik, az ablak keretében pedig meggörbült hátat és dicsfénytől övezett koponyát lehetett látni. — Amíg mi sétálgatunk, Fiikin dolgozik, — sóhajtott Filipp Nyikolájevics. — Milyen szorgalmas, milyen önfeláldozó ember... ... ANTON SZAVELICS FILKIN, a • kultúrosztály vezetője, valóban nem ismerte a fáradságot. Hajnaltól késő éjszakáig „versenyt futott az idővel“ — ahogy mondani szokta nagybüszkén. Az ő munkanapja teljességgel meghatározatlan terjedelmű volt. Mindig sietett de akkor volt igazán elemében, amikor már lejárt a hivatalos munkaidő. Reggel berohant a szobájába, aktatáskáját a dívány sarkába hajította és belevetette magát- a karosszékébe. Munkához látott. Kirángatta íróasztala fiókjait s dühösen keresett egy nyo- maveszett feljegyzést. Becsengette a szobába a titkárnőjét, kikerestette vele. — No, megvan? — kérdezte ingerülten. — Itt hever már egy hete ... Többen várnak az előszobában. — Hadd várjanak, nem szakadhatok szét. — Van, aki harmadik napja várja, hogy bejöhessen. — Csak tudnám, honnan veszik az emberek az időt a várakozásra? — dörögte Fiikin. — Mi ez, ennyi posta gyűlt fel? — mutatott az asztal sarkán tornyosuló levelekre. — Igen. Megnézi? — Pont erre van nekem most időm! Rakja a fiókba. Mennyi mindent össze tudnak firkálni az emberek! A telefon csengése vágta el a szavát. Undorral nyúlt a kagylóért. — Halló... Városi kultúrosztály ... A könyvtári dolgozók értekezlete? ... Nem. Képtelen vagyok elmenni... Az üzemi színjátszókhoz ígérkeztem... Tegyék át holnaputánra ... Minden jót! — Sürgetik a jelentést,— jegyezte meg a titkárnő, amint Fiikin lecsapta a kagylót. — Engem nyúznak érte. Megint megszólal a telefon, de Fiikin most egy szót sem szólt, amíg a titkárnő ki nem ment a szobából. Aztán megkezdte: — Képtelen vagyok elmenni a próbára . .. Már eligérkeztem a könyvtárosok értekezletére.., Nem szakadhatok szét, értsék meg ... Tegyék át holnaputánra ... — mondta és megtörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát. Üjabb telefon, újabb kellemetlenség: az újság szerkesztője kérte a hetek óta ígért cikket. — Jó, jó ... meglesz! — sóhajtotta a telefonba és elhatározta, hogy munkához lát. Papírt készített ki, tintát szívott a töltőtollába, aztán elővette a jelentést a kultúrotthonok elmúlt negyedévi munkájáról. Mert erről kér feljegyzést a tanácselnök, ezért zaklatja a titkárnő ... Elkezdte kimazsolázni az aktákból az anyagot... Ment is volna a munka, ha nem az újságcikken és a többi,, halaszthatatlan teendőkön járt volna az esze, így azonban összekavarodtak fejében a gondolatok és menthetetlenül — elaludt. Álmában a másnapra esedékes értekezleteket járta végig és haladékot kért a tanácselnöktől a jelentésre ... ... A TANÁCSELNÖK és barátja, a múzeumigazgató, másnap hajnalban a fogóhoz igyekeztek, horgászbottal,. kis hálóval, csalétkes dobozokkal felszerelve. — Még nem is pirkad. Azt hiszem, mi keltünk ma a legkorábban a városban, — jegyezte meg Filipp Nyikolájevics és elakadt a szava. Ahogy a tanácsházával szemben a térre értek, egy ablak ontotta fényét a derengő szürkeségbe: Fiikin szobájának az ablaka! — Mit csináljunk ezzel a Filkinnel? Odanézz! —csapta össze kezét a tanácselnök. — Igyekszik, igyekszik, és nincs szerencséje szegénynek. Egy rövid kis jelentésen második hete dolgozik, éjjel-nappal. — Gyerünk fel hozzá, — javasolta Nyikita Ivanovics. — Elhívjuk horgászni, egy kis friss levegő majd segít rajta. Két perc múlva ott álltak Fiikin szobája előtt. Benyitottak: Fiikin az asztalra borulva horkolt, könyöke alatt papírlap fehérlett, a papíron egyetlen szó, s mellette egyetlen betű volt csupán: „Jelentés a ..A szerencsétlen kis ember borotválatlan arca úgy sárgállott a fekete telefonkészülék mellett, mint a viasz. Filipp Nyikolájevics a városi vo- nalon feltárcsázta a tanácsházi számot, s halkan Fiikin szobáját kérte. Berregett a telefon, Fii- kin felriadt, a készülékhez kapott. — Jó reggelt! — hallotta a készülékben a tanácselnök hangját. — Fülig vagyok a munkában, semmiképpen sem érek rá... — hadarta a kagylóba. — Mire nem érsz rá? Azt mondom, jó reggelt. Hogy vagy? — Nem jutok hozzá, hogy hogy legyek. A folyóügyek felemésztik minden időmet. Egész éjszaka fentmarad- tam, a jelentés miatt is. De ne nyugtalankodj, meglesz, Most fejezem be — mondta, egyik kezében a kagylót tartva, másik kezével lázasan rakosgatva ide-oda a papírlapokat. N. Stanyko novellájából.
