Néplap, 1953. június (10. évfolyam, 127-151. szám)
1953-06-21 / 144. szám
4 NÉPLAP 1953 JÚNIUS 21, VASÁRNAP TÖRTÉNELMI LECKE Békét a világnak! Iliikor 1941 június 22-én Hitler fasiszta hordái hadüzenet nélkül rohantak a Szovjetunióra és megkezdték hazánk ellen páratlan, pusztító rablóhadjáratukat, Európa és Amerika akkori urainak az volt a véleménye, hogy a szovjet nép sorsa ezzel végkép eldőlt. Kivétel nélkül igy gondolkodtak, — teljesen függetlenül attól, hogy ki volt közülük abban a percben a német fasiszta bandák szövetségese és kit tartottak, legalábbis hivatalosan, az ellenségének. Még azok is, akik őszintén kétségbeejtő szerencsétlenségnek tekintették a berlini rablóbanda felülkerekedé- sét, csüggedten azt jósolták, hogy a Szovjetunió hamarosan eltűnik a világpolitikai térképről. Németországban már augusztus elején hallatlanul felverték az árát a berlini főútvonal, az Unter den Linden szállodai szobáinak, amelyek ablakaiból jól lehet maid látni az Oroszország feltétel nélküli térdrekényszerításe után hazatérő hadsereg győzelmi bevonu- lását. A „kibérelt“ ablakokba szóló jegyeik 1941 szeptember 15- re szóltak. A szmolenszki harcok után egyre-másra érkeztek Bér- linbe a különböző filmgyárak képviselői, hogy a hivatalos szerveknél kieszközöljék az engedélyt a hamarosan sorrakerülő moszk- vai bevonulás felvételeire. „Mindaz, ami a Nyemantól Vladivosztokig található, — akár állami, akár magántulajdonban van, mától kezdve a miénk !‘* — hirdették 1941 őszén Hitler „jog- tudósai'1 von Bockhof prófesszor- •al az élükön. A „Völkischer Beobachter“ — és társai hűvös, üzleti hangnemben már arról) á halaszthatatlan fontos kén^s^öl vitáztak, vájjon mi történjek az oroszokkal? Egy részüket természetesen életben kell hagyni, mint szükséges és hasznos igásbarmo- kat, — de mi legyen a többivel? Egyes sajtószervek a következő választ adták: legfeljebb a német ifjak is kénytelenek lesznek azt tenni velük, amit a spártai ifjak a rabszolgáikkal tettek, amikor minden tavasszal nagy vadászatot rendeztek és így -semmisítették meg a „felesleges“ lakosságot . i, Mindent alaposan kiterveltek, kiszámítottak. Valóban számoltak minden eshetőséggel. Mindennel, — kivéve egyetlen szerény kis „részletkérdést“, nevezetesen, a nagy orosz nép vezette szovjet népek szilárd közösségét! Mindennel számoltak, csak épp a törhetetlen haza- fisággal nem, amely azokban a szovjet években, amikor a dolgozó tömegek lettek az ország urai és új állami és társadalmi rendjük építői, győzhetetlen erkölcsi erővé vált. Mindennel számoltak, csak éppen azzal nem. hogy ez a háború oly rendkívüli helyzetet teremt, amelyben mindennapi, számtalanszor előforduló jelenséggé válik a tömeges hősiesség, amikor a tizennyolcéves komszo- molisták saját testükkel zárják el a német géppuska torkát, amikor az ellenség megsemmisítése érdekében nemcsak a biztos halálba, de a legszörnyűbb kínzások elébe is félelem nélkül men- n»k a bátor partizánok. Tlf indent előre látott az ellen- ség, csak éppen azt nem. hogy a szovjet katonai lángelme dugába dönti Moltke. Schlieffen, kis és nagy Ludendorífok agyonreklámozott stratégiáját, mert a forradalom országa a győzelem olyan tudományát alkotta meg. amit nem hogy nem ismert, de mindaddig nem is sejtette a né- met vezérkar, amíg rajongott Guderiánja és Keitel.ie lélekszakadva nem szedte a lábát a Szovjetunió területéről. Mindebből semmit sem láttak előre, nemcsak Hitler Németországában, de még Hitler Európájában sem. 1941-ben a fasiszta sajtó még vígan tréfálkozott a felett, hogy ..a szovjet ipart vonatra ültették és meg sem állnak vele az Ural túlsó feléig. De 1945 márciusában a birodalmi kancellária pincéjében azokban a percekben, amelyeket olyan ..feledhetetlen“ szavakkal festett le von Boldt német híradós tiszt, már nyoma sem volt ennek a jókedvnek. A tábornokok és ezredesek között éppen élénk beszélgetés volt a napi felmerülő kérdésekről, amikor egyszercsak halálos csend keletkezett. Von Boldt azonnal megértette, miért vetettek olyan riadt ni Hántást egymásra a jelenlévők, miért vált halálsápadtá az arcuk, miért maradt tátva szóközben a szájuk. — „Aki Oroszországban járt. haláláig nem felejti el az orosz tankok sajátságosán éleshangú dübörgését és most ez a hang tört be a távolból a földalatti bunkerbe.“ Az uráli tankok vonultak a német fővárosba, mindent elta- nosva, ami útjukban állott, ni csak! — az Uraiba ..fuvarozott“ szovjet ipar mégiscsak visszaérkezett az Uraiból. A fasiszta Németország szét** zúzását és Hitler bandájá- nak csúfos vereségét, — amelyért keserves árat kellett fizetnie a német népnek, — elsősorban azzal okolhatjuk meg, hogy Hitle-1 fék és védnökeik képtelenek voltak megérteni, miféle nép a szovjet nép és milyen nagyszerű kort él át ez a „Nyemantól — Vladi- vosztokig“ terjedő végtelen ország, amelyet olyan nagy sietséggel nyilvánítottak a maguk tulajdonává. A szovjet hősiesség és szovjet hazafiság, a szovjet hatalom és legfelsőbb vezetés ragyogó győzelmének minden egyes évfordulója eszünkbe juttatja és jó lenne, ha eszébe juttatná rosszakaróinknak is, — mivel végződött az a gyalázatos támadás, melyet a fasiszta agresszor főzött ki a Szovjetunió ellen. Ezek az emlékek megengedik, hogy a lehető legteljesebb nyugalommal fogadjuk az amerikai háborús gyújtogatok eszeveszett szovjetellenes kirohanásait. A világtörténelem folyama nem hömpölyög visszafelé. A Szovjet- unió mellé azóta felzárkóztak Ke- let-Európa népidemokratikus országai, a hatalmas Kínai Néoköz- társaság. Dél-Ázsia és az Indiai szigetvilág kemény szabadságharcot vívó népei. "Millió és millió ember védi a ■*•*■*• háborús gyújtogatok bűnös szándékával szemben a békét, magukban az imperialista országokban is és harcuk létrehozta az emberiség legnagyobb megmozdulását, az egész világot magával ragadó békemozgalmát. A mi oldalunkon áll már a Német Demokratikus Köztársaság, a jövő egységes, békeszerető Németországának magva is. Csak a legsötétebb tudatlanságon alapuló szélsőséges vaksággal magyarázható az a lázálom, hogy ilyen körülmények között valaha is le le- hetne igázni, r.abigába lehetne vetni Európát és Ázsiát, sőt az egész világot, hogy alávessék né- hány newyorki pénzeszsák önkényének és kapzsiságának. Csakis végzetes vaksággal magyarázható az, hogy korunk szégyenletes tőzsde-gengszterei, Hitlerék legaljasabb gaztetteinek koreai megismétlésével remélik megfélemlí- teni a békéért és társadalmi haladásért harcoló népeket. (Részletek Jcvgenij Tarlé aka- démikus, hazánkban járt világhíres szovjet történész cikkéből.) Galamb renült a föld felett, fehér honál fehérebb — Hol tündökölve ellebeg, a rab népek remélnek, ö a szabadság madara,, a béke hirdetője, repül és ébred Afrika, hogy láncait letörje. És Texasban a négerek a lincselöknek visszavágnak. A partokon zendü! a nép. a dokkmunkás mind sztrájkba lép és Zúg: „Békét a világnak!" Amerikában, a Szabadság-szobor árnyékában gálád gyilkosságot követtek el. Villamosszékbe ültettek két ártatlanul halálraítélt embert, — egyszerű amerikai polgárokat, egy mérnököt és a feleségét. A gyilkosságot nem hivatalos gengszterek követték el, hanem olyan emberek, akik magukat államvezetőknek mondják. A címek és elnevezések lehetnek különbözők. Egy azonban bi- zonyos: semmi különbség erkölcsi felfogásban, gondolkodásban a hivatalos chikágói gengszterek és a newyorki allamvezetők között nincsen! Fájdalom szorítja a szívünket és szüntelenül arra az újságcikkre gondolunk, amelyik a The Worker című amerikai hetilapban. jelent meg a Rosenberg- gyermekek szenvedéseiről: „Michel és Robby, akiknek gyermekkorára már közel két éve ráborul a szüleiket fenyegető veszély ár- nyéka, annyit szenved, amennyit soha gyermek nem szenvedett. A gyermekek mindig csak arról álmodnak, mikor lesznek együtt szüleikkel. A kis Robby egy alkalommal, a börtönben tett látogatáson, karját apja nyaka köré fonta és megkérdezte: Apuka, miért nem jössz haza7“ Miért nem mehet többé haza Ethel és Julius Rosenberg?! — Miért maradt árván a tízéves Michel és a hatéves Robby?! A pestisgéhgszterek, amerikai halálgvárosok, fegyverrel keres- kedő tőzsdekufárok szemében halálos bűnt követett el ez a tiszta- szívű, bátorlelkű amerikai házaspár: békét akartak! Szerették az életet,.az alkotó, világot formáló munkát — szerették gyermekeiket, a világ valamennyi gyermekét. A kivégzés utolsó percéig külön távbeszélő vonal állott rendelkezésükre, amely összekötötte a börtönt a külügyminisztériummal. Megmenthették volna az életüket olyan „vallomástételiéi“, amilyenre az amerikai külügyminisztériumnak szüksége lett volna. A Rosenberg-házaspár Vércse repül az ég alatt, a karma, csőre véres. Fürkészi: hol cpyy Jó falat mindig zsákmányra éhes, Rabságot és erőszakot hirdet vijjogva csőre, de a föld népe összefog: itt nem fél senki tőle- Féljenek ok. a gyilkosok, kik újra háborút kívánnak! Ellenük felzuriult a nép. szemében szerit gyűlölet ég. s zúg: „Békét fl világnak!" azonban tisztaszívű, bátorlelkű maradt a halál küszöbéig! Nem volt mit vallaniok! Nem volt bűnük! Nem volt mondanivalójuk azok számára, akik a nap minden percében alávaló gaztetteket követnek el az emberek békéje és boldogsága ellen! De volt és van mondanivaló- juk az egyszerű emberek százmilliói számára! Azt mondták el harcos életükkel, azt mondják bátor halálukkal: ne tántorodjanak meg egv percre sem! Küzdjetek bátran és elszántan a gyilkosok ellen, akik a gyermekek életére törnek, akik új háború szörnyűségeit akarják a világra zúdítani! Küzdjetek a gonosztevők ellen, akik Koreában piciny csecsemőket gyilkolnak, akik pestissel fertőzik meg a gyermekjátékokat, az Ivóvizet, akik pusztító napalmbombákkal perzselik a rizsföldeket, akik asz- szonyokat és lányokat gyaláznak meg! Harcoljatok bátran a békéért, az életért. Viseljétek gondját a mi két árván maradt gyerme- künknek: Michelnek és Robby- nak és dolgozzatok, küzdjetek úgy, hogy ne legyen soha többé szomorú, árva gyermek a világon! Fájdalom szorítja a szívünket, könnyek homályosítják a sze< műnket, de nem sírunk! Nem fegyvertársunk a sírás, — a mi fegyvertársunk a rettenetes ha-1 rag és gyűlölet a béke ellenségei ellen! Ök ezt a gyilkosságot arra szánták, hogy megfélemlítsék ve-< le az egyszerű embereket, a béke katonáit. Ám ők rettentek meg! A kivégzés előtt barikádokat emeltek a börtön bejáratánál, megerősített rendőrcsapatokat vezényeltek ki az utcára. Ostoba vakság! Sem torlaszokkal, sem megerősített rendőrcsapatokkal, semmiféle erővel nem tudja megakadályozni a csirkefogók maroknyi bandája a népek hatalmas békemozgalmát és az ártatlanul kiontott vér ú.i bátorságot, új erőt, még nagyobb elszántságot ad a béke harcosainak! S. 1. A gyilkosok nem felemlíthetnek meg senkit! Beszélgetés a hékearatásról Régi település a Tiszaháton a kicsi Csaroda község. De mennyi szenvedés, kín fért el az évszázadok folyamán ebben a kicsi községben is!? Felgyülemlett sok kínjától csak a világ volt nagyobb, összefolyó sok szenvedéseitől csak a tenger volt mélyebb. Es minden rossz emlék közül a legtöbb éppen a mezei munkák legszebbikére, az aratásra emlékeztet. A ma élő idősebbek, mint valami nagyon-nagyon régi rossz álomra emlékeznek vissza a fel- szabadulás előtti idők aratásaira. * A nyári zápor után többen is a •szövetkezeti irodába mennek elszívni egy-egy cigarettát, pipadohányt. Váltani néhány szót egymással. Most arról van a legtöbb szó, amiről termelőszövetkezetüknek is nevet adtak 1951 januárjában: a Békéről. Tisztán érzik az emberek, hogy minden ebből az egy szóból indul ki és ebbe a gyönyörű, mindent jelentő szóba folyik vissza. A munka is, az élet is. Minden szép is, ami körülöttünk van, minden öröm is, ami szívünkben van. Ezért mondja hát rövid beszédének utolsó sza- ait így Cserepes Endre elnök: — ... Mert elvtársak, ezért lesz békearatás a mi aratásunk! A tekintetekben fény villan. Pillanatokig csak a megbámult, erős akaratot kifejező arcok beszélnek: „Igen, aratásunk a béke aratása lesz, elnök elvtárs!“ Bán Ferenc még egyet szippant cigarettájából, aztán azt mondja: — Szép dolog ez, így magunk között beszélgetni minden egyéb dolgaink mellett új kenyerünk aratásáról. De én szeretnék elmondani két esetet, ami még abban a másik, rossz világban történt meg velem, de ami még mindig annyira bántia a szívemet, ha rágondolok. — Kicsit magábsme- reng. Keresi a két megrozsdásodott eset elmondásához a szavakat. — Az egyik eset úgy volt, hogy az egyik nyáron a Kelénvi ..nagyságos úrnál“ arattam töb- bedmagammal. Tizenhatodéba. Igaz, hogy kaptunk még egy kevés szalonnát, lisztet, sót, meg miegymást, de csak olyan volt az, mint a halnak a horogra akasztott giliszta. Ezzel fogtak meg bennünket is. Mert kinek ts volt akkor mifajtabeli embereknek aratáskor, akárcsak falatnyi ennivalója is? — tárja szét széles, nagymarkú tenyerét Bán Ferenc. — A magunk kosztján ka^ szavágást se bírtunk volna tenni. De az uraság meg, — a nyavalya olt egye most, ahol van — még így sem adta ki azt, ami járt volna. Én szóltam ezért a többiek nevében. Kelényi kiadta, amit el akart lopni tőlünk, de azonnal meg is mondta, hogy többet a lábam se merjem a birtokára tenni! Lebüdösparasztozott a senki. — A másik dolog meg úgy volt, hogy Orosz Sándor, akkori papnál is vállaltam részaratást. Ez sem volt különb kutya, mint a többi úr. Tizenhatodik keresztért adta csak az aratnivalóját. De amikor hordásra került a sor, az én kereszteimet, a részemet is tudtom nélkül hordatta be a magáéval együtt. Mondtam neki, nem úgy van az. A részkeresztek engem illetnek, azt nekem kellett volna hazavinnem. Mert hol van a szalmája, meg a törek? A csép- lésnél megint szóvá tettem, hogy rém helyénvaló az ilyen viselkedés. Erre a tiszteletes „úr‘‘ rám- ripakodott: többé sem az ő földjére, sem az egyházéra rá ne merjem tenni a lábamat! — így voltunk mi, elvtársak így üzgél- tek, így sanyargattak bennünket akkor, amikor az uraké volt ez ország. Az idősebbek fejét kicsit előrehajtja a múlt szolgaságának felidézése, a fiatalabbak arca pedig még jobban megkeményedik. — Most már máskép van, — szól újra az elnök. — Nem ingyenélő senkiknek fogunk aratni, hanem magunknak, a mi országunk minden becsületes dolgozójának. 222 holdas gyönyörű vetésünk várja az aratást. Ebből leszerződtünk a gulácsi gépállomással kombájnnal való aratásra 43 holdat, 85 holdat pedig aratógéppel való aratásra. Hová értünk mi már, elvtársak, hová vezetett bennünket a párt, a mi Rákosi elvtársunk?! De még így is 95 hold vár a mi kaszáinkra. Legyünk hát méltóak szövetkezetünk nevére, legyünk jó harcosai a békearatásnak! Már őszhajú, őszbajuszú ember a 63 éves Bancsi Ferenc bácsi. Most, az elnök szavait hallva: elmosolyodik. Aztán mosolya hirtelen nevetésbe szalad, ahogy markát dörzsöli. Mintha máris ott erezné magát az új, bőséges fehér kenyeret adó föld tarlóján, s fogná a kasza nyelét, amivel az urak országában soha egy rendet nem vághatott a sajátjában, de most magának vághatja a vastag rendeket. — Ezért választottam én. halljátok, Medve Lacit, meg Gál Irént magam mellé, — azt mond-1 ja. — Mert igaz, hogy hatvanhárom éves vagyok már. de megné-« zem én, kikkel állok le a békearatásunkra! Mert eddig is 155 munkaegységem van nekem, de semmibe nem tudnám én azt nézni, ha lemaradnék az aratásnál..* Még valami jó nótát is kellene faragni akkorára, halljátok, mert úgy lenne a mi békearatásunk még szebb, ha szívünkből dalolhatunk is hozzá, — adja át a többieknek vidám nevetését, derűs bizakodását a hatvanhároméves Bancsi Ferenc bácsi. Kint hamar elállt az átfutó nyári eső. A nap meleg sugarai szivárvány-színben csillannak meg a dús vetések kövér leve-* lein ülő esőcseppeken. Az új fény vissza nem térhető messzeségbe űzi el a kicsi község múltbéli sok kínját, szenvedését, aminek emléke még mindig fáj Bán Ferene szívében, hacsak rágondol is. És a tűző napsugár egyre közelebb hozza azt a percet, amikor Bancsi Ferenc bácsi boldog vidámsággal, fiatalos erővel hozzákezdhet társaival a békearatáshoz. ASZTALOS BÁLINT
