Néplap, 1953. február (10. évfolyam, 27-50. szám)

1953-02-22 / 45. szám

J9BS PBBKtriS SS, YISXRXZP 3 NÍPEJtP A Szovjet Hadsereg a népek békéjének és biztonságának bástyája A SZABADSÁG HORDOZÓJA NY1KOLAJ TYIHONOV: jV YIRKOS, magukásta bunker- ' ben húzódtak meg egy Nyír­egyházakörnyéki tanyán Kondor Jinosék. Nyolc család volt velük. Mind tanyabeliek. Riadtan, mint a kergetett vad. vártak éjszakákon és nappalokon keresztül arra, hogy egyszer csak vége szakad ennek a Iiagy veszedelemnek, az ágyúzás­nak, a lövöldözésnek és a német katonák „látogatásainak". Már «födik napja várták a harc végét, *mikor hirtelen nagy csend tá­madt odakint. Olyan csend volt, mintha a sok zajba bélésüké túli atolna a világ. Kondor János egy ideig ügyelte a csendet. Délelőtt JO óra tájban azonban már nem bírta türelemmel, kiment a bun­ker elé szétnézni. Utána a többi férfiak is kimerészkedtek. Első tekintetük a tanya volt, a kicsi cselédház, amelyben szegényes holmijaik voltak összerakva. Az­tán a város felé tekintettek. Ott hatalmas tüzek égtek, sűrű, fekete füst szállt a házak felett. Szinte hallatszott az is. hogyan falja a láng az épületeket, a gerendákat. A város felől szovjet katonák kö­zeledtek. Messziről látszott szür­ke sapkájukon a csillogó ötágú csillag. Fegyvereiket kezükben tartották és gyors léptekkel ha­ladtak előre. Kondor Jánosék bunkerjával szemben vállas, szőke katona közeledett. Géppisztoly volt a kezében. Már messziről észrevette az embereket. Kezével intett, majd fegyverét a vállára akasztotta. Az emberek álltak, nem tudták, most mi következik. Tanácstalanságukban mindenről megfeledkeztek. — Jó napot kívánok! — köszönt tájuk a szovjet katona magyarul. Az emberek csak néztek rá per­cekig, szó nem jött ajkukra. Iván pjodorovics arcán látszott, hogy szeretné mind magához ölelni eze­ket az embereket, akiket — úgy érzi — régóta ismer Debrecen környékéről származó magyar édesanyja sok-sok elbeszéléséből. Alig tudta leküzdeni érzéseit, ami­kor megkérdezte: — Fan-e német katona a közel­ben? 4 EMBEREK most már ^ összenéztek és sápadt arcuk mosolyra húzódott. Elsőnek Kon­dor tért magához. — Testvér... — kiáltotta és magához ölelte a katonát. — Csak­hogy eljöttetek, itt vagytok már! — A katona engedte magát ölel­ni és ö is átfogta Kondor vállát. Az emberekben is feloldódott a tartózkodás, a feszültség. Körül­vették. mintha saját fiuk érkezett volna haza. Aztán vizsgálták te­kintetükkel ruháját, csillagos sap­káját és fényes derékszíj-csatján a sarlós, kalapácsos nagy csilla­got. — Nézd, — szólalt meg ismét Kondor, — meggyujtották a gaz­emberek. Milyen nyomorúság sza­kad ránk megint. A katona ránézett. Tiszta kék szemeiben jóságos csendesség■ bi­zakodás tükröződött. — Ne búsuljatok! — mondta nyugodtan. — Majd felépítjük — szebbre, mint amilyen volt és az már a tietek lesz. JT LGONDOLKOZVA leült egy szürke terméskőre. Gép­pisztolyát térde közé szorította. Zsebéből dohányt vett elő. Szét­szórta a tenyerén, aztán kivett egy csipetnyit. A többit az embe­rek felé nyújtotta.-— Vegyetek! Jó orosz dohány! — bátorította öke't. Az emberek sorra vettek egy csipetnyit belőle és rágyújtottak. Idegesen és gyorsan szívták a ci­garettát, A katona volt csak nyu­godt, mint az olyan ember, aki nemcsak azt tudja, mi volt teg­nap, hanem azt is látja, mi lesz holnap és azután. Egy mélyet szippantott, leverte a hamut, hom­lokán feljebb tolta báránybőrös sapkáját és megkérdezte Kondor­tól: — Te hol laksz? __Ott— ott lent, abban az alj­ban, — mutatott le a töpörödött kis ház felé Kondor. — Ott, jobb­ra az első... az az enyé ■ ■. izé, abban lakom, — helyesbítette gyorsan. Valóban, a ház a gazdáé volt, azé. akinél cselédkedeff. A katona észrevette zavarát és mo-' solygott. — És ott? — kérdezte tovább és a mű út szélén álló palás, nagy szürke házra mutatott. — Ott?... ott a gazdánk, a bé­resgazda lakik. Az az övé, — ma­gyarázta meg Kondor és fogai kö­zött köpött egyet a. ház irányéiba. — Mi volt. itt a tietek? Semmi! — mondta a katona. — Semmi! — ismételte Kondor, — Látástól vakulásig dolgoztunk semmiért. Ha betegek voltunk, el­engedtek, mert egészséges bére­sek, cselédek ■jelentkeztek helyet­tünk. Kóboroltunk az országban, mint az idegen. — így volt nálunk is. de csak volt •.. régen. Apámtól hallottam róla ... mi, fiatalabbak már nem éltünk benne. A Z EMBEREK elgondolkoz- va szívták a mahorkát. Hal­lottak már arról, hogyan élnek az emberek a Szovjetunióban, de most, hogy ez az onnanjött ember, ez a katona mondotta, méginkább elgondolkoztató volt, — Nálunk így volt... a fene ette volna meg, — mondta Kondor és ser cintett. — De hogyan lesz ezután? ... Ezt már nem tudhat­ja az ember. A katona elmosolyodott. Fel­állt. Géppisztolyát vállára akasz­totta. Az emberek elé lépett. Kon­dor János vállára tette a kezét, másikkal pedig lemutatott a: aljba; — Összefogtok és elsimítjátok azokat a gödröket, — kezdte a tervezést. — Felszántjátok, beve­titek. Helyes lenne, ha azt a kis patakot erébb vezetnétek. Jó len­ne öntözni belőle. — Nézett, né­zett egy ideig, aztán a házakra mutatott: — Azok is rossz helyen vannak ott. Ha építkeztek. ide építsétek házaitokat a dombra, itt több a napfény, jobb a levegő. — Még szorosabban átfogta Kon­dor vállát és megindult végig a dombháton. Az emberek kétoldalt, szorosan mellette maradva, követ­ték. — Itt, ahol most megyünk, utcát nyissatok. Két oldalára fák­kal. Oda, a dombtetőre iskola kell és kuliúrház, hogy művelődhesse­tek. — Közben felértek a domb­tetőre, Megálltak, majd ismét to­vább indultak a műút felé. A ka­tona beszélt, tervezett, az embe. rek hallgatták és maguk sem vet­ték észre, hogy szívükbe vissza­költözik az az érzés, amit régen elűztek onnan. Az öröm. Befeled­kezve hallgatták. — Ide, az út mellé, egy kes­keny erdősávot telepítsetek, hogy elfogja a port és a hideg északi szelet. Innen az útról könnyen kaphattok villanyt és rádiótok is lehet. F GY KÚT is kell... valami jóféle, mert eddig az sem volt, — toldotta hozzá Antal Im­re is. Csak akkor vette észre, hogy mit mondott, amikor már kimond­ta, Zavarában elveresedett. — Ez Kánaán, — eszmélt fel az öreg Kondor. — De hogyan csi­náljuk meg ezt mi magunk? ,.. legalább egy ilyen tenne köztünk, mint te. — Lesz, aki segítsen, — mondta nyugodtan, biztatva a katona. — Segítenek a munkások. Gépet, traktort, ekét adnak majd... és mi is segítünk. — Hacsak így nem . ■. Közben a harci zaj erősödött. Az elűzött nácik ismét lövöldözni kezdtek. A katona egy ideig fi­gyelte a zajt. Majd megszólalt; — Várnak. Mennem kell. Hátizsákjából két konzervet vett elő és egy darab kenyeret. Odaadta az embereknek. Aztán zubbonya zsebéből édességet, cuk­rot és csokoládét vett ki. — Ezt a gyerekeknek! — mon­dotta. Majd elköszönt. Az embe­rek sokáig néztek utána, amint biztos, kemény léptekkel ment az újabb harcok felé. Tekintetükkel addig követték, míg vállas alakja el nem tűnt a kavargó füstben ... SZABÓ GYÖRGY A Vörös Hadsereg Hús árnyékában eljátszott a gyermek. j Zsongott a város, zsongott a világ — $ Nincs hadsereg, amelyet úgy szeretnek. t Mint ezt, a béke s munka pajzsát. % ♦ Járd be a földet, fürkéssze a kétely, ♦ Vallassa meg a régi-régi kort, ♦ Nincs hadsereg, mely valaha a néppel, i Mint a mienk, oly mélyen összeforrt. J ♦ Vas-üstökös volt, vad fasiszta horda. Mely szép hazánkban dúlva megjelent. » Nincs hadsereg, mely porba zúzta volna Ezt az üstököst, úgy, mint a mienk. { ♦ ♦ • Őrjöng a harc a tűzben és borúban, | X Sohase forrt így forró életünk — ♦ Nincs hadsereg, melynek a háborúban * Olyan vezére volna, mini nekünk. ■ i , , . ♦ I A szabadság a népek szomjú álma. X J És Európát marja az idő — ♦ X Nincs hadsereg, amelynek igazsága { Igazságoddal összemérhető. yfBiiizke muftjak rá, hoqtj a rOtmU JfnuLierejj luit&udja ooltam...“ Jenei György eli- társ, nyíregyházi mun, kás-igazgató, az első világháború idején orosz fogságba .eseti. A forradalom szaba­dította ki a fogságból só", mint magyar mwn kás, fegyvert fogott, beállott a Vörös Had­seregbe. Ott küzdött a fehérek, interven­ciósok ellen egy, sor­ban az orosz proletá­rokkal, Erre az időre, mint étele egyik leg­nagyszerűbb szakasza ra gondol vissza: „Ma már minden be- csületes magyar dol­gozó ismeri a Szovjet Hadsereget, — mond­ja, — mert elhozta számunkra a szabad­ságot. Láttam egy ké­pet, amely a Berlin ben felállított szovjet hősi emlékművet áb­rázolja. Ez egy bronz- szobor; szovjet har­cos, jobbkezében acél­kard, amellyel átdöfi a fasiszta horogkeresz­tet, bal karján egy kis­gyermek, az emberi, ség boldog jövőjének jelképe. Ilyennek is­merték meg a dolgo­zók a Szovjet Hadse­reget. Most, a Szovjet Hadsereg megszületé­sének 35 éves évfor­dulóján visszaemlék­szem arra az időre, amikor én, mint vö­rös katona, résztvel- tem a forradalmi har­cokban. Távol-Kele­ten küzdöttünk a szovjet államért. Az­tán Moszkvába kerül­tem, a vörös parancs­nokok iskolájába s egyszer láttam Lenin elvtársat is! Sokat tudnék hessélni a vö­rös hadsereg katonái­nak, Lenin katonáinak hősiességéről. Nem volt olyan tűz, olyan ellenség, olyan aka­dály, amelyet ne küz­döttünk volna le. A népért, a szabadságért harcoltunk életre-ha- lálra. A vörös kato­nák utódai a Szovjet Hadsereg mai f iai. Az ö szellemük kísérte őket a Nagy Honvédő Háború éveiben, — Hogy vártuk titokban idehaza? Biztos vol­tam abban, hogy el­jönnek Magyarország­ra is és szabadságot adnak nekünk. így is történt. Én büszke va­gyok ró, hogy ennek a hadseregnek első katonái között voltam én is a forradalom idején. örömtől csillognak a szemeim, amikor lá­tom a mi néphadsere­günk büszke katonáit. akik ugyanolyan öl ágú vörös csillagot hordanak sapkájukon, mint amilyent én hordtam valamikor kucsmámon. Idős em­ber vagyok már, az egészségem sincs a legteljesebben rend­ben, azonban, ha sor kerülne rá, én is kö­zéjük állanék! Én, p volt vörös katona, fegyvert ragadnék a né» hadseregének so­raiban s úgy küzde- nék drága hazánk szent szabadságáért, ahogyan én azt a for­radalomban megtanul tam Lenin és Sztálin katonáitól. Gyerme­keimmel, unokáimmal sokat beszélgetek azokról az időkről, amikor kinn küzdöt­tem. messze Tárol- Keleten. Azért be­szélgetek erről újra és újra, hogy gyerme­keim, unokáim is úgy szeressék a szabadsá­got, a hazát, mint a Szovjet Hadsereg bő- tor harcosai- Én, a hajdani vörös katona, nagyon nagy szeretette] üdvözlöm a mai napon a Szov­jet Hadsereg minden, egyes harcosát s di­cső vezérét, a nagy Sztálin elvtársat." IVAN ZSURBA PARTIZ HŐSTETTE Andrej Dmitrijevics Boriszov, aki a polgárháború éveiben a Szpaszk környékén tevékenykedő partizánok parancsnoka volt, me­sélte el a következő történetet; A szovjet csapatok Habarovszk felé közeledtek. Az Amur mögött ádáz küzdelem folyt. Tudtuk, hogy fogytán a fehérek lőszere és sür­gősen utánpótlásra van szüksé­gük.- Azt is sikerült megtudni, hogy Szpaszk felől várnak lőszer­rel és fehérgérdistákkal megra­kott szerelvényt. Elhatároztuk, hogy megsemmisítjük az ellenség /inpótlását: levegőbe röpítjük a vonatot. Gondosan előkészítettük a műveletet. A fiatal partizánok hallgatagon feküdtek a pályatest melletti csaUtban és figyelték, nem hallatszik-e már a közeledő vonat kerekeinek zakatolása, A partizánok között volt Ivan Zsur- ba. Ő is a földhöz lapult, mint a többiek. A vonat a jelzett idő­pontban érkezett és sorsa — úgy. ahogy mi terveztük — megpecsé­telődött. Fülsiketítő robbanás hal­latszott, vakító fényű lángnyelvek csapódtak az ég felé, s a szerel­vény ezer darabra hullt. A fiatalokban szárnyakra kelt a hősiesség és a bátorság. „Fel kell gyújtani, a Hvalinka falu mögötti hidat. — szólt Zsurba. - - Ha fel. robbantjuk, elvágtuk a® fehérek utolsó utánpótlási vonalát is." .4 javaslat csábító volt. de veszélyes. A hídhoz vezető úton könnyen összetalálkozhattunk a Szpaszkban állomásozó fehér lo. vasezred századaival, amelyek az úton cirkáltak. Az ifjú hősök azonban nem hátráltak meg a ve­szély elöl. Útnak indultak és vég­rehajtották a feladatot. ... A híd gyorsan leéget t. Láng­nyelvek kaptak a száraz gerendák­ba, az olajjal tartósított deszkák jól táplálták a tüzet. Egyetlen lángoszlop volt a hid. Ivan Zsur- ba. amikor a lovascsapat messze száguldott már, bátra-hátra tekin­tett az éjszakába messze világító égő hídra. Sok hadműveletben vett már részt, de ilyen . sikeres éjszakára nem emlékezett. Útban a partizáncsapat állomás­helye fáié, Zsurba és társai a Konsztantyinovka felé vezető úton fehér gárdistákkal akasz- kodtak össze. Az ellenség nagy túlerőben volt. Zsurba visszafor­dította lovát, ki akart törni az el­lenség gyűrűjéből. Tölténye azon­ban fogytán volt. a fehérek pedig egyre szorosabbra zárták körü­lötte a kört. Utolsó töltényét is kilőtte mór. amikor dühös kiáltást hallott. I — Élve fogjátok el. Mindenfelől ellenség ron. tolt rá. Ivan ekkor meghúzta egy gránátköteg gyujtószerkezetét.. . Széttárt karokkal feküdt egy bokor tövében. Eszméletét vesz­tette. nem látta, mint rohantak rá a fehér banditák, mint kutatják ki zsebeit, nem érezte rúgásaikat sem. A fehérek azt hitték, hogy a vörös partizán meghalt. Amikor magához tért, sokáig nézte a tá­volból ragyogó csillagokat. Aztán minden erejét összeszedve, elkú­szott az útig. Egy paraszt éppen fát szállított arra, megismerte a vérbefagyott partizánt és beszál­lította öt Hvalinkára. Sokáig tartott, míg Zsurba fel­gyógyult. Amikor partizántársai­val találkozott, ezt mondotta: — Ebben az ádáz és szent harc­ban, amelyet szülőföldünkért ví­vunk, mindenki elvesztett valamit. Sokan elvesztették otthonukat, mások szüleiket, feleségüket,’vagy gyermekeiket, akiket az ellenség gyötört halálra. Én a lábfejemet veszítettem el- De egyikünk sem veszítette el azt, ami a legfonto­sabb: a győzelembe vetett rendít­hetetlen hitet. Legyetek rettent­hetetlenek a harcban, üssétek kí­méletlenül az ellenséget mindad­dig, míg szülőföldünk szabad nem lesz. A partixáuoli megesküd, tek, hogy harcolni fognak utolsó csepp vérükig, a teljes győze­lemig. ... Teltek-múUak a napok. A partizánok csaknem minden éj­szaka aprították az ellenséget. Le­vegőbe repültek az ellenséges fsze-„ relvények, égtek a raktárak. Csu­pán Ivan Zsurba tétlenkedelt egyedül. Ebbe nem tudott bele. nyugodni. Felült a legjobb lóra és elvágtatott. Ami ezután történt, azt ügy em­legetik Szpaszk régi lakói, mint valami csodálatos legendát. _ Szpaszk az intervenciósok egyik föfészke volt akkor. Sokezer in­tervenciós és fehérgárdjsta állo­másozott a városban■ Ügy deltaj- ban lovas vágtatott végig Szpaszk ■ főutcáján. Odaugratott a tiszfi- klub épületéhez, betekintett az ab­lakon. aztán három gránátot vá­gott be egymásután. A teremben éppen tisztigyülés volt. Ezután a lovas megfordult, ál ugratott a vasúti sorompón és pisztolylövéssel leteritett még há­rom ellenséges katonát. Ilyen hőstettet hajtott végre Iván Zsurba, a partizán. (Megjelent a Komszomol­szkaja Prarda-han.)

Next

/
Thumbnails
Contents