Néplap, 1952. szeptember (8. évfolyam, 207-229. szám)

1952-09-07 / 210. szám

1952 SZEPTEMBER 7, VASÁRNAP NÉPLAP p* tí mmmm MÓRICZ ZSIGMOND „Adassák e levél Mórica Zsigmond úrnak, Kit most érdemelten, szépen koszorúdnak. Koszorút nőm viszek, {rds megy helyette, De ott leszek mégis, míg élek mellette Ady Endre írta ezeket a sorokat irodalmunk egyik legszebb költői levelében. ' A „Szerelmetek barát, •zömök Móricz Zsigmond”, akihez a levél íródott, épp oly váratlan, ragyo­gó üstökösként robban be, a kietlen, füllent magyar rónák tespedtségébe, mint néhány évvel azelőtt maga Ady. „Hét krajcár” — ez volt an­nak a novellának a címe, amely egycsapásra az irodalmi élet érdek­lődésének középpontjába állította a tiszaháti kis falu szülöttjét — Móricz Zsiginondot. . lvi volt ez a ’ fiatal író, akiről Ady Endre azt mondotta: „Egyedül felér egy forradalmi szabadcsapat­tan” Móricz Zsigmond 1879-ben bzü letett Csecsén. Itt szívta magába a tiszaháti magyar beszéd édes za­matéi ízét, itt ismerkedett meg szü­lei és saját sorsán keresztül a .kis­paraszti élet minden keservével, ja­jával. Itt ismerkedett meg a kis Bsigmond — a kulák rokonság le­néző szívtelen, eltaszítóan rideg magatartásán keresztül — a falu osztáiyelleniéteivel, a kulákság igazi arcával. Édesanyja rokonsága révén 1891-ben bejut a debreceni kollégiumba, majd Sárospatakra kerül, ahol a reakciós tanári kar kegyetlenül üldözi, s minduntalan érezteti vele: „Minek tanulni egy paraszt fiá­nak”. (E keserves sárospataki évek emléke adta az indítékot később Nyilas Misi örök szép történetének, a „Légy jó mindhalálig” című re­gényének megírására.) Középisko­láit végülis Kisújszálláson fejezi be, majd Debrecenbe megy egye­temre. A fiatal Móriczot hatalmas célkitűzések, nemes törekvések fű­tik: a szegény, kizsákmányolt, el­nyomott népet akarja szolgálni. De csakhamar észreveszi, hogy ezt a célját sem a teológián, ahová először beiratkozott, sem a jogi ka­ron nem érheti el, — újságíró lesz. Először a debreceni Hírlapnál, majd 1903-ban Pestre jön, s beke­rül az Újság című napilap szer­kesztőségébe. Itt, a fővárosban ismerkedik meg a „Nyugat” körül kibontakozó forradalmi, polgár­radikális mozgalommal s döntő ha­tást gyakorol rá Ady költészete, egyénisége. Több kisebb próbálga­tás után végre megtalálja igazi hangját, s elsöprő erejű, izzó láva­ként buggyan ki belőle a kora gyermekkora óta felhalmozódott élményanyag: az évszázados elma­radottságban tartott magyar falu keserves, nyomorúságos élete. Biz­tos kézzel, igaz -meggyőző erővel rajzolja meg a falu reális képét, s a valóság ellenállhatatlan erejével szaggatja szét azt az illuzólcból, ha­zugságokból szőtt fátylat, melyet oly nagy gonddal szövögetett és cifrázott tarkára a „Hivatalos iro­dalom”, , A „Hét krajeár”-t (melyben azt meséli el, hogyan keresett egyszer édesanyjával sírva-nevetve hét krajcájt a fiókban, a poharak fe­nekén, meg az apai lajbizsebben, hogy szappant tudjanak venni, s a nagy keresésnek az lett a vége, hogy találni csak hat krajcárt ta­lálták, s a hetediket egy kéregető koldus adta oda a gyötrődő édes­anyának) sorra követik az újabb novellák, majd a drámai iazású regények (Sárány, Isten hátamö- gött, Fáklya), melyek merőben új képet tárnak az olvasó elé: meg­mutatják, hogy az évszázados feu­dális elnyomás, mely nálunk a század elején már szorosan össze­fonódva jelentkezik az imperializ­musba torkoló kapitalista fejlődés­sel, hogyan fojtogatja, köti gúzsba a dolgozó népben rejlő hatalmas értéket, hogyan nyomorítja meg, torzítja el a nagynak, nemesnek induló szándékokat, törekvéseket. Ez az új hang, amely a kritikai realizmus művészi erejével mutatta meg a nádfedek* házikók idili kül­seje mögött ordasként meghúzódó szegénységet, elmaradottságot, ba­bonát, tudatlanságot — hatalmas forradalmi, erővel jelentkezett iro­dalmunkban. De Móricz nemcsak a puszta va­lóságot, a rettentő állapotokat mu­tatta be írásaiban leleplező vádoló erővel, hanem rámutatott az őket előidéző okokra is. A legfontosabb okot — Adyval együtt -— a rabló kapitalizmussal egyre szorosabban összefonódó föld- birtokos osztály, a dzsentri-társa­dalom népein yoniú, korrupt ural­mában látja. Az országvesatő ellen- forradalmi korszak fojtó légköré­ben írt, maró szatírával telített re­gényeiben — mint a Kivilágos vir­radatig, Uri-muri, Rokonok 1— és sok elbeszélésében, riportjában szinte anatómiai pontossággal írja le ennek a feudalizmusban fogam- zott, széthulló rétegnek belső rothad- ságát, éles, vádló szavakkal mutat rá tunya közönyére, népellenes, bűnös magatartására. Nem egy írás­ban fest megdöbbentő képet arról, hogy ez a történelem által vissza­vonhatatlanul halálraítélt osztály milyen eszeveszett tobzódással üli meg saját halotti torát, de a lako­ma költségeit a végsőkig kizsákmá­nyolt dolgozó nép izzadja ki saját véréből és húsából. Az urak asztalánál vigasság és bőség, „Tejjel-tóézael folyó kánaán ez az ország” — vélhetné a felü­letes szemlélő. De Móricz megmu­tatja az érem másik oldalát is, ezeket írja egy alföldi faluban tett látogatásáról: „Véghetet len sze­génység és gyötrelem ez az élet. A községben ezer család egyik nap­ról a másikra tengődik, mást nem esznek, csak kenyeret, kenyeret és vizet. Kenyéren és vízen él a nép és a gyermek az élet rabságában ,.. S ezek a gyermekek mennek haza az iskolából és nem várja őket a jól megérdemelt vacsora. Még krumpli sincs... Ha tésztalevest esznek, az ünnepnap”, (Kenyéren és vízen, 1931.) De nemcsak a dlnom-dánomok végtelen során át pusztulásba ro­hanó földbirtokos osztály fölött mondja ki Móricz Zsigmond az el­marasztaló ítéletet, meglátja a falu egyre élesebb osztályellentéteit és szétrombolja — irodalmunkban, elő­ször — a parasztság egységének ha­mis illúzióját. A „Szegény embe­rek” című elbeszélésében a front­ról' hazajött napszámos így magya­rázza meg ' feleségének az élet, a falu igazi „frontját”: „...Mi va­gyunk itt, tudod, ezen az oldalon, a szegény emberek ... mind itt va­gyunk, akiknek büdös putrija van .,. rongyos ruhája ... nincsen ennivaló kenyere... a másik par­ton ... ott vannak a szép nagy házak, terített asztalok, meg nagy hombárok, sok búza benne, sok bab, kolbász oldalas, sonka ... oda süt még a nap is, még a madarak is odajárnak, mert ott jó dalolni..,” Élete végén írja meg legszebb kisregényét, az Árvácská-t, egy Ünnepség Ti ÖKÖRITO Ma nagyszabású ünnepség lesz Tis^acséesén, Móricz Zsigmond szü­lőfalujában. ünnepélyes keretek között helyezik el a nagy író szülő­házán az emléktáblát. Az emlék­tábla elhelyezésének: ünnepsége dél­előtt fél 12 órakor kezdődik GyŐrc József elvtárs, az MDP. megyei titkárának megnyitó szavaival, majd Nagy Sándor Sztálin-díjas, líossuth-díjas írónk mond ünnepi I c-iédet. Eaekután a Párt, az állam képviselői, a külföldi. íróküldöttség tagjai helyezik el koszorúikat. — Ezen az ünnepségen felszólal több dglgozó paraszt is. Azok, akik Mó­ricz Zsigmonddal együtt nőttek fel, akikről a nagy író írt is. Az emlékünnep délután nagy­szabású kultúrműsorral folytatódik Tiszacsécsén, melyen nemcsak a legjobb saaboles-«Katmári népi tán­cosok lépnek fel, liánéin a hajdú bihari és fejérmegyei táncosok is. A műsort a<z Állami Falúszímliáz előadása zárja be. A Tűzkeresztsé­get adják elő az együttes művészei. apátlan-anyátlan lelenc kislány vi­gasztalan tragikus sorsán keresz­tül dantei színekkel festi meg a kapitalizmus embertelen profithaj­száját, amely vadállatokká siiiy- lyeszti az embereket. Kíméletlen erővel rajzolja meg a könyvében a piacra termelő, mindenben saját hasznát kereső, mindenkit kizsák­mányolni igyekvő kulák.igazi ar­cát. Móricz Zsigmond, aki regényben, novellában, riportban élete végéig lankadatlanul küzdött a dolgozó nép felemeléséért, rendíthetetlen híve volt a társadalmi haladás ügyének. Az 1919-es forradalmat, a Tanácsköztársaság megalakulását boldog örömmel üdvözli: „A kom­munizmus meg fogja hozni az iudívidumok valódi klvirágaásának nagyszerű korszakát. Magyarorszá­gon .. . most kezdődik az igazi és emberi élet” — írja 1919 áprili­sában. A forradalom bukása mé­lyen ínegsebzi. Visszavonul, majd egyidei hallgatása után hozzálát hatalmas történelmi ciklusa, „Er­dély” megírásához. Nem azért, hogy a múltba meneküljön a jelen égető problémái elől, hanem hogy a múlt­ból keressen bátorítást, iránymuta­tást a Horthy-faSizmus fojtogató karjaiban vergődő népe számára. A Horthydtorszak gyilkos, el­nyomó uralma idején sem lesz hűt­len ifjúsága eszményképeihez. Egy burzsoá lap írókhoz intézett kör­kérdéseire így válaszolt: ... a sza­badságvágy a tömegekkel való együttérzés, a kultúra harca, az emberiség jövőjéért való élet és odaadás, az írónak, s minden míí- yésznek még nagyobb érdeke és kö­telessége, s egyben joga is, mint bármely más állampolgárnak. (Ma­gyarország, 1934 április 1.) Ebben az Időben születnek meg a kapita­lizmus elembertelenítő világát oly élesen vádoló írásai, mint a „Bol­dog ember” (1932). A „betyár” (1937), majd hozzáfog nagy művé­nek a Rózsa Sándor — trilógiának megírásához, amely befejezetlenül is. — a harmadik kötet megírásá­ban megakadályozta halála. — Vi­lágos, félreérthetetlen állásfoglalás a növekvő fasiszta métely térhódí­tásával szemben a dolgozó nép_ ügye mellett és egyben hatalmai erejű figyelmeztetés az országot szakadék felé taszító „Úri osztály felé”. 1942. szeptember 5-én halt meg. A XX. század első felének legna­gyobb magyar íróját temetésén nem búcsúztatta az akkori kor­mány, a hivatalos irodalom egyet­len képviselője sem — de elkísérte utolsó útjára a dolgozók millióinak hálája, szeretete. Móricz Zsigmond, aki buzgón jegyezte a nép min­den búját, panaszát, szíve utolsó dobbanásáig hű maradt a nép ügyé­hez. A felszabadult magyár dolgo­zók milliói büszkén tekintenek s hálával gondolnak ő reá és ma, amikor immár végérvényesen és visszavonhatatlanul elkezdődött Ma­gyarországon az „Igazi boldog és emberi élet”, életművéből új erőt merítenek annak a virágzó, boldog Magyarországnak a megteremtésé­hez, amelyről ő annyit álmodott, s a múltat visszahozni akaró ellenség elleni kíméletlen harcra. A múlt ret­tenetes képét, kegyetlen elnyomá­sát oly valódi erővel leleplező írásai arra tanítanak ma bennün­ket : ne engedjük meg soha többé országunkban az úri csőcselék garázdálkodását, ne engedjük meg, hogy visszatérjenek azok az idők, amikor a dolgozó nép „Hazátlan bitang”, űzött, megkínzott vad volt saját országában. Az ünnepségre külön vonat viszi a dolgozókat, amely Mátészalkáról indul Fehérgyarmatig. — Nyír­egyházáról a menetrendszerinti vonathoz kapcsolt pótkocsik szállít­ják az utasokat Fehérgyarmatra, _ ahonnan külön autóbuszjáratok közlekednek, Tiszaesécséig. A tisízacsécsei ünnepségen kívül még hatvanegy községben rendez­nek az ünnepi Könyvhéten Móricz Z-siV/JHOHíl-emlókün népségét Sza­bclcs-Szatmárban. ... Rossz petróleumlámpát és lampiont hozott a. kultúra, melyben bizakodva, ötszázan mertek mág­lyára állni. Mert míg fáklyával rí tágítottak, addig bizony nem tán­colt a csűrben senki éjszaka. Ennek a „magyaros keménységnek” adták bizonyságát a. környékbeli falvak, mikor vasárnap megtartották a táncmulatságot. A lapok felhéibo- rodva írtak Komlótótfaduról, hogy vasárnap táncolt. Látszik, hogy aki irta, nem ismeri a, népet. Persze, hogy táncolt : hát Budapesten, nem ■ tartottak meg valami báli amiatt, mert elsüllyedt egy hajó valahol háromezer utassal, vágy mert Mes­sina; romokban hevert Komlót ót- falutól ökörüó csaknem olyan messze van, mint Budapesttől Mes sina! Azok nem szomszéd falvak, közbeesik Szamosbccs, Rima, Ta­tárjaivá, Súly-i, Szamoséjlak, Por- csalma, s ez a hat falu égy elvá­lasztja őket egymástól, hogy búr két-hái'om órajárás az egész szeké­ren, mégis elegen vannak Tótfalu­ban, akik sohasem voltak életükben ököritón, s annyit tudnak róla, hogy az ököritóiak náluk mennek keresztül Szalmáira. S ennek a magyaros keménység­nek az ököritói szerencsétlenclc ak­kor adták legfőbb bizonyságát, mi­kor meglátta az eszeveszetten, dur­ván, nagy erűvel táncoló tömeg azt a felfutó tüzesíkot, amely a fellobbant lámpából szikrázott a száraz lombokon a tetőig. Ebben a pillanatban teljesen el­vesztette az az ötszáz emberi lény, mindazt a kultúrát, amely a sok- ezeréves szellemi művelődésből rá­juk jutott. Fene vadakká, változtak, nemcsak a rémület hatása alatt, de azért, mert aira. voltak mintegy rdnevelve, hogy ebben a percben nyers állatokká legyenek. A táncos legény ököllel ütötte el a lányt, or­dítva vágott előre, egy másodperc alatt a földre voltak tiporva az clőlállók, akik az út sodróiban áll­tak, nem a kapufelé rokonokéban. És senki, se ért a kapuhoz, hanem bent, két lépésre attól, eleven mág­lya nőtt az önmagukat tönkretevő boldogtalanokból. A jelenlevő em­beri erőnek, semmi része sem hasz­nálódott el a kapu kitörésére, s a hirtelen lecsapódó füstben és tűz­ben a legparányibb emberi ész és akarat nélkül, mintegy szétrobban va sült lei az emberi testekbe öl­tött energia. Alig-alig néhányon mentek ki a nyitvalevő kisajtón, jellemző, hogy volt legény, aki- kí­vülről, tehát a szabadég alól tiszta ésszel tört be, s így az emberhalom alól ki tudta vonszolni húgát és épségben vitte Ki a pokolból. Ellen­ben a többiek, a boldogtalan álla tok, ott vesztek, minlhacsak nem is az isten képére teremtett lények lettek volna, hanem kosok és bárá­nyok a tűzben. Éy fölfelé meredt a, karjuk és a szemük, s mikor annyira nőtt az emberhegy, hogy elértek, róla Valami három méter magasban lévő nyílást a csűr fa­lán, azon ugráltak ki az emberek, igy megmenekültek, mintegy szá­zan. És a letapadtak visszarángat­ták, akit tudtak, s volt, akit égé szén kettészakitottak. * És mi történt a tiiz ólat A nép, mint minden féleivilizált, és erősen vallástalan nép, rettene­tes apátiába süllyedt. Az égett em­berek elbújtak és elmenekültek, mert jól ismerik az orvosaikat, akik barbár módra henteskednek s követelik az őket nagyon jogosan megillető, valójában igen kicsiny díjakat. De a parasztnak minden krajcár igém nagy pénz, még ak­kor is, ha vásárol, hát még mikor csak az egészségét kell vele megfi­zetni. Nem is lehet összeírni, há­nyán sebesültek meg, míg régre egy hét múlva híre ment és bizo­nyossá is lett előttük, hogy most ingyen gyógyítanak és ingyen ad­ják az orvosságot. Az államnak va­lóban ingyen kellene adnia a nép­nek: tanítót, orvost és ügyvedet. Azonban nemcsak a nép viselte magát paraszti állapothoz illően, az urak is nagyon úri módon fog­ták fel a dolgokat, Csak az alis­pán és főispán szerepét látni tisz­tán. Nagyon keményen lehetne megtámadni a magyar közigazga­tást ennek a két úrnak magavisele­tét áltaiánosUva. Az alispán Je- ■sürgönyzi a. budapesti mentőegye- siüétet, amely felajánlotta a segít­séget: ,,Szives készségükért köszö­netét mondva,, értesítem, hogy ököritón egyéb munkálat nincsen, mint háromszázon felüli hulla e,lle- mctésc." Ebben a pár sorban be,ti­ne van a magyar úri gavalléria, hetvenkedése, oktalansága, s a hi­vatalra, a nép atyjának szerepére nem termett ember minden lelkiis- meretlensége. Mig az alispán ezt a táviratot irta, minden bizonnyal ünnep utáni katcenjammerólől töb­bet szenvedve, mint a szive fájdal­mától, ezalatt száznál több ember ordított és nyöszörgött, halálverí­tékkel kivert, égett testtel... s az alispán csak egy hét múlva józa­nodon ki annyira, hogy a mentő- egyesület újabb ajánlkozására elfo­gadta a segítségüket... ... Az ököritói szerencsétlenség­ért felelős minden tanító, minden pap, minden szolgabiró, minden jegyző s minden vármegyei hivatal­nok, akinek JSjS óta köze volt eh­hez a falúhoz. Fel egészen a mai belügyminiszterig, ha ez nem vette tudomásul az alispán hírhedt táv­iratát. Csak a főispánok nem, fele­lősek semmiért. A főispánt nem azért küldte le a kormány a me­gyékbe, mert felteszi róluk, hogy lelkűk van s a megyének hasznára lesznek, hanem azért, mert szép a nevük, mint egy lobogó és legalább is olyan daliák, mint a vármegyei hajdúik: tehát nem dolgozni kell nekik, hanem reprezentálni! Ilyen­formán Szatmár megyének most ideális főispánja van, s ez az úr két nevezetes dolgot jelentett ki: „addig nem megy le ökörilöra, amíg el nem temetik a halottaikat, mert ezt a látványt nem bírják az idegei”, s hogy „ököritón nincsen szükség segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra”. Bizony, bizony, akárhovd nézünk, az ököritói tűz világa mellett csak szomorú látnivalók tűnnek sze­münk elé. .1910, április. MÓRICZ ZSIGMOND

Next

/
Thumbnails
Contents