Kárpátalja, 1890 (2. évfolyam, 1-46. szám)
1890-05-11 / 19. szám
Második évfolyam. ____________ 19-ik szám. Munkács, 1890. május II. K Á R PÁTALJA. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési árak: • ® fr**- SU Negyedévre 1 frt 25 kr. Egyes szám ára 10 kr. (a) E lap megjelen minden vasárnap. |®®®®®®$®®®®®®®®®@®®® Egész évre Fél évre 2 frt 50 kr. Kiadóhivatal: FARKAS KÁLMÁN könyvnyomdája Munkácson, kova az előfizetések-, hirdetmények és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. Nyilttér petit sora 35 kr. Szerkesztési iroda: Munkácson, Vár-utcza 564. szám alatt, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. ®®®®i®@®®®®®®®®@®§®§®®®@®®®®®®®@®(8^)@®[Qj@®@@XS®@@^ ISTVÁST. Hirdetési árszabály: Hivatalos hirdetési díjak egyszeri közlésért: 50 szóig 80 kr., 100 szóig 1 frt 30 kr., 200 szóig 2 frt 20 kr.,Ö azonfelül minden szó 1 kr. — Üzleti és többszöri* megjelenő hirdetések jutányos áron közőltetnsk. I»’ Emlékoszlop. Elismerést érdemlő mozgalom in- dúlt meg városunkban és vidékén a „Beszkiden felállítandó batároszlop költségeinek fedezése“ — végett. Hogy a vidéken is megindult és folyamatban kell lennie a gyűjtésnek, abból következtetjük, mert az általunk látott iv a gyűjtésre kiadottak közül a nyolcadik számú — és az,eddig aláirt névsorban csupáncsak munkácsi egyének neve fordul elő. Hogy túl aj dónk épen kibocsátotta ki a kérdéses iveket (?).;., megyei felügyelet alatt és annak kifolyásaként működő, vagy magán bizottság-e ?... ezt az ívről leolvasni nem lehet. Milyen emlékoszlop szándékoltatik az említett helyen felállittatni? ... az sincs jelezve: A kérdések nem kifogásolás céljából vannak felvetve, hanem azért, hogy megbeszélés tárgyává tétessék az ügy nyilvánosan, mert az mindnyájunkat érdekel. Az aláírók sorozatából és az adakozásokból az tűnik ki, hogy itt az eszme a mostani körülmények közt csa k igy vaktában is kellő pártolásban részesül, talán mear nagyobb figyelem en részesült volna, ha megjelöltetik az aláírási íven a hely világosan, a.; oszlop anyaga, kő vagy vasból készittetik-e, mily felirattal és minő képletekkél akar éfláttátni. Egyszerű határöszlop, vagy monumentális szobor szándékoltatik-e felállittatni ? A különböző körülmények külöm- böző térre vezetik a gondolkodást. Ha csak egy egyszerű határoszlopról van szó, mely megjelölje Magyarország és Galicia közt a választó pontot, figyelmeztesse talán az utast, ki arra vetődik, hogy magyar földre lépett, akkor az igen egyszerű lehet; elég annak főkép tartósságára számítani; ha az a cél, hogy jelölje a pontot, melyen őseink e hazába léptek, akkor az kérdésessé válik, hogy hová tétessék, mert azt megjelölni á mai viszonyok közt már nagyon nehéz és ez esetben is csak egyszerű emlékoszlopról lehet szó. Talán azon esetben, ha — az ország határán belül, —- legalább a városokban a nevezetesebb pontok megjelölve lennének már, s bőviben volnánk a költségeknek, szóval jutna ide is, amoda is, akkor az ország határszélén nagyobb áldozattal, nagyobb költséggel is járulhatnánk hozzá, de mikor az emlékekben oly igen szegények vagyunk, mint a milyenek vagyunk, akkor mégis meg kellene beszélni előbb a helyet, hogy j hol lesz legalkalmasabb egy emlékoszlop felállítása. A határszélre — nézetünk szerint — elég egy olyan jelző oszlop, mely tudassa az arra járókkal, hogy attól kezdve — idegen földről jőve — magyar földön, magyar hatalom védelme alatt van. De azért sem szükséges más féle módú eljárás a határszélre, mert ma már a tengelyen való utazás igen gyér. Az emberek a vaspályákon közlekednek egymással, mert ez olcsóbb, gyorsabb és kényelmesebb. A vaspálya mentiben azonban mi nem állíthatunk a határszélre emlékeztető jelt, mivel a határ vonalon a föld alatt vezet át az ut Magyarországból Galíciába, s a sötétségben senki sem veszi észre, mikor lépte át a határt. Ha monumentális oszlopot, vagy bármi jelvényt akarnak állítani valahová, azt legczélszerübbnek tartjuk a határhoz közel eső legforgalmasabb helyen, tehát valamely városban állíttatni fel, hol az idegenek is, a hazafiak is legyakrabban megfordulnak és huzamosabb ideig tartózkodnak. Igaz, hogy a B e s z k i d határszél olyan, hová gyakran történnek kirándulások messzebb vidékről is, de nem határoszlop keresése végett, hanem a természettől gazdagon színezett panoráma megtekintése kedvéért, ,hol a diísan zöldellő hó vonal alatt a kilátás szépsége oly bájos képeket tár a felfáradt szemlélő elé, melyeknek élvezete sokszorosan jutalmazza az oda utazás törődéseit. Európában az utas nem a sivatagon, nem a határszéleken keresi a nevezetességeket, akár tanulmányi, akár szórakozási szempontból utazzék, hanem a, városokban, hol a forgalom, a gyülekezés nagyobb; azért mi is ilyen szempontból óhajtanók a kérdéses emlék oszlop felállítását és elhelyezését beszédtárgyává tenni, s ha már emléket állitunk, legyen az olyan, hogy ne piruljunk el, ha idegeneknek meg mutatjuk, és legyen tanulságos az utódokra nézve is.-------s. Vá rosi dolgok. Megjött a kellemes tavasz. A föld kebele kitárult a nap jóltevő sngarai előtt és életre keltette mindenütt a szunnyadó erőket. Minden a szabadba vágyik élvezni a természet önkényt kinálkozó áldásait. A világ tele van a gondviselő minden javával, az embert körülöleli az áldás, — csak tudja felhasználni, akarja a maga javára fordítani. A természet mindhárom országa az az embert szolgálja, csak tudjon ura lenni, tudja akaratát okosan érvényesíteni. És mily csodálatos beosztása van a földön a dolgoknak! Hol az egyik anyag fogyatékosabban fordul elő, ott a másik, ha látszólag kevésbbé értékes is, nagyobb tömegével pótolja a másik hiányát. Városunk helyzete olyan, hogy a természet minden áldásából juttatott neki a gondviselés. Terein kevés szorgalom mellett terem bora, búzája, hegyeit a szőlő ültetvényeken túl szép erdők koszoruzzák, belsejében pedig külömbözö ásványok vannak, melyeket legnagyobb részben meg sem próbált felszínre hozni, értékesíteni, felhasználni. Ezekről beszélünk majd többet jövő i számunkban. Az említetteken kívül egyik legfőbb áldása a természetnek az embéri élet feltartására, az egészség megóvására a viz, melyet szintén bőven nyújtott számunkra a gondviselés, de ezt sem tudjuk még eddig okosan, az egészségre előnyösén kihasználni. Munkács város talán több mint két kilometer hosszban fekszik a Latorca folyó mellett s még csak annyira sem haladt századok óta, hogy csak egyetlen egy hozzá vezető jó és rendes utat készített volna. A . folyó mente mindenütt a legpiszkosabb helynek mondható. A hidon felül levő felső rész csak buvó hely, mélyen át nem mind.ég.;ta- nácsos tisztességés embernek a folyómedréhez közelíteni. A hidon aluli rész olyan forma, mint a milyennek a gyehenna völgyet képzelhetjük magunknak. Nagyon időszerű tdhát azon mozgalom, melyet egy uszoda létesítésére indított meg Fankovies Sándor gimn. igazgató*, melyre- a felhívást is alább közöljük. * Az egészség, a tisztesség, a szemérem mind arra utalják a közönséget, hogv a felvetett eszmét karója fel és valósítsa meg. A ráfordított költs ig csak látszólagos kiadás, mert dúsan visszatérni, a test tisztántartásával megszerzett élet ép fentartásá- ban. A tiszta folyóvízben való fürdés sókkal előnyösebb a kádfürdőnél, kivált, pedig e pontján még a Latorcának, hol annak vize nem nagyon messze.van ásványos forrásától. Reméljük tehát, hogy az értelmes közönség igyekezni fog csekély áldozat árán a város közönségének ezen az egészségi állapotokra nagyon messze kiható intézményt létesíteni. — TÁRCA Vágy. Hol csendes völgynek lágy ölén Patakcsa folydogál; Ilová a láradt gerlice, Búsongni sírva száll Csak oda vágyóm én! Hol csendben úszik a vidék; Hol a berek kihalt, Hol nem emészt a honfi bu, Hol nem hallják a dalt, Csak oda vágyom én! Hol szivem a csendes magány Malasztja tölti el, Hol a világ gyötrelmitől Nyugodt a bús kebel; Csak oda vágyom én Hol szomorú fűz árnya dől Virágos hant fölé, S az esti szellő elviszi Imám az ég felé: Csak oda vágyom én. El innen messze! meszire, Hol csendes a világ! Ott halni meg, hói megsirat Kicsiny madár, virág: Csak oda vágyom én! a. e. Gondolatok egy koporsónál — Robi Vilmostól. — Milyen zűr-zavaros tarkaságban .húzódik el lelkem előtt ez a nyomorúságos földi élet! Ezer féle változataival, mint egy végtelen papírszalagra festett kép.— cyclus — tűnik elő, melyet bosszantó phlegmával gombolyít szemem előtt a sors keze! Egy óriási panoráma az, mely mindnyájunk előtt nyitva áll. Pénzbe nem kerül s mégis több s tanulságosabb látnivalót nyújt, mint a világ összes festő — óriásainak bármelyik nagy s halált nem ismerő alkotása! Igen! ... ez az olcsó panoráma ritka érdekeltséget költ mindazokban, kik nem sajnálják azt az időt, a mely annak komoly szemléletére szükséges. Eü naponkint figyelem azokat a képeket, melyek szoros egymásutánban időről- időre felmerülnek, s elgondolkozom az élet tarkaságán, — s csudálkozom azokon a rikító ellentéteken, melyek nagyon sokszor ugyan azon perez leforgása alatt, formába öltözve elém tűnnek. A kétségbeejtő küzdelem szomszédságában hivalkodva ölt magára testet a piszkos dévajság; — a lesújtó fájdalom könye átszivárog az öröm pajzán mulatságába, s a feketére mázolt bűn közelében az áhitat csöndes óráinak fonséges illatú étberje ömlik el! . . . Istenem! ... s ez elemekre soha sem bontható vegyületnek, mig ember él, vége soha sem lesz! A mint pusztul az egyik generáció, azonnal nyomában jár az uj nemzedék s izmos karokkal hódítja meg a tért, a küzdelemnek emez óriási színpadát: s ez emberi hullámzásban kél a kihalt fájdalomra új, — a letűnt örömökre más, régi bűnökre ismét bűn, mig rövid percek alatt rohamosan váltakozván, érintetlenül hagyják talán a ku- fárkodónak ridegségig megfásult lelkületét; az ideálokért rajongóban azonban mély benyomásokat hagynak, — s egy-egy tóval ebbenő szomorú kép szemlélete sokszor erősebb sebeket is üt, miknek sajgása hosszú ideig tartó fájdalmat okoz. Egy ilyen szomorú élet-kép szemlélete zavarta meg legközelebb ismét az én lelki világomat!..._• íme! . . . egy koszorúktól ellepett koporsót visz mellettem a feketével bevont halottas kocsi. Mennyire hasonlít annak a virághalmaznak élete az alatta csöndesen pihenő élethez! Dús pompájával csak a megásott sirgödörig kedveskedhetik még, pedig alig terjed egy tavaszra illatozása; miként a koporsóban szendergő sem élhette le a tavasznak bájos korát, — megölte az erőszak, midőn a rajta diszlö kosznruknak is az erőszak metszé el életöket! . . . Hozzá tartozói némán kisérik a pompájában is lelket megremegtető koporsót. Arczukon a fehér sápadság pihen; beesett gödrükben fénytelenül sötétlik a szem; egy rezgő könycsep mutatja csupán, hogy a lélek és test úgy a hogy még szolgálják egymást! Oh, az a kis könycsepp, mennyi fájdalomnak volt már ártatlan hirdetője? ! Ideges reszketés vesz erőt testemen. A gyászolónak egyetlen élet eltvesztése okoz kimonhatatlanul nehéz fájdalmat: én siratom mindazokat, kiktől megvonta az ég azt az erőt, mely szemébe néz ezer veszélynek, mikkel a sors haragja sújtani akar! Ok egyet temetnek most, de hányat temetek én ugyan e pillauatban amaz em-‘ berek közül, kik ön kénytelenül rázzák le nyakukról átkos életüket! Ti bölcsek! kik azt hirdetitek szüntelen, hogy a lelki és testi erőt az arany ifjúság körében keressük ; kik az életszeretetét kiválóan nálok vélitek feltalálni; mondjátok meg nekem: miért oltják el épen ő közülök legtöbben azt az életet, melyhez szép reményeket fűzött egy boldog család, társadalom — s talán egy hazának népe is?. Ezt fejtsétek meg! . . . s akkor talán hinni fogok életbölcseségetekben; akkor megnyugtattok velem együtt ezreket, kikben kimondhatatlan szomorúságot okoz egy ilyen jobb sorsra érdemes ifjúnak korai — s nem természet követelte halála. Szegény fiatal ember! Milyen gyorsan, milyen kegyetlenül végeztél te azzal az élettel, melyet jó szülőid — hogy azzá legyen, a mi volt — húsz év óta ápoltak gondosan, őriztek féltékenyen! Hányadik vagy te már amaz áldozatok sorában, kikben utálatot keltett ez a földi zür-zavar, a helyett, hogy tárt karokkal ölelted volna mind azon örömeket, mik bájos képpel közeledtek feléd! . . . Hányadik vagy te már ? . . . s vájjon utolsó leszesz-e, a ki felett elegiát kelljen sírnia a világ fájdalommal telt költő lelkénék? ! . . . íme, az óriási panoráma egy uj képet mutat . . . Ez előtt azonban behunyom szemem s okoskodom az élet problémáján, mely örökre megoldatlen marad talán az emberiség előtt ! . . .
